Már hajnali kettő is elmúlt, mikor a lány váratlanul felriadt álmából. Fáradtan oldalra fordult, hogy hozzábújjon férjéhez, ám az ágy másik felén csak hűlt helyét találta.
Vee nagyot nyújtózkodva ült fel és egy halk sóhaj csúszott ki ajkain. Megigazította rövid pizsamáját, majd lerúgta magáról a vastag, puha takarót és a karosszékhez lépett. Gyors mozdulattal felkapta kedvenc fekete, selymes anyagú, vékony köntösét és elindult az alagsori műhely felé.
Sejtette, hogy ott fogja megtalálni.
Tony minden egyes alkalommal, mikor problémába ütközött, a gépek világába menekült. Kétségbeesetten próbálta összeszedni annak a leomlott falnak darabjait, melyet önmaga és a világ közé húzott fel majdnem két évvel ezelőtt. Minden erejével arra összpontosított, hogy megoldást találjon, s ezt a fajta kitartást mérhetetlenül tisztelte benne a lány.

Amint belépett a műhely ajtaján, a férfi felkapta fejét. Vonásai némileg kisimultak, ám tekintete elárulta, mennyire gondterhelt is volt ő igazán.
- Lassan itt is megágyazhatnánk. - mosolygott rá Vee halványan, aztán közelebb sétált és leült a mellette lévő üres székre.
Tony megdörzsölte arcát és egy mozdulattal eltűntette a hologrammos képeket.
- Kiváló ötlet, legalább megspórolnám a fel-le lépcsőzést. - hümmögött a másik fáradtan.
- Nem véletlenül én vagyok a kedvenc kollégád.
- Azért ne essünk túlzásokba, Doktor Banner-höz még mindig erős érzelmi szálak fűznek.

A lány elnyomta mosolyát és felhúzta lábait törökülésbe. Hátratűrte rakoncátlan szőke tincseit a füle mögé, majd ölébe ejtette kezeit.
- Miért nem alszol?
- Te miért nem alszol?
- Én kérdeztem előbb.
- Én meg idősebb vagyok.
- Technikailag véve hetvenhárom múltam.
A férfi nagyot pislogott és megfontoltan fogalmazta meg válaszát.
- Gyakorlatilag viszont még mindig csak egy kíváncsi kislány vagy.
Vee a szemét forgatta a megjegyzésen, aztán felsóhajtott. Tekintete kérlelővé vált és halkan szólalt meg.
- Elmondod végre, mi bánt?
Tony egy darabig kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelte a nőt, s magában vívódott beavassa -e. Habár már eltelt jó néhány nap azóta, hogy kibékültek, valahol legbelül még mindig a bizonytalanság mardosta, ha a személyes dolgok kerültek terítékre.
Végül összefonta maga előtt karjait és oldalra fordította fejét.
- Használhatatlannak érzem magam. - bökte ki hirtelen. - Mindig próbáltam a legjobb lenni, bebizonyítani, hogy érek valamit és több vagyok egy páncélnál, vagy egy cégnél. De ez a kiskutya-dolog kezdi felemészteni a családomat és én nem tudok segíteni. - fordult feleségéhez, elhúzva száját. - Amióta csak beléptél azon az ajtón, rosszul alszom.
- Hű, te aztán tudsz bókolni. - szúrta közbe a lány, de Tony egy lesújtó pillantás kíséretében folytatta.
- Rosszul alszom, mert féltelek. - nyomta meg a szavakat. - Azt hittem kiismertelek, téged meg ezt az egész természetfeletti bagázst, de egyre több olyan részlet derül ki, amire álmaimban sem gondoltam volna. - A férfi elhallgatott egy pillanat erejéig, majd halkabban folytatta. - Aztán kiderült, hogy Rogers lánya vagy és az események száznyolcvan fokos fordulatot vettek.

Vee szomorúan hallgatta, s kissé lehajtotta fejét. Borzasztóan hálás volt Tonynak, hogy az megbocsátotta hibáját, de minden egyes alkalommal amikor szóba került az eset, egy keserű szájíz rontott bele az idillbe.
- Tudod volt egy álmom, amikor a csónakházban Mason úgy elintézett. - szólalt meg halkan és köntösének szélét kezdte piszkálni közben. - Egy emléknek hittem először, de aztán megváltozott és teljesen mássá alakult át. - kezdte halkan. - Újra kislány voltam és a SHIELD épületében szaladgáltam. Meg sem álltam Anya irodájáig, tudtam merre kell keresnem. - Vee halványan elmosolyodott és felpillantott szerelmére. - Azt mondta nem ott van a helyem és még nem adhatom fel. A lelkemre kötötte, hogy ne avassalak be addig, amíg nem muszáj. Így volt a legbiztonságosabb.
Tony érdeklődve figyelt a kis beszámolóra. Jól emlékezett arra a napra, amikor a csónakházban majdnem örökre elveszítette őt... Ám ezt a részét sosem hallotta.

Furcsa volt elképzelnie is, hogy a Peggy felé szaladó szőke kislány nem más, mint Vee, az ő megzabolázhatatlan kedvese.
A nő édesanyjáról mesélt korábbi történetek is teljesen más perspektívába kerültek, miután már kiderült: főszereplőjük Carter ügynök.
- Szóval ezért nem mondtad el? Valamiféle jelenés miatt? - ráncolta szemöldökét a vele szemben ülő. - Tudod, ha kiderül, hogy részben boszorkány vagy, magam keresem meg Drakulát, hogy átváltoztasson és egy súlycsoportban legyek veletek.

Vee halkan felnevetett és megrázta a fejét.
- Nem vagyok boszorkány. Csak egy álom volt, ami megerősített abban a hitben, hogy nem mondhatom el neked, ki vagyok valójában.
Néhány másodperc erejéig csend állt be közöttük, melyet végül a lány tört meg.
- Másképp csináltál volna valamit, ha az elejétől fogva tudod a titkom...? - kérdezte halkan.
- Kevesebb szőke-viccet mondok.
- Nem, úgy értem komolyan!
- Én is úgy gondoltam. Nem esett le, hogy őszintén beszélek? Nem csoda mondjuk, szőke vagy. Apropó, a július negyedikét úgy ünnepled, mint mindenki más, vagy az nálatok az apák napja?
A lány a fejét csóválta folyamatosan és negdörzsölte homlokát. Fáradt volt ezekhez a beszólásokhoz; csak egy komoly választ várt volna.

Tony észrevette, hogy ez a stílus kivételesen nem vált be, így felsóhajtott és elgondolkodott a kérdésen.
- Nem tudom, Venus. Szeretném azt hinni, hogy nem változtatott volna semmin, de valóban máshogy álltam volna hozzád. - ismerte be végül, majd gyorsan témát váltott, hogy ne telepedjen rájuk ismét a kínos csend. - Venus az igazi neved, vagy azt is meghamisították?
Jogosnak tűnt a felvetés, a szőkeség aktáiban alig szerepelt valódi tartalom. A fiatal nő azonban csak elmosolyodott és biccentett.
- Negyvenötben még máshogy mentek a dolgok, főleg a seregnél. Csak lopott percek jutottak nekik. Tudod a Vénusz bolygót Esthajnalcsillagnak is nevezik, mert ez az egyetlen olyan égitest, ami kifejezetten hajnalban és alkonyatkor látható. Vagyis azokban az órákban, amikor ők is kettesben lehettek korlátok nélkül. - Vee úgy adta elő a történetet, mintha a világ legszebb tündérmeséjét ismertette volna vele. - Miután Steve eltűnt... ha rám gondolt Anya, mindig ő jutott az eszébe és azok a pillanatok, amiket együtt tölthettek. Ezért lett Venus a nevem.

Tony észre sem vette, hogy amíg felesége beszélt, micsoda mosoly kúszott mindkettejük arcára. A kezdetektől fogva szerette kedvese különleges nevét, ám most, hogy már tisztában volt annak eredetével is, még jobban tetszett neki.
- Akkor miért utálod, ha így hívlak? - nevetett fel halkan.
- Mindig a múltamra emlékeztetett, arra, hogy nincs hová visszamennem. - vont vállat a másik szomorkás arckifejezéssel, aztán előrenyúlva összekulcsolta ujjaikat. - De már te jutsz róla eszembe és így... nem is olyan rossz.
A férfi szíve nagyot dobbant a szavak hallatán. Ritkán volt alkalmuk őszintén beszélgetni egymásról; valahogy a tengernyi gond mellett, nem jutott eszükbe. Persze tudta, hogy ami kettejük között van, az gyönyörű és valódi, ugyanakkor viszont sokszor kimondatlanul is szüksége volt ilyen pillanatokra.
Az a bizonyos fal mindig leomlott a közelében.

Tony hirtelen magához vonta feleségét és kezét a derekára helyezte. Homlokát a lány vállának döntötte és lehunyt szemekkel élvezte közelségét.
Ahogy az ölében ült, Vee azonnal elmosolyodott és finoman cirógatni kezdte ujjaival a férfi nyakát. Érezte, hogy szüksége van rá és ettől a gondolattól rögvest szaporábban vert a szíve.
"Ketten a világ ellen."
Csak ez visszhangzott a fejében.
- Már nem tudok nélküled élni. - jegyezte meg hirtelen Tony suttogva.
A lány felemelte az ő szuperhőse fejét, hogy szemébe tudjon nézni.
- Nem is kell. Veled leszek a végsőkig.

Az ígéretet pedig egy lágy csókkal pecsételte meg.

Az órák napokká, a napok hetekké, majd hónapokká váltak. Steve felépült, a vérfarkasok felől nem hallottak és gyanúsan nyugodt időszak köszöntött be az életükben.
Az egyetlen aggasztó dolog Aiden növekedése volt.
A kisfiú akarva-akaratlan elvette ősellenségük erejének egy részét, s ezáltal fokozottan működött - egyébként is genetikailag módosult - szervezete.
Többször is tárgyaltak Amareval, de a nő is járatlannak számított még született Alfák terén. A fiúcska normálisan esetben három év alatt érte volna el azt a megjelenést, amely aztán élete végéig megmaradt volna, ám Aiden - születése után alig fél évvel - már egy tizenhét éves kölyök alakjában élte mindennapjait.
Tonynak felfoghatatlan volt az egész folyamat - na meg a tény, hogy az egyetlen gyermeke, tökéletesen értette a világ működését, mindenféle tanulás nélkül. A zavaros helyzet, mindössze akkor kezdett számára némi értelmet nyerni, mikor Vee elmagyarázta a kollektív tudat működését.

"Amint egy vérfarkas Alfává változik, megkapja minden megölt Bétájának képességét és tudását. Ha valamelyik szörny kitűnő vadász, vagy nyomkövető volt, ezután ő is rendelkezik ezekkel a kiváltságokkal.
A született vezérek elméjének felépítése más. Aidennek senkit nem kellett eltennie láb alól, hogy megkapja a sokak által áhított vörös szemeket, ugyanakkor a különleges kiváltságok neki is jártak. Minden tudást megörökölt tőlünk, így ahogy fejlődött, úgy lett egyre eszesebb is. Ért némileg a gépekhez miattad és baromi jól kezeli a vérfarkas részét nekem köszönhetően." - magyarázta nagy lendülettel.

Tony közben minden hivatalos ügyet elintézett ekörül: a fia ugyanolyan hamis aktákat kapott, mint anno a szőke lány a SHIELD-től.
A sajtó nem szerzett tudomást róla, Aiden viszont egy idő után igényelni kezdte, hogy bemenjen a városba, emberek közt járkáljon és megismerje környezetét személyesen is. A farkasok ilyen szempontból nem jelentettek veszélyt: egy próbálkozás sem történt az elrablás óta, ráadásul a szörnyeknek fogalmuk sem volt arról, hogy az ifjú Stark pontosan hogyan is nézett ki.

Minden jól alakult, mégis az az érzése támadt Veenek, hogy csupán a vihar előtti csend feszült körülöttük a levegőben.

- Este jövök! - indult meg Aiden az ajtó felé és lekapta bőrkabátját a fogasról.
- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy hagyni fogok egyedül rohangálni a városban egy féléves gyereket? - kérdezte Tony, fel sem nézve az egyik érintőpanelről.
A fiú csak felsóhajtott.
- Apa, ez már elsőre sem volt vicces. Mehetnék végre? - nyöszörgött, ám mielőtt folytathatta volna, a nappaliba lépő szőke lány szólt közbe.
- Óh már utál téged, oda sem figyelsz rá. - biggyesztette le ajkait és belekortyolt italába. Férje mindössze látványosan forgatta a szemét.
- Dehogynem figyelek.
- Hogyne. Kezdődő apakomplexus, de ne legyen lelkifurid.
Vee vigyorogva adott egy puszit a férfi arcára, aztán lehuppant a sárga kanapéra és felrakta lábait a kis dohányzóasztalra. Aiden még mindig az ajtóban toporgott és az engedélyre várt. Tudta, hogy az egyik térre egy igazi karnevált varázsoltak a szervezők, s már annyira menni akart, hogy majd' belehalt a tétlenségbe.
Tony felpillantott a munkából és végigmérte fiát hunyorogva. Egyik szemöldökét felvonta és gyanakvó hangon szólalt meg.
- Tízre itthon vagy?
- Hát persze.
A férfi fáradtan felsóhajtott és a kanapén fekvő szőkeség felé fordult.
- Az én fiam, biztos, hogy nem ér haza időben. - jegyezte meg. - Ha teljesen rám ütött, egy pókerasztal alól fogjuk kihalászni öt vesztes kör után, mialatt azt ordítja, hogy megvehetné az egész helyet, ha ahhoz volna kedve.
- Saját emlék?
- Venus, a feltételezés is sért. - vágta rá a másik szokásos stílusában, aztán maga elé morogva folytatta. - Én csak három kört vesztettem.

A lány felnevetett és Aidenre mosolygott.
- Menj nyugodtan!
- Ne csinálj olyat amit én nem tennék! - tette hozzá Tony. - Olyat meg pláne, amit anyád sem tenne.
- Nagyon vicces. - fintorgott Vee. - Tudod mit, viselkedj úgy, ahogy Steve Rogers is viselkedne!
- És öljön nácikat?
- Hát, végül is ha szembejön egy... - gondolkodott el a másik, mire Aiden megrázta a fejét és közbeszólt.
- Hihetetlenek vagytok. - sóhajtotta és felkapta a kulcsát. - Majd jövök!
Azzal a srác kilépett a Stark rezidencia ajtaján.

Nem is sejtette még, micsoda találkozásban lesz része aznap éjjel.