Vee szíve hatalmasat dobbant, ahogy meglátta a fiát. Habár ötévesnek nézett ki, mikor még utoljára látta, abban a pillanatban nem tudott törődni ilyen felszínes dolgokkal.
Felismerte, érezte minden porcikájában, hogy ez az ő Aidene.
Azonnal odaguggolt elé és magához ölelte a kisfiút. Könnyek folytak végig arcán, miközben egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.
- Istenem, jól vagy? Annyira sajnálom kicsim, annyira nagyon nagyon sajnálom. - motyogta folyamatosan.
Aiden picit meglepetten, de boldogan bújt hozzá édesanyjához. Alig értette mi történik körülötte: a gyors növekedés, a rablás, Amerika Kapitány, a mentőakció....
Sok volt ez egyszerre.
Azt azonban tökéletesen tudta, kik a szülei és iszonyúan hiányoztak neki.

Tony döbbenten bámulta a jelenetet, földbe gyökerezett lábakkal. Az előtte álló fiú valóban az övé volt, ugyanakkor viszont rengeteget változott. Ötlete sem volt, mi történhetett, s utálta ezt a tényt. Ő mindig mindenre tudott valami magyarázatot adni, sejtette mit kell lépnie legközelebb, ám a vérfarkas-téma ennyi idő után is kifogott rajta.
- Amúgy jól vagyok, kösz a kérdést...!
Gondolataiból Amerika Kapitány fáradt hangja zökkentette ki, aki szinte félholtan állt az ajtóban. Pokoli fájdalmak gyötörték, de szemei csillogásából ítélve örült, hogy visszahozhatta az ifjú Starkot.
Tony furcsán érezte magát, amikor rápillantott. Régen gyűlölte, aztán viszonylag megkedvelte, barátok voltak. Végül újra szétesett a csapat, csúnyán összevesztek, ám a megbocsátás határait súrolta kapcsolatuk szintje, mikor Vee miatt találkozniuk kellett.
Ezúttal azonban mást látott maga előtt.
A férfi nem Steve Rogers volt, nem Amerika Kapitány, nem a barátja, s nem az ellensége.
Technikailag a családja részének számított.
Észrevette milyen szeretettel figyeli a szőke lányt és nem a féltékenység ütötte fel a fejét benne, hanem némi együttérzés.
Rengeteget aggódhatott Vee-ért, pont úgy, ahogyan ő is Aidenért.

- Értem, hogy próbálsz felzárkózni a világgal kapcsolatban, de Kapitány, mi ez a szakáll? - lépett oda hozzá felsóhajtva és átvetette a férfi karját a saját vállán. - Most őszintén, úgy nézel ki mint egy Disney herceg és Ferenc József szerelemgyereke. És még rendesen el is vertek.
A férfi szokásos stílusában, kifejezéstelen arccal hadarta el a szavakat, miközben besegítette őt egészen a kanapéig.
Steve halkan felnevetett, mely végül egy fájdalmas sóhajba fulladt.
- Tony, te semmit nem változtál. - felelte, miközben ledőlt a kanapéra. Levegő után kapkodott, ám minden másodpercben újabb fájdalomhullám futott végig rajta ezáltal.

- Péntek, hármas kód, teljeskörű lezárást kérek! - adta ki az utasítást rögvest a nappaliba érkező Vee. Vonásai kisimultak, ahogy az asszisztens követte utasításait. Máris nagyobb biztonságban érezte magát, mint legutóbb. Végre működőképes volt Péntek rendszere és a házuk bombabiztossá vált.
A lány odasietett Stevehez és letérdelt a kanapé mellé. Kezeibe vette a férfi tenyerét és lehunyta szemeit. Mikor újra kinyitotta, aranyló tekintetével az övét kutatta és közben bevetette saját, egyedi tudását. Korábban Tonynál is alkalmazta többször, s habár őt lényegesen legyengítette a procedúra, gondolkodás nélkül alkalmazta ezúttal Steve-en is.
- Köszönöm, hogy visszahoztad. - suttogta neki közben. Hangjából tömény szeretet áradt felé és képtelen volt kifejezni azt az óriási hálát, amit érzett.
A férfi fájdalmai azonnal enyhültek és a kisebb horzsolások meg karcolások felszívódtak bőréről. A csontokat összeforrasztani nem tudta, ahogyan maradéktalanul eltűntetni a karmolásokat sem, de a kínokat csökkenteni képes volt. A sérült szuperhős ajkait egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el és behunyta szemeit. Máris sokkal jobban érezte magát.

Aiden ezalatt odalépett Tonyhoz, felpillantott rá, majd szorosan átölelte. A férfi meglepetten felvonta szemöldökét, majd lassan leguggolt és rendesen magához húzta a fiát. Addig a pillanatig amíg majdnem elveszítette, nem is tudta igazán, mennyire szereti őt. A fiú alig néhány hónapja lehetett velük, de már olyan szorosan kötődött hozzá, hogy bármit megtett volna érte.
- Üdv újra itthon, kölyök. - mondta halkan, mire a másik lassan hátrébb húzódott és lepillantott rá.
- Apa, el kell mondanod, mi történik. - felelte, s habár próbált komoly, kemény hangon beszélni, egy pillanatra megremegtek ajkai.- Elvittek valakik és szörnyű dolgokat mondtak nekem, ráadásul egyre nagyobb vagyok és mégis egy csomó mindent tudok, amit nem kéne. Aztán Amerika Kapitány varázslatos módon megjelent, mindenkit félre állított az útból, anya pedig most is... igazából fogalmam sincs, mit csinál. - Aiden szipogva a férfi szemeibe nézett és halkan, mérhetetlen fájdalommal hangjában fejezte be. - Mi történik...?

Habár Tonyt kissé letaglózta a hirtelen elétárt monológ, nem esett kétségbe. Kiegyenesedett, aztán megsimította a fiú haját.
- Úgy hadarsz, mint én, ez megnyugtató, tuti az én fiam vagy. - jegyezte meg, majd leült vele a kanapéra. Amíg beszéltek, Vee bekísérte a Kapitányt egy szobába, ahol ledőlhetett pihenni és a lány el tudta látni sérüléseit.
Aiden felhúzta lábait és átkarolta őket. Kíváncsian nézte apját, várta, hogy az megválaszolja a kérdéseit.
A férfi elmosolyodott a mozdulaton. Rengetegszer látta így ülni Veet, mikor az aggódott valami miatt.
- Nézd Aiden... - kezdte végül felsóhajtva. - A világ őrültebb, mint hinnéd. Sajnos nem csak ezeket a nagyszerű géneket örökölted tőlünk, hanem néhány...egyebet is.
A férfi beletúrt sötét hajába és beszélni kezdett. Beavatta a vérfarkasok világába, elmondta kik voltak ezek a szörnyek, akik elvitték, na meg hogy miért. Miközben épp a Steve Rogershöz fűződő szálat próbálta ismertetni, felesége is belépett a helyiségbe és csendben leült melléjük. Tekintetét ide-oda kapkodta a két Stark között és némán figyelt Tony beszámolójára.

Amint a férfi elhallgatott, síri csend borult a házra. Mindketten óvatosan - egyenesen félve - várták Aiden reakcióját.
A fiú a padlót bámulta és egy darabig egy szót sem szólt. Magában igyekezett megemészteni a hallottakat és feldolgozni azt a rengeteg információt amit kapott. Így is zsongott a feje, úgy érezte majd' szétvetik a gondolatok, mióta visszatért.
Végül lassan felpillantott és először Vee felé fordult.
- Szóval vérfarkas vagy?
- Igen. - A lány beharapta alsó ajkát és nagyot nyelt, ám Aiden csak az apja felé fordult.
- Te pedig egy igazi szuperhős?
- Nevetséges, nem hordok köpenyt és gumibugyit.
- Tony! - szólt rá a szőkeség, csúnyán nézve rá.
- Igen, szuperhős vagyok. - sóhajtotta a másik.
Pillanatnyi csend állt be, amit újfent Aiden tört meg.
- A nagyapám pedig maga Amerika Kapitány?
Vee bólintott. A fiú egy perc erejéig mérlegelte a helyzetet, aztán elmosolyodott.
- Hát ez állati menő!

A lány meglepetten fordult férje felé, aki hasonló döbbenettel fogadta a szavakat. Azt hitték hirtelen, hogy viccel a srác, ám a nyolcéves fiúcska úgy tűnt egyenesen boldog, hogy végre kiderült az igazság és megértett néhány dolgot. Nem félt, nem akadt ki és nem nevezte az anyját szörnyetegnek, amiért nyakukra hozta ezt a kalamajkát.
Örült, hogy ilyen különleges családja van.
- Nem zavar...? - kérdezte értetlenül pislogva a lány.
- Nem. - ingatta a fejét Aiden.
- De hát miattam raboltak el azok a szörnyek!
- Drágám, mintha direkt azt akarnád, hogy utáljon. - szólt közbe Tony.
Aiden ide-oda nézelődött köztük, aztán megrázta a fejét.
- Jó itthon lenni, nem haragszom senkire. Kivéve arra a fiúra. - vette lejjebb a hangját. - Nagyon csúnyákat mondott rólatok és fájt, amit csinált.

Vee ereiben megfagyott a vér. Levegőt venni is elfelejtett hirtelen, a pulzusa pedig az egekbe ugrott. Látta, hogy Tony állkapcsa is megfeszül a szavak nyomán és tekintete azonnal ijesztően komorrá változik.
- Mit tett veled? - nyögte ki a szőkeség, mire fia egy kicsit előrébb csúszott a kanapén. Levette kabátját, félresöpört néhány világosbarna tincset és elhúzta kezét a tarkójáról.
Négy, viszonylag egymás alatt elhelyezkedő apró bemetszés vált láthatóvá. A seb annak ellenére, hogy már gyógyulásnak indult, meglehetősen egyértelművé tette Vee számára a történteket. A férjére nézett és szavakra sem volt szükség, hogy tudassa vele mi történt.
Mindketten sejtették.
- A karmaival tette, igaz? - kérdezte a lány nehezen visszafojtott dühvel tekintetében.
A kisfiú visszaült a díszpárnák közé és bólintott. Olyan aprónak és sebezhetőnek tűnt abban a pillanatban, hogy a szüleinek a szíve teljesen összetört.
S habár már Tony is tudta a választ, kedvesére nézve kijelentette a nyilvánvalót.
- Megpróbálta elvenni az erejét.
A szőkeség biccentett és szorosan összepréselte ajkait. Egy dolog volt őt fenyegetni, vagy Tonyt.
De Mason túllépett egy határt.

A fiát próbálta meg megölni az erejének elszedésével.... Ez pedig súlyos bosszúért kiáltott.

Mielőtt azonban a fiatal nő teljesen kiakadhatott volna, Tony egy még fontosabb kérdésen kezdett kattogni.
- Miért nem sikerült neki? - szólalt meg hirtelen. - És hogy nőtt ennyit? Nem azért, hálát adok az égnek, hogy többször nem kell pelenkáznom, de azért mégis csak fura, nem gondolod? - hümmögött.
Vee beletúrt szőke hajába, majd homlokát kezdte dörzsölgetni. A gondolatok össze-vissza cikáztak a fejében és nehezen jutott egyről a kettőre. Felsejlett lelki szemei előtt néhány ötlet, de mindegyik őrültségnek látszott és értelmetlennek.
Egy dologban azonban biztos volt.
- Fel kell hívnom Amare Zaint. - sóhajtotta.

A félig ausztrál-félig wakandai nő hamar felvette a telefont. Annak a háznak a tornácán ült, ahol Vee is járt korábban, mikor azt feltételezték, haldoklik. Amare rendkívüli tudása már akkoriban is rengeteget segített nekik, a szőkeség pedig abban bízott, ezúttal sem kell csalódnia.
- Venus Elisabeth Stark. Hallottam az esküvőről, gratulálok. - nyitotta meg a videóhívást a nő és halványan rámosolygott a képernyőre. Sötét bőrével tökéletes kontrasztot alkotott az a világos kendő, amit átvetett vállán, hogy megóvja őt a hűvös, koraesti széltől.
- Köszönöm. - sóhajtotta a lány és egy másodperc erejéig a mellette ülő férfira pillantott. - Nehéz menet volt.
- A házasság sosem könnyű drágám, de gondolom nem azért hívtál, hogy csevegjünk. - felelte a másik nő. - Miben segíthetek? Gondok vannak az ifjú Starkkal?
- Nem, nagyszerűen van és teljesen normális, azt leszámítva, hogy nyolcévesnek néz ki. - szólt közbe Tony.

Amare szemei kikerekedtek. Nem sok dolog volt képes meglepni őt, tekintve, hogy hatalmas tudása révén olyan dolgokkal is találkozott élete során, melyek hallatán egy átlagos ember hanyatt-homlok menekült volna haza.... Ám ez a mondat kifejezetten váratlanul érte.
- Az lehetetlen. - ráncolta homlokát, mire Vee a kisfia felé fordította a telefont.
- Öhm... csókolom...! - motyogta Aiden, tekintete pedig azt üzente apjának: "ez most komoly?"
Tony elnyomta mosolyát, hiszen a fintor olyan jól sikerült, mintha csak tükörbe nézett volna.
A vonal túlsó végén lévő hölgy döbbenten vizsgálgatta a fiút, majd hirtelen kisimultak vonásai. Hátradőlt székében és csodálattal a szemében nézett rá.
- Ez hihetetlen. - suttogta, majd Veere pillantott. - Mi történt vele?
- Erre vagyunk kíváncsiak. - vágta rá a lány. - Mason elrabolta és megpróbálta elvenni az erejét, de Aiden valamiért még mindig él és... és jóval idősebb lett.
- Belehalhattam volna? - kerekedtek ki a srác szemei, mire Tony lesújtó pillantást vetett feleségére.
- Szép volt, mondd el neki azt is, hogy a Télapó nem létezik.
- A TÉLAPÓ NEM LÉTEZIK?
A férfi nagyot pislogott.
- Hát ez kínos.

Amare figyelmen kívül hagyta a kis csevejt és a problémára koncentrált.
- Csak egyetlen oka lehet ennek, de... - kezdte a nő, majd elmerengve folytatta.- ...Fogalmam sem volt, hogy ez valóban megtörténhet.
Tony idegesen, pattogó hangon válaszolt.
- Értékeljük a drámai hatásszünetet, de ha beavatna végre, az valami fenomenális lenne. - morogta.
A gyógyító felvonta szemöldökét, aztán röviden megnyalta ajkait és beszélni kezdett.
- Egyes legendák született Alfákról szólnak.- kezdte lassan. - Egy vérfarkas általában gyilkolás útján válik vezérré. Megöli a Bétákat, mikor azok már elég fejlettek és megkapja azt az erőt és képességét ami az Alfa-léttel jár. De... születhet egy vérfarkasnak is gyermeke. És néhány esetben...ritkán... Ezek a gyermekek Alfának születnek.

Amare szavai után csend telepedett a házra. Az események olyan gyorsasággal követték egymást, hogy levegőt venni sem volt idejük és a gondok kéretlenül is az ölükbe hullottak.
A páros gondterhelt pillantást váltott, majd Vee a nőhöz fordulva, halkan tette fel a kérdést.
- Mason nem tudta elvenni a képességeit, mert Aiden sokkal erősebb. Igaz?
- Attól tartok igen. - felelte a másik lassan. - A próbálkozása csak elvett saját erejéből és Aidenhez került, akinél pedig felgyorsult ezáltal a növekedés folyamata. Persze ez csak feltételezés, nem tudhatjuk biztosan.
A szőke lány beharapta ajkát és élesen fújta ki a levegőt. Fogalma sem volt, mit gondoljon, ám az igazságot tudni akarta.
A telefont Tony kezébe nyomta, majd kisfia felé fordult.
- Aiden, kicsim, most...hunyd be a szemed! - mondta óvatosan.
- Fájni fog? - pillantott fel rá félve a másik.
- Dehogy, minden rendben lesz. - felelt hevesen a lány és nyomott egy puszit a feje búbjára. - Csak hunyd le a szemeidet!
Aiden a továbbiakban óvatosan követte az utasításait. Engedte, hogy az a nyomasztó érzés, az a düh ami benne volt kezdetektől fogva, utat törjön magának és szétáradjon ereiben.
Szaporábban kapkodta a levegőt és ökölbe szorította a kezét, de nyugton maradt.

Vee Tonyra nézett aggódva, összekulcsolta ujjaikat, majd a kisfiúra pillantott.
- Oké. Most nyisd ki a szemed!

Aiden pedig lassan rájuk emelte tekintetét, mely vérvörösen csillogott.