Jeges csend uralkodott a helyiségben. Az egyetlen halk neszt a törött üveg cserepei között süvítő szél keltette, mely még baljósabb hangulatot kölcsönzött a pillanatnak. Sötétség ült a házon, habár a Hold halványan bevilágított az óriási ablakokon.
A szobára némaság telepedett, de Vee úgy érezte, hogy szíve heves dübörgését még utcákkal odébb is hallják.
Kimondta.
Nem így tervezte, egyáltalán nem, ám a szükség nagy úr volt és Mason kihasználta ezt. A szőke lány pedig rettegett a másik reakciójától.

Tony azonban hirtelen felnevetett.
- Ez remek volt Vee, nem is tudtam, hogy ilyen kitűnőek a színészi képességeid. - csóválta a fejét és kissé idegesen, de tovább nevetett. - Már majdnem elhittem. Szóval, mi a titok?
A nő döbbenten pislogott és szorosan összepréselte ajkait. Szinte remegett a feszültségtől és képtelen volt elhinni, hogy a férje nem vette komolyan.
- Tony az isten szerelmére, ez az igazság! - csattant fel. Egy könnycsepp ismét felfedezőútra indult arcán, s lassan gördült lefelé. Vee lehalkította a hangját és immáron sokkal megtörtebben folytatta.
- Annyira sajnálom. E-el akartam mondani, de féltem. Masontől, hogy valaki lehallgat, vagy Steve ellen használják és nem... nem ment.

Ahogy a lány beszélt, úgy változott Tony arckifejezése is. A vonásai lassan egy hitetlenkedő, majd elszörnyedő fintorba torzultak és gyomra összeszorult. Egyenesen a rosszullét kerülgette és hirtelen úgy érezte, az egész helyiség menten rászakad. A csalódás és döbbenet elegye olyan mérhetetlen erővel támadta le, mint még soha.
Nem ért fel ehhez az érzéshez, mikor tudomására jutott Obadiah őrült munkálkodása.
A közelébe sem ért annak a magánynak és kilátástalanságnak, ami akkor kerítette hatalmába, mikor először megpillantotta a mellkasába épített elektromágnest.
Ez milliószor jobban fájt, mint Steve árulása.

A lány, akiért bármit megtett volna, átverte.

- Hogy hallgathattad ezt el? - suttogta megrökönyödve. Az arcából teljesen kiment a szín, kezei pedig enyhén remegtek.
Vee szipogva felelt.
- Elmondtam, hogy nem öregszem, csak azt nem, hogy mióta. - felelte és egyre jobban hadarni kezdett. - Az elején nem mondhattam el, hiszen ez szinte államtitok, később pedig tudtam, hogy nem értenéd meg. Egyszerűbbnek tűnt ez így.
- Óh nem, nem, nem. - csóválta a fejét a férfi és felállt a lépcsőről. Megfeszített állkapoccsal meredt rá, tekintete pedig hűvös volt.
- Te csak magadat védted! - nyomta meg a szavakat. - Gondoltad eltitkolhatod örökre, mi? Mert nem vagy buta Venus, egyáltalán nem, pontosan tudtad, hogyan reagálnék rá. - A hangja egyre emelkedett, s a lány nevét ezúttal ridegen ejtette ki. - Lefogadom minden kis barátod tudott róla, csak nekem nem merted bevallani, hogy Rogers az igazi neved. A férjednek, a gyereked apjának, NEKEM! - kiáltotta. - Most is csak azért nyögted ki, mert az a féreg megfenyegetett. - A férfi megrázta a fejét és úgy pillantott rá, mint egy idegenre. - Már azt sem tudom ki vagy.

Veet arculcsapásként érték a szavak. Úgy érezte darabokra törik a szíve, s hirtelen még a könnyei is elapadtak. Élesen szívta be a levegőt és a füle mögé tűrte szőke haját. Egy rekedtes, fájdalmas hangon kezdte védekező monológját.
- Ugyanaz a lány vagyok, akit megmentettél. Akinek segítettél rendbe hozni az életét és akinek azt mondtad a csónakházban, hogy szereted. - szipogott egyet. - Tony, nekem soha nem számított, hogy Rogers, vagy Borsten vagyok, mert az egyetlen ami lenni akartam, az Stark volt. - suttogta.
A férfi megrázta a fejét és hitetlenkedve beletúrt sötét hajába. Félig elfordult tőle, hogy ne lássa az arcán, mennyire becsapva is érzi magát.
- Ez csak üres fecsegés! - Kemény hangon beszélt, majd mélyen a szemeibe nézett. - Ha annyira fontos lettem volna, elmondod magadtól már az első csók után! TÁRSAKNAK KÉNE LENNÜNK, DE TE KIJÁTSZOTTÁL!

A lány megrettent a hirtelen kirohanástól és behunyta szemeit. Még sosem látta ennyire dühösnek őt, ennyire nem önmagának. Ő tette ezt vele. Kihozta belőle azt a fajta őrjöngést és csalódottságot, amely maradandó sérülést okozott a férfi lelkén.
- Elmondtam, hogy anya a Bosszúállók harca előtt halt meg, elmondtam, hogy az apám eltűnt a születésem előtt és hogy szeretném, ha Steve ott lenne az esküvőn, s neked ez elég volt! Most miért nem az...? - kérdezte végül nagyot nyelve, de belül tudta, hogy már vége van. Elvesztette őt.
Tony gúnyosan fordult felé és Vee úgy érezte, egyenesen gyűlöli.
- Hazudtál arról, hogy ki vagy, vajon miért nem repesek az örömtől? Hurrá, legalább lesz mit ünnepelned apák napján! - közölte megjátszott lelkesedéssel, aztán egy hisztérikus nevetés kíséretében folytatta. - Nem az fáj, hogy Peggy és Steve gyereke vagy, hanem hogy nem bíztál bennem és csak egy vészhelyzet miatt avattál be!
- Tudom és iszonyúan sajnálom! - felelte hevesen a másik, s újra utat engedett könnyeinek. - Kérlek ne... ne haragudj rám.

A férfi azonban nem felelt semmit.
Vee pedig tisztában volt vele, mit kell tennie.

- Ígérem visszahozom a fiadat és minden rendben lesz.  - suttogta, majd közelebb lépett és lehúzta ujjáról a gyűrűt. - Vigyázz rá, ha már én nem tudtam...!
Lassan Tony kezébe nyomta az aranykarikát és szipogva hátrébb lépett.
A lány nehéz szívvel lesétált a lépcsőn, felkapta a telefonját és pénztárcáját, majd még egyszer visszanézett a férfi irányába. Tony úgy bámulta a kezében tartott gyűrűt, mintha még sosem látott volna ehhez hasonlót. Elképzelése sem volt, most mi járhat a fejében, de tudta, hogy nem maradhat.

Vee kilépett a házból és elindult a sötét utcán a belváros felé.
Tony pedig ott maradt egyedül abban a hatalmas házban.

Napok teltek el. A szőkeség felkereste Steve-et és elmesélte a történteket töviről hegyire. Minden erejükkel azon voltak, hogy ketten megtalálják Aident, de olybá tűnt, az egész reménytelen. Az összes kapcsolatukat mozgósították, ám Mason egyszerűen felszívódott a csapatával és a pici Starkkal együtt. Gondoskodtak róla, hogy a lány rá legyen kényszerítve arra, hogy írjon neki. Ezt pedig gyűlölte.
Minden áldott nappal egyre kockázatosabbá vált a helyzet, s Tony felől sem hallottak.
- Oké, nem bírom tovább. Nincs más lehetőség. - fordult a lány Steve felé. A férfi épp felvételeket böngészett át egy laptopon. Az Amerika Kapitány ruhája volt rajta, de a csillagot és Bosszúállók-szimbólumot leszedte róla. A sötétkék szerelés megtépázottnak tűnt, s Veenek nem kellett megkérdeznie miért; sejtette a választ. Miután a Kapitány nem írta alá a Sokovia-i egyezményt, magánakciókba kezdtek Sammel és Natashaval  - ezek során pedig őrült veszélyes szituációkba keveredtek.
Az utóbbi időben aztán felhagytak ezzel,  Steve kiszállt belőle. A lányának szüksége volt rá.

A hotelszobában csak pislákolt a fény, a régi izzó épp megadni készült magát. Elég ócska helyen szálltak meg, de nem érdekelte egyiküket sem. Sehol nem maradtak tovább egy éjszakánál.
- Vee, tudjuk mi fog történni és én azt nem fogom végignézni. - felelte komoran a férfi. Újabban szakállt növesztett, így arckifejezése még erőteljesebben hatott.
- Te is tudod, hogy nincs más út. Írok neki. - vette a kezébe a telefonját eltökélten, ám Steve felállt a helyéről és finoman elvette tőle a készüléket.
- Kitalálunk valamit.
- Aiden életveszélyben van, hát nem érted? - csattant fel a másik. - Mason nem őrült meg teljesen, pontosan tudja, hogy segítséget kértem. Nem fogja odavinni őt ahol én vagyok, nem azt a címet fogja megadni, hiszen úgy megkönnyítené a dolgunkat. Meg fog engem ölni. Tisztában vagyok vele. - nyomta meg a szavakat komoly hangon. - De amíg velem foglalkozik, te megtalálhatod Aident és kiszabadíthatod! Egyedül kevés vagyok hozzá, szükségem van rád.

A lány hangja könyörgő volt, s tekintete ugyanezt tükrözte. Ketten kellettek ehhez az akcióhoz, hiszen Mason egyértelműen a fiára is pályázott. Utána ő lett volna a soron következő akit megöl, ez egyértelmű volt a számukra. Aiden örökölte a képességeit, ami azt jelentette, hogy a lány halálával nem vált volna az a pszichopata alfává. A kölyökre is fájt a foga, csupán a látszólagos alku miatt tartotta még életben.

Olyan helyzetbe csöppentek bele, ahonnan ők csak rosszul jöhettek ki.

- Meghalnál érte? - kérdezte Steve nehéz szívvel, a lány karjára téve kezét.
- Hát persze! - vágta rá a másik gondolkodás nélkül. - Ő az egyetlen gyerekem. Ha ez az egy lehetőségünk van csak, hogy megmentsük, akkor állok elébe. Az én hibámból fakadóan estünk szét.
- De nem seftelünk életekkel. - rázta meg a fejét a férfi. - Ezt nem tekintem tervnek, kölyök.
Vee halványan elmosolyodott és csendesen válaszolt.
- Még mindig szeretem, mikor így hívsz.

Arcáról azonban lassan lehervadt a mosoly és a kezére pillantott. Valahol mélyen, legbelül megkönnyebbült, hogy végre nem volt titka Tony előtt, ugyanakkor viszont a gyűrű volt az ára. Helyrehozhatatlannak tűnt a kapcsolatuk.
A férfi észrevette a hangulatváltozást és felemelte a szőkeség állát, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Meg fog bocsátani. Talán nem most, vagy holnap, de ti összetartoztok és ezt ő is tudja. - Hangja meggyőzően csengett, a vérében volt a szónoklás a hitről és bizalomról. - Hamarosan újra otthon lesztek mindhárman és ez az egész csak egy rossz emlék lesz.
- Mindhárman... - nevetett fel Vee hitetlenkedve és ellépett tőle. A fegyvereit kezdte ellenőrizni egyesével.

Steve nem mozdult, csak némán figyelte, mit művel a lánya.
- Nekem pedig te vagy az egyetlen gyerekem, Vee. - mondta ki végül a szavakat komolyan, mire a nő megfordult. - Mikor kiolvasztottak, azt hittem nem maradt semmim... Aztán megtudtam, hogy ő még él. - utalt halkan Peggyre. - Egy csodaként tekintettem rá. Ő volt minden gondolatom 45-ben és csak lopott percek, meg esték jutottak vele. Mikor kiderült, hogy van egy lányom, aki valami hihetetlen oknál fogva még mindig alig néz ki huszonháromnak... - Steve nagyot nyelt és megcsóválta a fejét. - ...Akkor bántam a leginkább, hogy kimaradt csaknem hetven év az életemből.

Vee csendben hallgatta és keze megállt a mozdulatban. Lassan letette a fegyvert és óvatosan fordult felé.
- Mit akarsz ezzel mondani...?
A férfi a kezében tartott telefonra pillantott és eltökélten szólalt meg.

- Azt, hogy még egyszer nem vagyok hajlandó elveszíteni téged. - Steve felnézett és egy félmosollyal arcán mondta ki a szavakat. - És hogy van egy tervem.