"Megdöbbentő fordulat!

- A titokzatos Stark család -

Tony Stark neve manapság már senki számára sem ismeretlen; a volt fegyvergyártó kezdetben Amerika, majd a világ hősévé nőtte ki magát. Rendíthetetlen elszántsággal harcolt a Bosszúállók nevet viselő, különleges képességekkel megáldott csapat élén. Habár évekkel később ez az elit különítmény felbomlott és tagjai szétszéledtek, hihetetlen, egyedi találmánya - a Vasember-páncél - mára már egy ikonná vált és millióknak nyújt példaképet.

Ám mit is tudunk valójában Tony Stark életéről?

A férfi korábban több nagyszabású eseményen is megjelent egy rejtélyes, fiatal hölgy társaságában, ám a szőke lány minden alkalommal visszautasította az interjús felkéréseket. Mr. Stark rajongói úgy vélték, a nő nem más, mint az új személyi asszisztens; tekintve, hogy sosem mutatták jelét annak, hogy egy kapcsolat lappangott volna a színfalak mögött. Amerika kedvence még a hölgy nevét sem volt hajlandó elárulni a világnak, úgy vélte nem releváns.
A héten azonban új képek láttak napvilágot a párosról, melyek szinte felrobbantották az internetet. A fotókon Tony Stark napszemüvegben feszít, egy babahordozóval a kezében, s éppen piros Alfa Romeo márkájú autójához tart: oldalán természetesen a szőke lánnyal.
A szemfüles internetezők kiszúrták, hogy a páros mindkét tagja gyűrűt visel, így jogosan vonhatjuk le azt a következtetést, miszerint a Stark Vállalat fejese elkelt.

A kérdések azonban továbbra is adottak.

Ki is valójában az ifjú Mrs. Stark és miért rejtegetik őt ennyire? Hogy nem került elő róla egyetlen olyan kép sem a kilenc hónap során, ahol jól látszódna kerekedő hasa?

Milyen titkok övezik a Stark családot?"

- Miről olvasol? - lépett be Tony a konyhába, kérdő tekintettel mustrálva felesége arcát.
- Rólunk. - tette le a lány az újságot és mellé dobta telefonját. - A lapok gyanakodnak, az emberek pedig a neten nagyrészt egy olcsó kis titkárnőnek néznek, aki bekapta a legyet és ezért elvetted.
A férfi meglepetten vonta fel szemöldökét és belekortyolt kávéjába. Néhány napja hozták haza az alig négynapos Aident a kórházból, Veevel együtt. Természetesen csak saját felelősségre engedték ki a lányt, mivel gyakorlatilag még maradnia kellett volna a héten.
Ám úgy tűnt, nem csak az újságírók voltak az egyetlenek, akik gyanút fogtak: az orvosok döbbenten figyelték, milyen hihetetlen gyorsasággal javult Vee állapota. Sejtelmük sem volt arról, hogy a vérfarkas-géneknek hála már másnap majd' kicsattant az energiától.
Mielőtt még kísérleteket kezdtek volna végezni a szőkeségen, Tony elhozta mindkettőjüket.

- Venus, engem nem érdekel, mit gondol pár csinos pofi az íróasztala előtt üldögélve. Írjanak, amit akarnak. - vont vállat a férfi, majd letette bögréjét a pultra.
- Persze, mert rólad szépeket írnak. "Amerika kedvence." Most komolyan? - sóhajtozott a másik és lustán félretolta a papírokat, hogy ne is lássa. - Technikailag Steve-et illeti ez a név, ő lenne Amerika Kapitány.
- Na meg egy hazug barát... - dünnyögte maga elé Tony. Annak ellenére, hogy elviselte a fickó jelenlétét, még nem kezdte el újra kedvelni is.
Vee csak a szemét forgatta és a róluk beillesztett fotókat kezdte nézegetni.
- Óh ez komoly? - A költői kérdést nyűgösen tette fel. - Látod ezt a képet? Olyan vagyok, mint egy hulla, amit partra mosott a víz. Két hete. És azóta oszlásnak indult.
- Nem baj, így legalább jobban mutatok melletted.
- Óh köszi. És én még hozzád mentem.
- Drágám, gyönyörű vagy, mint mindig. - javította ki magát Tony és elnyomott egy mosolyt.
Ellökte magát a konyhapulttól és egy könnyed puszit nyomott kedvese homlokára. A lány vonásai ellazultak és már nem is érdekelte annyira az a buta újság.
Amíg vele volt, semmi más nem számított igazán.

Ekkor egy fájdalmas, síró hang ütötte meg fülüket a nappali felől. Vee azonnal odasétált és kedvesen mosolyogva hajolt le a pici babához.
- Mi a baj kicsim? Gyere, itt vagyok. - emelte fel. Az apró kisfiú a kiságyban aludt már órák óta, így lassan egyébként is ideje volt, hogy felébredjen. Vee magához ölelte őt, s hagyta hogy Aiden a vállára hajtsa fejét. A ringatásnak és édesanyja jelenlétének köszönhetően hamar megnyugodott, aztán nagy szemekkel kezdte szemlélni környezetét. Tetszettek neki a lány szőke fürtjei, így előszeretettel piszkálta azokat, mialatt csendben ásítozott.

Tony egy levakarhatatlan mosollyal arcán nézte őket: képtelen volt betelni a látvánnyal.
Mikor azonban Vee rápillantott, már tudta mi következik.
- Nem akarod végre megfogni? - kérdezte tőle, mire a férfi megrázta fejét.
- Olyan jól megtaláltátok a közös hangot épp, nem rondítanék bele.
- Tony...
- Hm?
- Egyszer sem vetted még a kezedbe a babahordozó nélkül.
Ez éppenséggel tökéletesen igaz volt. Amióta csak Aiden megszületett, Tony próbálta rávenni magát, hogy végre megfogja egyedül, ám egy belső hangocska visszatartotta.
Félt, hogy valamit rosszul csinálna, hogy valami bajt okozna neki...és legbelül szinte rettegett a gondolattól, hogy hirtelen mennyi felelősséggel is tartozott effelé az apró, teljesen kiszolgáltatott gyermek felé.

Vee csak a  fejét csóválta, s már épp egy monológba kezdett volna, mikor Péntek közbeszólt.
- Uram, Steve Rogers és Natasha Romanoff állnak az ajtó előtt.
- Remek, engedd be őket.
- Ne, majd én! - visított fel Vee izgatottan, hisz alig várta, hogy végre megmutathassa nekik a fiát.
A saját pici fiát.
Őrület volt belegondolni is.
Kifelé menet egyéb agyalás nélkül Tony kezébe nyomta Aident, aki oda se figyelve átvette. Fél kézzel a hologrammos paneleket kezelte, ahol minden létező információ ki volt vetítve Masonnel kapcsolatban. Kereste a jeleit annak, hogy életben maradt az a szemétláda, közben pedig a gyenge pontját is igyekezett megtalálni.

Csak akkor tűnt fel neki, hogy bal kezével  Aident tartja, mikor az belekapaszkodott pirinyó ujjaival a pólójába. Fejét a vállán pihentette és hatalmas szemeket meresztve bámulta teljesen lenyűgözve a kivetített képeket.
Tonynak kihagyott egy ütemet a szíve, majd a pulzusa az egekbe szökött.
- Fogom a babát. - nyögte ki, aztán hangosan is megismételte a szavakat. - Venus, fogom a babát!
A szőkeség besétált, nyomában két vendégükkel és értetlenül meredt férjére.
- Igen, és?
- Vee. Fogom. A. Babát.
Ahogy a lánynak leesett, a szája elé kapta a kezét.
- Fogod a babát!
- FOGOM A BABÁT!
- Szerinted mióta nem aludtak rendesen, hogy emiatt izgatottak lesznek...? - ráncolta szemöldökét Natasha és furán pillantott Stevere.

- Most mi legyen? - kérdezte Tony zavartan. Próbálta leplezni azt a fajta izgatottságot és aggodalmat, amit folyamatosan érzett.
- Nem tudom, mondjuk ne ejtsd le. - felelte a lány, mire a férfi nagyot pislogott.
- Köszönöm Venus, erre eddig nem is gondoltam. Oké, vedd el inkább!
- Hogy én ejtsem le?
- Mi lenne, ha senki nem ejtené le? - szörnyülködött Steve.
Végül Aiden csak visszakerült az édesanyja kezébe, aki finoman elhelyezte a kiságyban és a kezébe nyomott egy csörgő játékot.

Natasha azonnal odalépett és az ágy szélére támaszkodva kezdte szemlélni a kisfiút. Arcán egy félmosoly tűnt fel.
- Szia Aiden. - simogatta meg a hasát, aztán gyorsan visszahúzta kezét és némán figyelte tovább, hogyan rázza kedvenc játékszerét.
Vee közben rámosolygott szerelmére.
- Minden oké?
- Hogyne, csak azt hittem kiesik a kezemből. Bár nem tudjuk milyen hatást váltottak ki belőle a vérfarkasgének, lehet visszapattant volna.
A lány értetlenül bámulta.
- De hát én se pattanok vissza. Ha leesem, összetöröm magam.
- Igen, de benne az én genetikai kódom is ott van. - hümmögött a másik.
- És te visszapattansz?
- Nem tudom, még nem próbáltam.
- Új Stark-projekt, én videózom.

Steve csak értetlenül kapkodta ide-oda a tekintetét köztük, majd fáradtan felsóhajtott.
- Ti aztán nem semmi szülők lesztek.
Vee felnevetett és átkarolta Tony derekát boldogan.
- Az biztos.

Ezalatt New York egyik távolabbi, lepukkant negyedében a gonosz erők munkálkodtak. Egy lakatlan, omladozó bérház falai között szervezkedtek a szörnyek és népszámlálást tartottak maguk között. A Royal Palace-nál esett incidensben elhunytakat eltakarították és felmérték esélyeiket.
Huszonegy vérfarkas maradt az itt állomásozó egységükből, a többiek Dél-Amerikában tartózkodtak, hogy rendezzék soraikat. Szövetségeseket kerestek, mialatt makacsul hittek abban az ideában, amit Mason magyarázott nekik korábban.

"Venus Borsten nem mindennapi lány. Ha az ő erejét veszem el, hihetetlen dolgokra leszek képes, értitek? Olyan hatalommal a kezemben, s veletek az oldalamon...
Leromboljuk a világot és saját képünkre formáljuk. A szuperhősök kora lejárt. Eljött a vérfarkasok ideje."
Mason annyiszor adta elő nekik ezt a történetet, hogy már mindannyian kívülről fújták. Akik gyengének hitték egy-egy vereség után, vagy a falkától való elszakadáson törték a fejüket, az életükkel fizettek bizonytalanságukért. Azok a kisebb falkák, melyek kezdetben nem voltak hajlandóak csatlakozni, végül mind beadták a derekukat.
Jobbnak tűnt a gonosz szolgálatába állni, mint az útjába.

A New Yorkban maradt huszonegy lény egy csapat turistán csámcsogott épp, mikor Jemma úgy döntött, megnézi hogy van vezérük. A lány haja ezúttal hollófeketére volt festve; szeretett mindig más frizurát kipróbálni.
Felsétált a bérház ötödik emeletére és lustán belökte a második ajtót. Mason egy matracon ült, hátát a poros falnak vetette. Az egyik lábát még mindig képtelen volt mozgatni, úgy vélte a csontok rosszul forrtak össze.
- Mit akarsz? - kérdezte mogorván a lánytól, ám az mindössze lazán vállat vont.
- Érdekelt hogy vagy. - Jemma lehuppant mellé a koszos matracra, de a bizalmaskodás ellenére is megtartotta a távolságot egyelőre. A világért nem haragította volna magára őt.
- Szarul. - dünnyögte Mason és a gyógyulásra képtelen végtagjára meredt. - Mikor Stark idióta módjára lerobbantotta a fél szállót, ráesett egy tartógerenda a lábamra és majdnem szilánkosra törte.
A lány a füle mögé tűrt egy fekete tincset és biccentett.
- Talán el kéne újra törni. Ha a helyükre kerülnek a csontok, beindul a gyógyulás is és visszakapod régi... fényed. - gondolkodott el.

Jemma úgy mosolygott a srácra, mintha csupán arról beszéltek volna, milyen volt a másik napja. Ugyanúgy tartott vezérüktől, mint mindenki más, ám ő emellett látta is a rációt Mason ötleteiben és titkon rajongott érte.
Mindegyik embernek a legszebb formáját hozta elő, ha megharapta egy természetfeletti lény, de a fiú anélkül is már-már gyönyörűnek számított. Nem értette, Veenek miért nem kellett.
- Csak ki akarsz nyírni szivi, nem veszem be. - nevetett fel Mason.
A lány hevesen rázta meg a fejét, aztán levezette tenyerét a másik sérült lábára.
- Segíteni próbálok. Újra önmagad kell, hogy legyél! - búgta neki közelebb simulva hozzá. A fiú gyanakodva szemlélte, de a testiség iránti vágy lassan felülkerekedett benne. Jemma csinos, okos és kíméletlen volt, egy belevaló tagja a falkának.
- Miért is...? - Hallani akarta, mennyire rajongott érte, a hollófekete tincsek által keretezett arc pedig egy ravasz, ugyanakkor csábító mosolyt vett fel.
- Ezt az elcseszett világot, csak egy isteni vezető emelheti új magaslatokba. Egy olyasvalaki, mint te. - suttogta és még közelebb hajolt hozzá. Ujjait rászorította a fiú lábára és megnyalta ajkait.
- Kivéve, ha te még egy kis fájdalmat sem bírsz el.

Mason szemei sárgán csillantak meg és felnevetett.
- Nem velem van a baj cica, a tervek fuccsolnak be.
- És ha azt mondanám, van egy tökéletes ötletem? - duruzsolta a másik.
A fiú ráhunyorgott, aztán oldalra fordította fejét, Jemma pedig megsúgta kis agyszüleményét.
Mason pár percig némán hallgatta, majd egy gusztustalanul elégedett vigyorba torzultak vonásai, ahogy döntött.
Hirtelen megragadta a lány arcát, ajkait pedig vadul az övére tapasztotta. Társa azonnal viszonozta a csókot, s mindketten hagyták eluralkodni állatias énjüket. Tekintetük aranylóan csillogott, két csók között pedig fogaikkal vadul marták egymás bőrét, ajkait.
Végül Mason hátrébb húzódott, lábát odalökte a lány ölébe és egy őrült nevetés hagyta el száját.

- Törd csak el, bébi! Vissza kell kapnom a régi formámat. Ideje végleg szétszedni a Stark családot.