PÁR ÉVVEL KORÁBBAN:

༆New York༆

ＬＩＬＩＴＨ ＷＩＬＬＩＡＭＳ

Egy fárasztó nap után a helyi kórházban már a kanapémon ülök egy bögre kávéval a kezemben. Alapból rengeteg beteg van, de valahogy ma különösen sokan voltak. Egyik műtőből a másikba szlalonoztam egész nap...

— Ms. Williams! — kiabált valaki az ajtóból.

Szemöldökráncolva tettem félre a bögrém és indultam az ajtóhoz. A kis lyukon kinézve három embert láttam ott. Óvatosan kinyitottam, mire mind a hárman felkapták a fejüket.

— Miben segíthetek? — kérdeztem, mire a középen álló férfi tett egy lépést előre, de én nem mozdultam el az útból.

— Szeretnék önnel beszélni. Négyszemközt. — válaszolt a férfi, mire sóhajtva elálltam az útból és beengedtem őt, majd rácsuktam az ajtót a két neandervölgyi férfira.

— Miben segíthetnék én az Élet Alapítvány igazgatójának? — fontam össze a karomat a mellkasom előtt.

— Szóval tudja ki vagyok. — bólintott, mire felhúzott szemöldökkel biccentettem a tv felé amiben a hiradó ment és pont a cégéről volt szó. — Óh... Mindenesetre Carlton Drake vagyok. — nyújtott kezet amit megráztam, de én nem mutatkoztam be hisz biztosan tudja ki vagyok, hamár itt van.

— Miben segíthetek, Mr. Drake? — kérdeztem, mire elém tett két akták.

— Jól gondolja meg mit választ, Dr. Williams. — sóhajtott, mire értetlenül néztem rá, de a figyelmem inkább a két akta kötötte le.

Lassan nyúltam az egyik aktáért miközben folyamatosan éreztem Drake tekintetét magamon. Nem igazán értettem miért mutatja meg ezt nekem, mivel az egész akta egy rakétaindításról szólt.

— Orvos vagyok nem űrhajós. — ráncoltam a szemöldököm, de még mindig a terveket néztem.

— Tudom, és azt szeretném ha nekem dolgozna. Az űrutazásunk lényege az emberek megmentése. — magyarázta, mire értetlenül néztem rá. — Lapozzon, kérem...

És így is tettem... De mai napig kívánom, hogy lett volna annyi eszem, hogy nem nyitok ajtót Carlton Drake-nek. Emberek fotói, és mindenféle színű anyagok, amint eltűnnek az emberekben majd amikor kijönnek a testükből.

— És hogy kerülök én a képbe? — kérdeztem, mire elém tolta a másik aktát.

— Maga orvos, a világ egyik legjobbja. Pontosan ilyen emberekre van szükségem mint ön. — mondta miközben kinyitottam az aktát, de azonnal megdermedtem. — Nem akarom őt bántani, de ha nem működik együtt, akkor sajnos más módszerekhez kell folyamodnom mint a beszélgetés. — sóhajtott és ő is lenézett a kezemben lévő képre, amiről apám tekintett vissza rám.

— Segítek. — szűrtem ki a fogaim között, mire ő azonnal elmosolyodott.

— Csodálatos, az egyik emberem el fog hozni mindent amit tudnia kell. A munkahelyéről gondoskodok ne aggódjon. Köszönöm az együttműködését. — mosolygott, majd felállt a kanapéról. — Egyedül is kitalálok, minden jót. — mondta, majd elhagyta a lakásomat.

Így történt az, hogy Drake egyik bábja lettem a sok közül. Őt nem az emberek megmentése érdekelte hanem a dicsőség, de senki nem hitte ezt el. Hiszen a kormányt és a NASA-t is maga mellé tudta állítani.

2016. márciusában elkezdődtek a készületek a NASA közreműködésével és április tizenkilencedikén a NASA és az Élet Alapítvány közösen küldött a Naprendszeren túl egy rakétát, hogy egy bizonyos anyagot gyűjtsenek össze. A V14-et ami másnéven a szimbióta. Egy olyan parazita aminek gazdatestre van szüksége ahhoz, hogy teljes életet élhessen.

A rakétakilövés sikeres volt, ahogy a földreszállás is. A világ mégcsak nem is tudta, hogy mit tettünk. Ha valaki kérdezett azt mondtuk a közeli bolygók egyikére mentünk mintákat gyűjteni és ezt mindenki el is hitte.

De az én történetem egy tavaszi nap lett csak igazán érdekes. Dr. Skirth és Roland mellett bennem bízott meg legjobban Drake ezért ahol ő volt, általában én is. Már a harmadik alany halt meg a kísérletben, mivel a testük nem fogadta be a parazitát és így képtelenek voltak egyesülni, hogy tovább élhessenek.

— Mit nem veszünk észre? — fújtatott idegesen Drake, miközben összefont karokkal néztük ahogy elszállították a holttestet.

— Talán az emberi test nem elég erős ehhez... — tolta feljebb a szemüvegét Dr. Skirth.

— Magunkra hagyna kérem? — fordult a doktornő felé Drake.

— Természetesen. — bólintott és pillanatok múlva már csak ketten álltunk az üveg előtt amiben ott volt a szimbióta.

— Kérlek szépen Grace, old meg... — simította a kezét a vállamra, mire bólintottam.

— Mindent megteszek Carl... — bólintottam.

— Tudom, doktornő... Tudom. — mosolygott rám, majd megszorította a vállam és kisétált a laborból.

— Miért vagy te ilyen válogatós...? — sóhajtottam és a tenyerem az üvegre tettem.

A szimbióta hirtelen elkezdett mozogni kör-körösen az asztal körül majd pontosan elém kúszott. Lassan felmászott az üvegre előttem miközben megláttam, hogy az átlátszó anyag ami kettéválaszt minket elkezdett berepedni. Kitágult pupillákkal néztem az üveget előttem, majd gyorsan bekapcsoltam a riasztót és elkezdtem rohanni kifele, miközben meghallottam az üveg betörését. A vállam fölött hátranéztem, de teljesen elsápadtam amikor megláttam a fekete szimbiótát kúszni utánam.

— Zárják le az épületet! — kiáltottam a telefonba, mire az őr azonnal nekilátott a feladatnak.

Sietős léptekkel indultam a recepciós pulttól kifelé amikor valaki megragadta a lábam. Azonnal odanéztem, de az nem valaki hanem inkább valami volt. Végignéztem ahogy a szimbióta felmászik a lábamon egészen a mellkasomig, majd ott eltűnik én pedig lefagyva álltam ott.

— Ki vagy te...? — suttogtam magam elé.

— Nem én. Mi! Mi vagyunk Raven.