༆New York༆

ＬＩＬＩＴＨ     ＷＩＬＬＩＡＭＳ

A nap kellemesen melegítette a bőrömet, miközben New York nyüzgő utcáin sétáltam. Az emberek rohantak A pontból B-be. Nem figyeltek oda egymásra, de néha még saját magukra se.

Figyeltem az anyukákat akik a gyermekeik után kiáltoztak, hogy ne vesszenek el az emberek között. Figyeltem az időseket akik szép komótos léptekkel sétáltak nem törődve a seregnyi emberrel maguk körül. És figyeltem az én korosztályom akik voltak a rohanó emberek.

Ha tudnák mik léteznek vajon akkor is ilyen egyszerűen rohangálnának? Paraziták... Eddie tegnap miután végre kiszabadultunk elvitt a kórházba ahol neki sem ártott a segítség. Hisz pontosan úgy nézett ki mint aki haldoklik, és azt is mondta, hogy valójában ezt teszi. Csodás... Nem?

Azt is mondta, hogy nekem is van ilyen parazitám, vagyis volt és éppen azért haldoklik mert nem velem vagy bennem van. Mozgalmas egy nap volt, az biztos. Nyugodt gondolataimat a telefonom csörgése szakította meg.

— Igen, tessék! — szóltam bele a készülékbe amikor fogadtam a hívást.

— Szia. Nem vagyok benne a névjegyzékedbe? aa nevetett a készüléken keresztül Eddie, mire kínosan elhúztam a szám.

— Öhm, miért hívtál? — kérdeztem, miközben kikerültem egy babakocsis anyukát.

— Zavarlak? — kérdezte egyből.

— Nem, csak... — kezdtem, de sóhajtva álltam meg egy kávézó előtt. — Figyelj Eddie, kedves vagy, hogy csak tudni akarod mi van velem, de idő kell. Nem olyan könnyű feldolgoznod, hogy valami földönkívüli volt a testedbe évekig, most pedig nem is emlékszel rá. — nevettem kínosan a telefonba.

— Megértelek. Tényleg. — válaszolt lágy hangon. — Mikor jössz haza? — kérdezte, mire lenéztem a cipőmre. Milyen szép... — Grace? — kérdezett pár másoperc csönd után.

— Majd. — mondtam röviden. — Csinálj amit szeretnél nyugodtan, azt hiszem, hogy inkább majd máshol leszek, de ne aggódj miattam. Jól leszek. — bólintottam egyet mégha nem is láthatta. — Majd beszélünk Eddie. — mondtam, majd bontottam a hívást.

Esetlenül forogtam az utcán, majd sóhajtva sétáltam egy közeli parkba ahol leültem az egyik hatalmas fa alá, aminek gyönyörűen nagy lombkoronája volt.

Ha Eddie igazat mond, -és miért hazudna?- akkor valamit ki kell találnom arra, hogy emlékezni tudjak valamire aminek nem is szabadna léteznie.

Hisz, a Földön eddig nem volt ilyenre példa. Ha pedig Drake miatta rabolt el, akkor most semmit nem tudok ahhoz, hogy meg tudjam majd védeni magam. Kiszolgáltatott lettem, és nem tehetek ezellen semmit.

— Leülhetek? — kérdezte valaki aki pont a pad mellett állt, amin én ültem.

— Már úgyis menni készülök. Csak tessék. — mondtam és már álltam volna fel amikor a nő megragadta a karom, majd visszahúzott a padra.

— Nyugalom, LG. — mondta, mire a szemöldököm ráncoltam, de alaposan megnéztem a nőt a becenév miatt amit használt.

Nem ismertem fel, hisz csak a hangját hallottam. Fekete pulóver fedte a felsőtestét és a kapucni pedig az arcába volt húzva. A hangja alapján nem lehetett sokkal idősebb nálam, de valahogy mégsem tudtam megsaccolni.

— Ismerjük egymást? — kérdeztem, mire csak hangosan felnevetett.

— Ismerjük? Komolyan? — kérdezte, majd sóhajtva leemelte a kapucnit a fejéről.

— Nem lehet... — ráztam a fejem, mire megint elnevette magát.

— Örülök, hogy látlak, hermana. [Húgi.] — mosolygott rám, mire összeszorult szívvel bámultam vissza az égési sérülésekkel teli arcára.

— Mara? — kérdeztem suttogva, mire azonnal elkomorodott.

— Hiányoztam?