New York-ból Magyarország-ra az út volt vagy nyolc óra. Hiába repültünk egy gyors, kisebb géppel attól még hosszú volt az út. Nem tudom, hogy azóta kiszabadultak e az általam keltett fogságból, vagy ott dühöngenek.

Még két óra maradt az útból. Az eltelt hat óra alatt semmi érdekes dolog nem történt. A A parányi ablakokon kinézve általában csak felhőket láttam. Néha villant csak meg az óceán kékes színe, de semmi több. Az ügynökök teljesen jól elvoltak maguknak. Coulson jött néha ide hozzám, de neki is volt ám dolga.

Mikor az utolsó egy óra maradt a landolásig akkor érzékeltük, hogy egy repülő gyorsan közelít felénk. Tudtunkkal a lopakodás miatt bemérhetetlen lett a gépünk. Akkor viszont ki talált meg minket? Hacsak nem...

-Maria kik azok?-lépek oda a pilóta szerepet betöltő nőhöz.

-A barátaid.-morogja.

Ezt nem hiszem el. Képesek voltak utánunk jönni? Egy dolgot kértem csak tőlük. Egyetlen egyet. Az istenért is! Miért akarnak folyton bajba keveredni?

-Add azt ide.-kérem el tőle a kommunikálásra szolgáló fülest.

-Ez elég övön aluli húzás volt.-hallom meg Tony hangját.-Mond te mégis mi a francot képzeltél?-ordít bele, mire nekem kiszakadt a dobhártyám.

-Én mit képzeltem?-emeltem meg én is a hangomat.-Egy dolgot kértem csak. Egyet! Mégpedig azt, hogy ne játszátok a hőst hanem maradjatok biztonságban. Úgy én is nyugodtabb lennék. De nem! Nektek muszáj volt idejönni!-háborgok.

-Mi is csak egy dolgot kértünk. Azt hogy had jöjjünk veled. Vigyázni rád.-enyhül meg, de ez engem csak még jobban felbosszant.

-Éveken át tudtam magamra vigyázni. Amúgy is. A két kérés üti egymást.-ezzel levágom az asztalra a fülest, majd visszaülök a helyemre.

Percek múlva leszálltunk egy fákkal teli, jól elrejtett helyen.

-Ügynökök.-jön elő Fury...valahonnan. Már megint hova tűnt?-Megérkeztünk a célállomáshoz. Miss Elsey fogja magukat tájékoztatni.-adja át a terepet.

-Remek.-csapom össze a tenyeremet.-A bázisnak kettő bejárata van. Értelem szerűen a főajtót fogják őrizni. Általában minimum hatan őrzik. A legmodernebb fegyverekkel vannak felszerelve. A hátsó bejáratot minimum hárman őrzik. Kevésbé felszereltek, de a közelharcban igazi profik. Az üvegek golyóállók, a falak kétszer vastagabbak. A riasztó amint behatolót érzékel fülsiketítően meg fog szólalni. Ez azért lesz hátrány mert a a laborban előveszik a különböző behatolás céljából készített fegyvert. Gyorsnak kell lennünk. Ha valakit eltalálnak egy olyan micsodával akkor akár meg is halhat. Ezért én fogok menni a laborba likvidálni az ott tartózkodókat, és megsemmisíteni a fegyvert. Az erőmet csakis nagyon nagy veszélyben fogom használni. É örülnék ha nem említenék. Nem akarom hogy rájöjjenek ki vagyok. Rendben?-nézek körbe. Egyöntetűen bólintanak.-Oké. Tovább. Néhányan kint maradnak figyelni és elfogni a menekülni készülőket. Az egész épület egy szintes. Felfelé nézve. A föld alatt viszont kettő emelet van. Lépcső és lift is van. A labor legalul helyezkedik el. Mellette néhány cella, és vallató ha jobban tetszik kínzó szoba. Az az emelet csak az enyém. Nem fog miattam senkinek sem baja esni. A földszint és a mínusz egy a maguké. Vigyázzanak velük, segítsenek egymásnak. Nem számít ki mennyit öl meg. Az a lényeg hogy hányan maradunk életben. Egy embert minimum el kell fognunk. De vigyázzanak! A fogukra ciánkapszula van ragasztva. Ha az eltörik a szájukba ömlik a cián és meghalnak. Gyorsnak és határozottnak kell lenni. De ne haljanak meg. Se maguk sem az ember akit elkaptak.

Mindent értettek. Felvették a fegyvereiket, és a leghalkabban leszálltak a gépről. A bázis százméteres körzetben van. Ha minden simán megy hamar bejutunk, és hamar szabadulok ebből a börtönből. Sosem gondoltam volna, hogy önszántamból visszatérek még ide. De ha ez kell ahhoz, hogy Rumlow-ot elfogjuk akkor nem bánom. Megteszem. Egyszer.

-Rendben. Akkor az első csapat és a második indulhat.-szólok az adóvevőbe.

-Vettem.-mondják a parancsnokok.

A bokrok takarásából egészen jól kitudtuk venni az embereinket. Persze csak azért, mert tudtuk hogy ott vannak. A vak és szerencsétlen Hydra-ok sosem fogják őket kiszúrni.

Percek múlva, látható volt hogy a Hydra-ok kezdenek megfogyatkozni. Remek. Csak így tovább.

-Első ajtó tiszta.-hallom a fülesben. Intek a harmadik csoportnak, hogy csatlakozhatnak.

-Hátsó ajtó szabad.-hallom a második megerősítést.

-Áldozatok tőlünk?-kérdezem miközben elindítom a negyedik csapatot a hátsó bejárathoz. Én a harmadikkal tartok a főajtó felél

-Egy sérült, de őt már viszik vissza.

-Rendben. Várjanak a jelzésemre.-elosonok az épület fala mellett.

Már magától a látványától kiráz a hideg. Feltörnek az emlékek bennem. Nem engedhetem hogy az érzelmeim irányítsanak. Ez most nem a bosszú. Majd egyszer az is eljön, de nem most lesz. Arra még várnom kell. Először is örülök ha túlélem ezt az eszement tervet.

-Mindenki a helyén van?-kérdezem.

-Igen.-hallom mellőlem. Bólintok a parancsnoknak.

-Felsorakoztunk.-szól a hátsó ajtónál lévő parancsnok.

-Mi is megvagyunk.-hallom meg Natasha hangját mögülem.

Hitetlenkedve kapom hátra a fejemet. Ha ezek most komolyan itt vannak, akkor megütöm őket. De úgy igazán erősen.

-Ti meg mi az Odin szakállát kerestek itt?-kérdezem mérgesen, de mégis a lehető leghalkabban.

-Jöttünk megvédeni.-rántja meg a vállát Wanda.

-Remek.-forgatom meg a szememet.-Fury van egy kis gond.-szólok a fülesbe.

-Mi az Elsey?-hallom színtelen hangját.

-A Bosszúállók úgy gondolták beugranak egy teapartira.-morgom.

-Csodálatos. Küldje el őket onnan.-utasít.

-Maga szerint nem próbáltam?!-csattanok fel.-Meg akarnak halni vagy tudja a az elveszett szeme, hogy mit akarnak.

-Igazán vicces Elsey. Akkor csak figyeljen rájuk.-és bontja is a vonalat.

-Hogyne. Még legyek szuperhős csősz is. Nem figyelek én éppen elég emberre?-kérdezem, de már nem halja.

-Csak nem ideges valaki.-kérdezi Steve.

-Fogd be Rogers!-modulok rá. Meglepődik, de nem várom meg a reakcióját.-Fent maradtok és fedeztek. Nincs vita.-húzom össze szigorúan a szememet.

-Miért te hova mész?-kérdezi Tony.

-Likvidálom a laborban tartózkodó pojácákat. Egyéb kérdés?-nézek feléjük. Választ persze nem várok.-Remek. Akkor indulás.-ezt már a fülesbe is mondom.

Amilyen gyorsan csak tudunk benyomulunk az ajtón, melyet felrobbantottunk. A riszató-mint ahogy azt gondoltam-egyből be is indult. A katonák elkezdtek özönleni felénk. A megbeszéltek szerint az ügynökök fedeztek engem. Néhányat leütöttem, vagy csak lepasszoltam a mögöttem jövő Tonynak és Stevenek. Persze ők miért is maradnának ott ahova küldtem őket?

Továbbhaladva sikerült elérnem a liftet. A liftet a Hydra-ok nem szokták használni. Gyorsabb és könyebb nekik a lépcső. Ezért könnyű dolgom van. Észrevétlenül le tudok menni a földszintre. Gyorsan mielőtt lezárják.

A liftből még gyorsan visszanéztem a többiekre. Az ügynökök kíméletlenül ölte, míg a Bosszúállók akit csak tudtak úgy hatástalanítottak, hogy ne haljanak meg. Ezért nagyon becsültem őket. De a Hydra-ok sem voltak semmik. Egyre fejlettebbek lettek az évek alatt. Az egyik pont földre vitte Natashat. Ekkor persze egy kicsit elborult az agyam. Hogy merik? Ezek meg miért nem maradtak otthon?

Nem tudom, hogy ez vészhelyzet e, de muszáj segítenem nekik. Nem hagyhatom itt őket. Tudom, hogy egyre több Hydra katonát fognak rájuk küldeni. És hiába vannak két oldalról összeszorítva, vannak annyian hogy legyőzzenek. A jobb katonákat még nem is küldték ki. Őket csak vészhelyzetben mozgósítják. Mint anno engem akartak.

Felemelem a két kezemet, és pontosan-kivétel nélkül-az összes Hydra katonát az erőmmel felemelem a földtől. Elkezdem ökölbe szorítani a kezemet mire ők fájdalmasan felkiáltanak. Összenyomom a csontjukat, és a belső szervüket. Hogy honnan tudom? A csontok hangosan roppannak, és a Hydra-ok hangosan kiáltanak. A többiek-a Bosszúállókkal együtt-mind engem néznek. Hát igen. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem. A kezemet gyorsan leengedem magam mellé, ezzel az összes eddig lebegő katona erőteljesen a földbe csapódik. Ennyivel kevesebb.

A lift pont összezárul az orrom előtt, de még látom a rám meredő döbbent tekinteteket. Most pont nem érdekel, hogy megszegtem a magamnak tett esküt miszerint nem használom az erőmet. Ezek az idióták idejöttek úgy, hogy nem tudták mivel állnak szemben. Kérlek ez nem 1940! A Hydra azóta titokban erősödött. Ráadásul én úgymond a részese voltam. Tudom, hogy miben értek el sikereket, és minden vallottak kudarcot. Például erőt adtak nekem. Ami lehet azóta újra sikerült nekik egy másik gyereken.

Azonnal oldalra vetem magam, amint kilépek a liftből. Jól is tettem, mert egy kék fénnyaláb zúgott el mellettem. Tudtam, hogy a laborban lévők azonnal támadni fognak miután megtudják, hogy behatoltak a bázisukra. Tipikus fejjel a falnak módszer.

-Hiányoztam?-állok talpra.

-Az áruló.-vicsorog rám Mr. Zacharow.

Mr. Zacharow volt az az ,,orvos" aki kísérletezett rajtam. Rumlow-on kívül neki köszönhetem a legtöbb szenvedést. Ő adta az erőt is amit birtoklok. Ő akarta kimosni az agyamat. Ő akart teljesen kisemmizni. Bár sikerült neki, azért egy dolog megmaradt. Az nem más mint a tudatom. A méltóságomat elvette, de a tudatomat nem tudta. Így volt esélyem nem megőrülni ezen a helyen, hanem ép ésszel kibírni ennyi időt. Ezt az embert el akarom fogni. Meg akarom tudni, hogy miért én voltam az akin ezeket végezte. Utána lassan akarom megölni. Azt akarom, hogy szenvedjen. Ugyan úgy mint én szenvedtem.

Gyorsan mozogtam. A fegyvereket kicsavartam a kezükből, a lábukat kirúgtam alóluk. Közelharcban sosem voltak jók. Nekik ott voltak a fegyverek. Apropó fegyverek. Mindegyik körbevette az erőm erőtere. A kezeimet egy x alakba raktam, ezzel elértem azt, hogy porrá zúzzam a fegyvereket. Semmi nem maradt belőlük. És ezt csak egy egyszerű mozdulattal végeztem el.

Még halántékon vágtam őket, biztos ami biztos. Nehogy elszökjenek.

-Tony egy idősebb tudóst kéne innen felvinni míg ájult. Gyorsan, hogy a ciánkapszulát le tudjátok venni a fogáról.-mondom a fülesbe.

-Értettem. De hogy?-kérdezi, miközben hatástalanít valakit. Vagyis így hallottam a hangokból ítélve.

-Bánom én hogyan csak tudjon beszélni és ne haljon meg.-mordulok rá.

-Oké. Te mit csinálsz?-kérdezi.

-Szétrombolom a vidámparkjukat.

A folyosó vége felé futok. Egy percre viszont megtorpanok. Egy poros cellához érek. A padlón alvadt vér nyomai látszanak. Réginek tűnnek. Azok is. A cella az enyém volt. Pontosan emlékszem. Tizennégy év alatt rendesen beleégett a fejembe. Most is tizenkilenc évesen is tisztán emlékszem minden egyes napra. A cella volt az otthonom. Hogy poros az pedig nem jelent mást, csak azt hogy nem volt lakója mióta én elszöktem. Hogy miért nem volt lakója? Há azért, mert vissza akartak ide hozni. És szerintem továbbra is erre pályáznak.

A labor ajtaja nyitva volt hagyva. Remek. Óvatosan benéztem rajta. Senki sehol. Tehát mindannyian kimentek. Ez furcsa. De mindegy.

Nagyon erősen koncentráltam. A labort halvány fény vette körbe. Nagy tömeget kell egyszerre szétzúznom. Vastag betonfalat, fém, és acél fegyvereket. A többiről persze már ne is beszéljünk.

Amint úgy éreztem, hogy mindent körbevett az erőm ami ebben a laborban van, akkor lassabban mint az előzőnél elkezdtem a kinyújtott tenyeremet ökölbe zárni. Nem kell sietni. Szépen, alaposan. Nem végezhetek félmunkát.

Már a végénél tartottam, mikor megszólított valaki.

-Nem hitted ugye, hogy sok évnyi keresgélés után csak úgy hagylak elmenni?-hallom meg Dr. Zacharow hangját. Hátrakapom a fejem, de bár ne tettem volna.

Egy továbbfejlesztett fegyver volt a kezében. Ezzel még nem is lett volna olyan hatalmas nagy baj, de a fegyver rossz vége rám szegeződött. Semmi pénzért nem ölném meg ezt az embert, míg nem kapok tőle válaszokat. De ha én nem ölöm meg őt, akkor ő fog engem.

Másodperc töredéke alatt sütötte el a fegyvert. Azonnal cselekednem kellett. Vagy a labort rombolom le, vagy magamat mentem meg. Számomra az első volt a fontos. Ezért hát vele egy időben a lehető leggyorsabban az egész labort atomjaira zúztam, úgy hogy semmi nem maradt belőle. Szó szerint semmi. Ezzel csak két dolog volt a gond. A plafon másodperceken belül ránk fog omlani. A másik az az, hogy fénysebességgel csapódott belém a fegyverből kilőtt fénycsóva. Egyenesen a jobb oldalamat találta el, ezzel elérve hogy a hirtelen jött fájdalomtól összeesek.

A padlóra zuhantam, miközben a plafon repedezni kezdett. Egy nagyobb darab törmelék Dr. Zacharow-ot találta el, ezzel eszméletlenné téve az orvost. Igen ám, de baromira nem voltam olyan állapotban, hogy én innen kijussak mielőtt az épület rámomlik. Tehát fájdalmaim közepette megpróbálok egy erőteret húzni magam köré, de nem sikerül. Egyszerűen érzem ahogy annyi vért veszítek. Homályosan kezdek látni, a hangokat csak tompán hallom, és eszeveszettül szédülök. Innen élve én már nem jutok ki.

-Tony.-szólok bele nehezen a fülesbe.

-Baj van Pacsirta?-kérdezi aggódva. Ahogy hallottam a környezete már nyugodtabb volt. Remélem ez azt jelentette, hogy elbántak mindenkivel és kijutottak ebből az omladozó épületből.

Más helyzetben megmosolyogtam volna ezt a becenevet, de jelen pillanatban a beszéd is nehezemre esett. Ki tudja mikor szakad rám több tonna beton. Sietnem kellett.

-Ha mindenki kijutott robbantsátok fel a helyet. Au!-kiálltok fel ahogy a lábamra esik egy nagyobb darab beton törmelék.

Egyik kezemmel a sebemet szorongatom, másikkal a fülesbe beszélek.

-Hol vagy?-kérdezi.

-Kint. Kijutottam.-zihálom.

-A doki?-örülök hogy ilyen figyelmes.

-Azt hiszem meghalt. Csináljátok!-kiáltom a fülesbe mikor éppen csak hogy sikerül kitérnem egy törmelék halálos csapása elől.

-Rendben.-nem látom, de biztosra veszem hogy bólint.

-Tony...-suttogom.

-Igen Pacsirta?-hallom megnyugtató hangját.

-Ne felejtsetek el.-suttogom, mikor meghallom a közeledő rakéta zaját.

Ez a lehető legjobb döntés amit hozhattam. Ha nem vagyok már az élők között, akkor legalább nincs miért vadásszon rájuk a Hydra. Talán így meg is tudok fizetni a bűneimért. Talán azért kellett nekem itt lennem olyan sokáig és nem másnak. Talán minden okkal történt. Ahogy ez is.

Lehunyom a szemem, és mielőtt elnyelne a teljes sötétség még érzem ahogy a testem a levegőbe repül. Sikerült nekik. Felrobbantották.