Két nap telt el a beszélgetés óta. Addig is volt időm megemészteni szerencsétlen sorsomat. Merthogy én naivan azt hittem, hogy majd egy monitor mögül mondom nekik a fülesbe, hogy merre menjenek. Gondoltam Fury biztosan megérti majd. Hát én mekkorát tévedtem.

Szóval...az elmúlt két nap nem telt valami fényesen. Gyötört a bűntudat, mert úgy ott hagytam őket. Nem ezt érdemelték, de meg kell érteniük, hogy most a Hydra elpusztítása a legfontosabb. Én is csak így tudok megnyugodni. És persze ha végleg felszámoljuk akkor, talán sok év után végre át tudnék aludni egy éjszakát, és nem riadnék fel. De ha ezt nem értik meg, akkor engem sem értenek meg teljesen.

A feszültséget-melyet a nemsokára jövő küldetés okoz-csak kétféleképpen tudom levezetni. Először is rengeteget zenélek. Új dalokat mostanában csak a hiány, és a fájdalomról írok. Persze emlékek is vannak benne. Inkább csak feldolgozok más dalokat. Esetleg néha csak leülök a gitárhoz, pengetem a húrokat, és csak dúdolok. Megnyugtat. Másodszor pedig edzek. Minden nap kétszer. Minimum. A teremben vannak különféle eszközök. Itt arra célzok amiket még nem is láttam. Ezekből persze én csak a futópadot, és a boxzsákot használom. A teremben az erőmmel is tudok gyakorolni. Kibírja. Egy darabig...

Most is éppen az edzőterembe készülök. Napközben általában üres, mert ugyebár az ügynökök dolgoznak. Csak néha lézeng benne valaki rajtam kívül.

A boxzsákot püföltem, egyre erősebben mikor hangos veszekedést hallottam. Az edzőterem Fury szintjén van, hogy szemmel tudjon tartani. Pontosan szemben az irodájával. Ezért sem lepett meg, mikor belátta, oda. Az viszont meglepett, mikor megláttam hogy kik a zűrzavar okozói. Az összes Bosszúálló egyszerre ordibált Fury-val.

Főleg Tony kiabált. Persze a többiek is meg-megszólaltak, de kevésbé voltak idegesek.

Csodálom, hogy Fury eltűrte ezt. A helyében én már régen kivágtam volna őket az épületből, hiába szuperhősök.

Steve volt a legcsendesebb. Talán csak képzeltem, hogy olyan jól kijöttem vele. Lehet hogy ebben a kettő napban el is felejtett. Bár nem csodálom...Ott van neki Sharon Carter. Régi szerelme rokona. Mit a kinézet, ha a név ugyan az. A nő legalább nem ilyen szerencsétlen mint én. Nem undorító a teste, és nem rendelkezik olyan erővel, ami bárkit megöl egy szempillantás alatt.

Fekete nadrágban, és egy szürke pólóban volt. Kezét a nadrágzsebében tartja. Csendben állt az ablak mellett, és a lent mozgó embereket nézte. Gondolom még nem járt itt. Végigkémlelte az emeleteket, mikor elért hozzám. A szeme egyből megakadt rajtam. Döbbenetet vettem észre benne. Kicsit eltátotta a száját. Aggódva végignézett rajtam, mintha csak azt keresné, hogy nem esett e semmi bajom. Most az sem érdekel, hogy egy fekete edzős nadrágban, és egy sportmelltartóban vagyok.

A tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Rengeteg kérdést látok benne. Talán a legjobban őt bánthattam meg. De muszáj volt megértenie. Ha igazán fontos lettem neki, akkor próbál megérteni. Ha nem...Akkor nincs miről beszélnünk.

Hátraszól a válla felett, mire a veszekedés abba marad. Látom ahogy Tony idegesen felé néz, és-a szája mozgásából véve-megkérdezi, hogy mi van. Steve a fejével felém biccent, mire mindannyian erre néznek. Ugyan úgy meglepődnek mint Steve. De nem sokáig bámulnak. Azonnal kirontanak az ajtón. Gondolom ide akarnak jönni. Hát ide aztán jöhetnek. Átprogramoztam a biztonsági rendszert, hátha lesz egy erőkitörésem. Ezt még Tony sem tudná meghekkelni.

A tippem jó volt, mert azonnal hallottam az üveg ajtó felől jövő dörömbölést. Sajnos ezzel sem jutnak többre. Az üvegek golyó, ütés és én álló. Ezen sosem fognak átjutni. Ellenben Fury aki szerintem mindjárt megérkezik a hátsó ajtón. Az csak vészhelyzet esetére van.

Nem foglalkozok a dörömböléseikkel, és a kiabálásaikkal. Visszafordulok a boxzsák felé, és újra ütni kezdem. Képesek voltak felkeresni? Talán ennyire le akarnak ordibálni? Meg akarják mondani hogy mekkorát csalódtak bennem? Netán segíteni akarnak? Nem...Azt kétlem.

Csak ütöttem és ütöttem a zsákot, miközben egyre dühösebb lettem. Éreztem, ahogy az erőm kezd előjönni. Végül egy olyan hatalmasat ütöttem, hogy a boxzsák a szemközti falba csapódott, és nyomot is hagyott rajta, majd kiszakadva a földre hullott. A kis homokszemcsék fülsiketítően hangosam szóródtak ki belőle a nagy csendben. Lihegve álltam egyhelyben, majd az ajtó felé néztem. A Bosszúállók elkerekedett szemekkel figyeltek. Szerencsére csak ennyit láttak, és nem történt egy komolyabb erőkitörés. Akkor lehet, hogy nem lett volna elég az az üvegfal.

-Ennyire felzaklatták Miss Elsey?-kérdezi egy hang oldalról.

Fury szokásához híven megvárta míg egy kicsit lenyugodok, majd utána jött be. Nem félt. Cseppet sem. Szimplán nem akarta hallgatni a hisztimet.

-Mit akartak?-kérdezem miközben felrakok egy másik boxzsákot az előző helyére.

-Magát keresték. Megmondtam nekik, hogy nem alkalmas az idő.-dönti oldalra a fejét, és átnéz a vállam felett.

Stark kiabál, és a csoda kütyüjén néz valamit. Biztosan megpróbálja feltörni a S.H.I.E.L.D biztonsági rendszerét. Sok sikert hozzá. Nat és Wanda nekem dörömbölnek, Bruce segít Tony-nak. Steve a tekintetemet keresi, de most vagyok annyira ideges, hogy nem nézek a szemébe. A végén még meglágyulok. Thor nem volt itt, biztosan hazalátogatott Asgard-ba. Clint Buce-szal együtt szomorúan néztek rám. Istenem! A szívem szakad meg értük.

-Megtalálták már a bázist?-fordulok felé teljes testtel, hátat fordítva a Bosszúállók-nak.

-Meg. Holnap hajnalban indulunk.-mint egy végszóként Fury kisétál az edzőteremből.

Kicsit elkap a pánik. Na jó. Nem is kicsit. Nem készültem még fel rá. A hajnal az szinte mindjárt itt van. Nincs erőm visszamenni oda. Nem akarok emlékezni. Nem akarom újra érezni a fájdalmat. Nem akarom látni a helyet ahol éveken át kínoztak. Egyszerűen csak nem akarom.

A torkom összeszorul, alig kapok levegőt. A szívverésem felgyorsul. Érzem. A lábaim...nem is csak a lábaim...mindenem remegni kezd. Nem bírom a lábaimon állni. Összerogyok és a földre esek. Egyre gyorsabban veszem a levegőt, de úgy érzem mintha el sem jutna a tüdőmig. Ez nem egy erőkitörés lesz. Ez egy rendes pánikroham. És nem jön hang a torkomra, hogy szólni tudjak bárkinek is.

A Bosszúállókat is homályosan látom. Most sokkal jobban próbálkoznak bejutni. Látom a kétségbeesést az arcukon. A tehetetlenség dühe ott van minden egyes ütésnél melyet az üvegre mérnek. Kiabálnak, de nem hallatszódik be. Feszegetik az ajtót, de nem jutnak semmire.

Egyre jobban szédülök. Már levegőt sem kapok. Elvesztem az eszméletemet.

-------

Ki tudja mikor, de felébredek. Egy fehér, orvosi szobában térek magamhoz. Gondolom rám találtak a padlón. Merthogy nem emlékszem többre mint, hogy egyszer csak elájultam. Hogy hogyan kerültem ide az már teljesen homályos.

A fejem fáj egy kicsit, de semmi egyéb. Lassan felülök az ágyban, de még így is megszédülök. Az ágy mellett egy kis éjjeli szekrényen egy gyógyszer és egy pohár víz volt. A gyógyszert azonnal be is vettem, és a pohár víz is hamar elfogyott.

-Örülök hogy felkelt Miss Elsey.-lép be valaki a terembe.

Fehér, orvosi köpenyt viselt. Barna haja kócos volt, de mégis rendezett. Zöld szeme szinte csillogott. Kedvesen mosolygott rám. Ez engem is mosolygásra késztetett. halványan visszamosolyogtam.

-Én is örülök neki. Aisha Elsey.-nyújtom a kezemet.

-Brandon Cooper.-rázza meg kis kezemet, ami eltűnik az ő hatalmas kezében.-Nem szédül? Jól érzi magát?-kérdezi miközben egy lapot nézeget.

-A fejem fáj egy kicsit, de jól vagyok. Mikor kelhetek fel?-kérdezem. Erre rám kapja a tekintetét, leengedi a lapot tartó kezét és felhúzza a szemöldökét.

-Elmenni? Felejtse el.-rázza meg a fejét.

-Ó kérem ne hogy magázzon.-nevetek fel.

-Rendben.-néz rám.-De akkor te is engem.

-Meg van beszélve doki.-kacsintok rá, mire ő felnevet.

-Örülök hogy ilyen jól érzi magát. Akár indulhatunk is.-lép be Fury az ajtón.

-Én is nagyon örülök higgye el. Hova akar menni?-húzom össze a szememet.

-Esetleg lépett fel nála memóriakiesés?-fordul a dokihoz.

-Nem.-rázza meg a fejét.

-Akkor gondolkozzon egy kicsit.-fordul vissza felém.

Hova akar engem vinni? Vissza a Bosszúállókhoz? Nem...Azt nem hiszem. Akkor...Ó ne!

-Hány óra van?-kérdezem lefagyva.

-Mindjárt éjfél.-szól a doki.

Fury-ra nézek aki felvont szemöldökkel bámul rám azzal az egy szemével.

-A rohadt...-kezdek káromkodni.-Én oda nem megyek vissza.-kezdek tiltakozni.

-Választhat. Vagy ez vagy az ajtó előtt alvó Bosszúállok. Én az elsőt választanám-rántja meg a vállát.

A számat rágva gondolkodok. A Bosszúállók nagy valószínűséggel haragudnak rám. Megkapnám a nagy fejmosást, mint a gyerekek. ,,Még csak tizennyolc vagy!" ,,Hogy képzelted?" és hasonlók. Mintha felelősséggel tartoznának értem. Pedig nem. Még a csapa tagja sem voltam.

-Jól van.-bólintok rá.

-Remek. Itt a ruhája.-int egy ügynöknek aki bejön, és leteszi az összehajtogatott ruhát az éjjeliszekrényre.

-Köszi.-állok fel, majd a dokira bámulok.

-Ja!-kap észbe.-Itt sem vagyok.-neveti el magát kínosan.

-Viszlát doki. Remélem nem futunk itt össze újra.-kiabálok utána.

-Majd máshol találkozunk.-hallom még a hangját, aztán becsukódik az ajtó.

Remek. Öltözzünk fel.

Egy teljesen fekete overálos ruhát kaptam. A mell részénél és a hasamnál volt egy kicsi sötétzöld szín. Az oldalán, a kar részénél és szinte mindenhol folt kisebb nagyobb tartó rész. Késeket, pisztolyokat rakhattam bele. Szükségem is lesz rájuk. Az erőmet még véletlen sem akarom használni, csak ha nagyon súlyos a helyzet.

-Oké.-sóhajtok egy hatalmasat.

A ruha tökéletesen passzolt rám.

Kinyitottam az ajtót, és tényleg ott ültek a folyosón a Bosszúállók. Vagyis...ültek de közben aludtak. A szívem szorult össze. Legalább meg kellett volna hallgatnom őket. Idióta vagyok.

-Hé.-szólok nagyon halkan. Egyikőjük sem halja meg a hangomat. Nem baj.-Lehet, hogy elmenekültem. Igazából csak féltem. Nem tőletek. A múltamtól. Kezdtelek titeket megismerni. Tudom hogy a Hydra a nyomomban van. Képesek a Bosszúálló toronyba is betörni csak azért, hogy újra a kezükben legyek. Nem tudtam volna elviselni azt, ha miattam bántanak titeket. Ti pedig hallani sem akartatok arról, hogy segítsetek a S.H.I.E.L.D-nek. Sem arról, hogy pusztítsuk el a Hydra-t. Ennek persze muszáj véget vetni. De legalább míg visszamegyek oda, tudom hogy ti biztonságban lesztek. Kedvellek titeket. Családot adtatok nekem. Szeretetet amit oly régóta nem kaptam. Hálás vagyok mindenért. Ha nem jönnék vissza akkor tudjátok hogy szeretlek titeket.-végignézem rajtuk, majd hátat fordítók. Letörlök egy kósza könnycseppet az arcomról.

-Nem kell egyedül végigcsinálnod.-hallok egy halk hangot mögülem. Megtorpanok, és lassan megfordulok. Steve áll nem messze előttem.

-Már hogy ne kellene.-nézek rá szomorúan. Tesz egy lépést felém, mire hátrálok egyet.

-Hadd segítsünk. Kérlek.-néz mélyen a szemembe.

-Eddig sem segítettetek.-rázom meg a fejemet.-Nem élném túl ha bajotok esne.

-Rudunk vigyázni magunkra. Mi nem élnénk túl ha elveszítenénk téged. Újra.-szomorodik el.

-Mi az hogy újra?-értetlenkedek.

-Azt hittük, hogy a Hydra rabolt el. Egész nap kerestünk. Mindenki kint volt terepen. Tony majd meg őrült, hogy nem tudja hol vagy.-ezt egy kicsit furcsálltam, de mindegy.-Azt hittem, hogy sosem láthatlak többé. Végső elkeseredésünkben kerestük fel Fury-t. Azt mondta, hogy ott vagy. Aztán megláttunk. Egyszerre voltunk boldogok és mérgesek. Hagytál nekünk egy dalt. Az tartotta bennünk a lelket. Főleg Tony-ban, Pepper-ben és bennem.

-A zene az kell.-énekelek halkan. Steve egyet közelebb lép. Most nem hátrálok meg. Kinyújtja a kezét, amit elfogadok. Magához ránt és szorosan megölel.-Hiányoztok.-suttogom mellkasába.

-Gyere haza.-súgja a fülembe.

-Bárcsak olyan egyszerű lenne.-sóhajtok fel.-Muszáj végezni a Hydra-val.

-Együtt kitalálunk majd valamit.-tol el magától, de nem ereszt el. Fogva tartja a tekintetemet.-Segítünk neked. Melletted leszünk. A csapat tagja vagy. Csak kérlek...Ne taszíts el magadtól minket.

-Értsd meg. Nem tudom úgy végigcsinálni ha ott vagytok. Nem tudnám nézni ahogy harcoltok ha arra kerülne a sor. Úgy tudtok a legtöbbet segíteni ha biztonságban vagytok.

-Kérlek ne tedd ezt.-rázza meg a fejét.

-Sajnálom.-hátralépek egyet.

Megfordulok és el akarok menni. De egy kérdés nem hagy nyugodni. Napok óta csak ezen gondolkodok. És most hogy Steve is említette még jobban érdekel.

-Miért aggódik értem ennyire Tony?-kérdezem.

-Mert ismertem a szüleidet.-hallom meg a hangját Steve háta mögül.

Mire észbe kapnék már előttem is terem. Szorosan magához ölel.

-Annyira megijesztettél. Soha többet ne tegyél ilyet.-tol el magától.

-Tudod hogy ez nem ilyen egyszerű.-nézek rá szomorúan.-Honnan ismerted a szüleimet?

-Barátjuk voltam.-mosolyodik el szomorúan.

-Mennem kell.-hátrálok.

-Mi pedig veled megyünk.-jelenti ki Tony szilárdan.

-Biztos hogy nem. Itt maradtok biztonságban.-nézek rá elszántan.-Ebből nem engedek.

-Még egyszer nem foglak elveszíteni.-jönne közelebb, de én megállítom. Az erőmmel.

-Itt maradtok.-hátrébb lököm, így beleütközik Steve-be. A földre esnek ami nekem pont kapóra jön. A két falat összehúzom, ezzel egy elválasztó falat képezve közénk. Megfordulok, majd elkezdek futni.

-Aisha!-hallom még Tony hangját.

Kiszaladok az épületből, fel egyenesen a quinjet fedélzetére. Leülök két S.H.I.E.L.D ügynök közé.

-Készen áll.-néz le rám Fury.

-Nem.-rázom meg a fejem.

A quinjet ajtaja becsukódik, magunk mögött hagyva a központot, a Bosszúállókat, és minden mást.