Pepper a szája elé kapta a kezét, szinkronban Natashával és Wandával. Tony felpattant, és idegesen kiviharzott a nappaliból. Pepper fátyolos szemmel követte őt. Biztos valami rossz emlék.

Clint, Bruce, és Steve szomorúan néztek rám.

Senki...Senki nem tudja elképzelni, hogy milyen fájdalmakat éltem át. Éveken át. Kínoztak...Bezártak...Éheztettek...Egy dolog rosszabb volt mindennél. Hogy nem ismertem a szüleimet. Gyermek voltam. Kicsi gyermek. Semmit nem tudtam belőlük felidézni. Kivéve...Kivéve egy dalt. Amit egykor anya énekelt nekem. Sem a hajuk színét, sem a nevüket nem tudtam megjegyezni. Azt a dalt énekeltem magamnak mindig, mikor visszavittek a cellákba. Ilyenkor úgy éreztem magam, mintha ott lennének velem. Elfelejtettem az összes bánatomat. A dal gyógyír volt a sebeimre. Az összesre. De akkor sem adta vissza őket.

-Én most...Most megyek...-halkan felállok a fotelből, majd rájuk sem nézve megyek be a szobámba.

Amint beértem, becsukom az ajtót, nekidőlök, majd lecsúszok a földre. Próbáltam erősnek maradni, de nem ment. Elsírtam magamat az emlékek miatt.

Egy ideig tartottam magam a Hydra ellen, de egy ponton eltört a mécses. Sosem akartam nekik megadni azt az örömöt, hogy sírni lássanak. Megaláztak, de ezt nem kaphatták meg. A maradék méltóságomat meg akartam tartani, de egyszerűen nem ment. Gyengének éreztem magam. Elveszettnek.

-Bejöhetek?-kérdezi Natasha. Párszor hallottam a hangját, de egyből felismertem.

-Gyere.-állok fel, majd kinyitom az ajtót. Gyorsan letörlöm a könnyeimet, de hiába. Meglátta kisírt arcomat.

-Gyere ide.-magához von egy szoros ölelésbe. Átkarolom mint egy utolsó mentőövet amibe kapaszkodni tudok. Újra elsírom magamat.

-Annyira...Annyira fáj.-zokogok a vállába.

-Gyere ki hozzánk. Kérlek.-tol el magától.

-Egyedül akarok lenni.-már hátat fordítanék neki, mikor megtagadja a vállam és visszafordít maga felé.

-Hadd segítsünk. Mond el nekünk ami bánt, és ígérem mi meghallgatunk.-mosolyog rám.

-Talán majd máskor.-mosolyodok el én is halványan.

Megérti, és nem firtatja tovább a dolgot. Megsimogatja a vállamat, mint egy bíztatás képpen, hogy rá számíthatok, majd visszamegy a többiekhez.

-Natasha!-kiálltok utána. A nő megfordul, majd kíváncsian néz rám.-Köszönöm.

Csak ennyit mondok, majd becsukom magam mögött az ajtót. Ledőlök az ágyamra, és elkezdem bámulni a plafont.

Talán félre ismertem őket. Ahogy végig néztem rajtuk, nem a beképzelt hőst láttam hanem egy hatalmas, és szerető családot. Olyan védtelennek, és sebezhetőnek tűntek. Képesek voltak együtt érezni velem. Meghallgattak, és a bizalmukba engedtek. Egy kis időre ugyan olyan embernek tűntek, mint bárki más. Nem a világ védelmezői voltak.

Bizalmat, és szeretetet mutattak nekem. Talán csak ennyi kellett, hogy megnyíljak. Lehet, hogy kapok tőlük egy családot. Családot, ami évek óta nincs nekem. Vagyis volt...Mielőtt elraboltak, és miután elszöktem.

Sokszor elgondolkodom, hogy a nevelőszüleim jól vannak e. Gondolnak e még rám. Esetleg meg akarnak e keresni. Sokszor hajtott a vágy, hogy felkutassam őket. Aztán...Emlékeztettem magam arra, hogy ki vagyok. Csak veszélyben lettek volna.

————

Másnap az edzőteremben kezdtem. Ott voltam egész áldott nap. Az emlékek egész este gyötörtek, és mielőtt elő jött volna a pánikrohamom muszáj volt kiadnom magamból a feszültséget. Erre volt jó az edzés.

Egy valamit megtanultam a Hydránál. Ha keményen edzel, akkor az eltereli a gondolataidat. Képzeld oda az ellenséget. Gondolt azt, hogy erősebbnek kell lenned nála. Csak úgy győzhetsz. Különben nincs esélyed. A földbe tipornak, megaláznak. Nem hagyhatod. Győznöd kell mindenképpen.

Hát most is ezt alkalmaztam. A többiek is lent voltak, de nem volt kedvem beszélgetni velük. Sokszor magamon éreztem a tekintetüket. Szinte lyukat égettek a hátamba. De akkor sem néztem a szemükbe. Nem akartam látni benne a sajnálatot. Utálom ha valaki sajnál. Nem kell engem sajnálni. Nem kell engem megszánni. Azt akarták, hogy legyek velük őszinte. Cserébe azt kérem csak, hogy ne sajnáljanak. Nincs annál rosszabb dolog. Nekem-aki megjárta a poklot-legalábbis nincs.

Mivel néztek, ezért nem igazán használhattam az erőmet. De nem is volt gond. A szobámban fejlesztgetem a képességem. Mármint...Nincs sokat fejlesztenem rajta, mert a Hydra legnagyobb bánatára mindent megtanított nekem.

Ellenben a testedzés mindig jól jön. Főleg, hogy hírességekkel élek, emelett csak idő kérdése mikor száll rám a sajtó.

Este ugyan csak a szobámban ültem bezárkózva. Úgy voltam vele, ha nem hívtak hát minek mennyek? Hangulat rontásban jó vagyok, de nem hiszem hogy értékelnék.

De mégis...Ők már nyitottak felém. Nekem is kéne. Mert hát...Lehet hogy adnak egy esélyt. Esélyt egy jobb életre, egy családra...

Fogtam a gitáromat, majd kimentem a nappaliba. Nem tévedtem. Mindannyian ott ültek.

Hosszasan kifújtam a levegőt, majd kiléptem rejtekhelyemről. A neszezésre felkapták a fejüket, és döbbenten néztek rám. Higgyétek el engem is meglepett hogy ott voltam. Jó ötlet volt egyáltalán? Meg persze nem csak, hogy kijöttem hanem még egy gitár is volt a kezemben.

-Sziasztok! Nem zavarna ha...idejönnék?-kérdezem halkan. Nem tudom hogy hányadán állunk egymással, ezért óvatosabb leszek egy kicsit. Tizennyolc éves vagyok oké, de ők már felnőttek. Jobb a békesség.

-Szia. Gyere persze.-mondja Clint.

-Köszi.-gyorsan odaslisszolok az ablakhoz.

Felülök a nagy ablakpárkányra, majd kibámulok az éj leple alatt húzódó nyüzsgő városra. Az épületek fényárban úsztak. Alig volt csak pár ablak ami sötét volt. Az autó fényszórója bevilágította az utcát. Az emberek nem csak a sötét, hanem a magasság miatt is alig látszódtak. Felhallatszódott-még ilyen magasra is-az ideges autósok dudálása. Néhány helikopter repült a város felett, turistákkal tele. Igen...New York a maga forgalmas életével is gyönyörű.

Nem tudtam az elmondottak után a szemükbe nézni. Nem tudtam volna mit mondani nekik. Ahogy látom ők sem tudnak mit mondani nekem. Ezért...Azt a fajta beszélgetést választottam, ami nekem sokkal könnyebben megy. Valószínűleg a nyelvet nem fogják ismerni, de mindegy.

A dal amit el akarok énekelni-halkan-magyar származású. És hogy én miért, és hol tanultam magyarul? Az egyszerű. A Hydra addig-addig terjeszkedett míg Magyarországra is eljutott. Ha sikerült volna az uralmuk alá hajtaniuk, akkor ott kezdtem volna először rombolni. Pusztítani. Ölni. De hála Istennek nem sikerült. A nyelvet viszont megtaníttatták velem. Hája később sikerrel járnak.

A kiejtésem nem profi, de az évek alatt egyre jobb lett. Már alig-alig hallatszik az akcentusom.

Kényelmesen elhelyezkedtem a párkányon, majd megpengettem a húrokat. Továbbra sem néztem a mögöttem ülő-avagy álló-Bosszúállókra, de így is tudtam hogy mind rám figyelnek.

Halkan, és lassan kezdtem el énekelni. Tudtam hogy az idegességem azonnal elmúlik, mikor belekezdek a dalba. Egyből menedékre lelek.

-Lehet egy dal, vagy ritmus, vagy zaj, egy árva hang, egy jel.
a zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel!
Mert a jó, a rossz csak szó, olyan ami sokszor változó,
de egy ismerős hang, az megmarad, máris érzed, hogy védve vagy,
a dal egy biztos hely!

A zene az kell, mert körülölel, és nem veszünk majd el.
Ha van elég szív, az sokat segít, már úgysem adjuk fel.
Köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás.
De hogy éjjel mindenki álmodik, nagy bajt nem csinál hajnalig,
ebben egyformák!

Itt van, aki csak néz, és van aki beszél,
és van aki segít, hogyha kimerültél.
mert mindenki erős, és életrevaló,
de van aki csak árva, és sose volt jó!
Ami fontos az, hogy úgy legyen,
az, hogy mindenki más milyen,
a zene is csak ettől igaz, s a dal csak így lesz szép!

Itt mindenki tudós, mert mindenki figyel,
és van, aki majd játszik, és sose nő fel.
de van aki majd ír, és lesz, aki zenél,
és van aki majd bátran és okosan él.
Ami fontos az, hogy úgy legyen,
az, hogy mindenki más milyen,
a zene is csak ettől igaz, s a dal csak így lesz szép!

Itt van, aki csak néz, és van aki beszél,
és van aki segít, hogyha kimerültél.
mert mindenki erős, és életrevaló,
de van aki csak árva, és sose volt jó!
Ami fontos az, hogy úgy legyen,
az, hogy mindenki más milyen,
a zene is csak ettől igaz, a dal csak így lesz szép!
Így lesz szép...

A zene az kell, mert nem adjuk fel,
egy ritmus vagy jel, csak ne vesszünk most el, a zene az kell, mert körülölel,
ha van elég szív, a dal az csak így lesz szép!
Szép...                 
(Valahol Európában: A zene az kell)

Az utolsó dallamot is eljátszottam, majd sóhajtva döntöttem a fejem az ablaknak. Ez az a dal, melyet kiskoromban még édesanyámról hallottam. Csak egy részletét tudtam. Miután szabad lettem, első dolgom volt rákeresni az interneten. Már akkor is magyarul tudtam. Így tanultam meg. Különlegesnek tartottam, hogy más nyelven énekelte anya. Persze sok év esti zenéje után nagyon hallatszódó akcentussal de én is el tudtam énekelni. Mikor a Hydránál meghallották, hogy más nyelven beszélek, egyből ki os derítették milyen nyelven. Valamiért azt gondolták, hogy fontos nekem Magyarország. Pedig még életemben nem jártam ott. Ezért az az ország lett kitűzve célul a pusztításomnak. De szerencsére nem jött össze.

-Nagyon szép volt.-hallom, tapsviharral kísérve. Nem kerülhetem a tekintetüket egy életen át.

Lassan hátra fordultam, majd egyesével végignéztem rajtuk. Tony döbbenten, Pepper könnyes szemmel, Natasha, és Wanda elérzékenyülve, míg Steve, Bruce, és Clint elismerően néztek rám.

-Köszönöm, de nem hiszem hogy értettétek.-rázom meg nevetve a fejemet.

-Ebben igazad van.-mosolyodik el Wanda.-Milyen nyelven volt?

-Magyar.-válaszolja...Pepper?

-Honnan tudod?-kérdezem csodálkozva.

-Az anyukám énekelte nekem. Még nagyon régen.-idézi vissza az emlékeit. Legalább egy valami közös bennünk.

-Lefordítom, hogy megnézzük mit jelent.-Tony csinál valamit a...az...Az okos valamilyén, és a szöveg meg is jelenik angolul hollogramként kivetítve. Azt a...ilyen nekem is kell.

-Egy ez nagyon szép dal. De...Miért pont ezt énekelted?-kérdezi Steve értetlenül.-Annyi híres dal van. Amik ráadásul az anyanyelveden vannak. Mégis ezt énekelted, el nekünk.-mélyen a szemembe néz.

Csak most látom, hogy milyen tengerkék színű szemei vannak. Biztos sok lány elveszett már bennük. De...Mindegy is.

-Ez a dal...-teljes testemmel feléjük fordulok, miközben a gitárt kényelmesen az ölembe teszem.-Ahogy említettem anyukám énekelte nekem. Csak egy kis részletet tudtam. Ez a kis részlet tartotta bennem a lelket, míg fogságban voltam. Miközben felnőttem, rájöttem hogy engem senki sem keres. Hogy senki nem fog értem eljönni. Úgy voltam vele, hogy minek akkor élnem? Nincs miért, és nincs kiért. Nem tudtam, és mai napig nem tudom, hogy a szüleim életben vannak e. Ki tudja, hogy tényleg meghaltak e a balesetben? Baleset volt az egyáltalán? Ha meg élnek akkor hol vannak. Aztán...Ahányszor elénekeltem a dalt, eszembe jutott, hogy de van valami amiért érdemes élnem. Meg kell próbálnom kiszabadulni, és új életet kezdeni. Bűnözés nélküli életet. Azért, ha egyszer odaállok a szüleim elé, akkor azt tudjam mondani hogy értem el valamit. Hogy nem vagyok haszontalan. Nem vagyok senki. Mert igenis vagyok valaki.-mesélem el nekik az egyik legborzalmasabb részt az életemben.

-Istenem!-pattan fel Wanda, majd idejön mellém, felül az ablakpárkányra, majd átölel. Őszintén jól esik a támogatása.

-Hatalmas kérdőjel volt bennem afelé, hogy lesz e egyszer normális életem. Őszintén? Valahol a szívem mélyén hittem benne.

Az őszinteségi rohamom után egy darabig döbbent csend volt, majd elmentünk vacsorázni. Meséltek magukról, ezzel elterelve egy kicsit a témát. Örültem neki, hogy tekintettel voltak rám. Rengeteg vicces történetet meséltek el. Sosem nevettem ennyit. Pár személyes infót is megosztottak velem. Innen veszem azt, hogy elkezdtek megnyílni nekem. Nagyon jól éreztem magam a társaságukban.

Mielőtt lefeküdtem volna aludni, felhívtam Leia-t. Az a lány...Folyamatosan csak beszélt, beszélt, és beszélt. Persze nekem is volt mondandóm. Kivéve Thor-ról. Elvileg ő még Asgardban van. Vagy hol...