Este mindenkitől elbúcsúztam. Anyáék nem akartak egyedül elengedni, ragaszkodtak hozzá hogy valaki vigyázzon rám amíg alszom. Persze sikeresen meggyőztem őket, hogy azonnal szólok ha valami gond lesz. Kimerítette őket a mai nap, és a folyamatos munka. Hogy milyen munka? Kérlek szépen a bázison-ott ahol én voltam-minden olyan fontos információt megtaláltak a Hydra létesítményekről amire szükség van. A legtöbbre-itt a kisebbeket értem-a S.H.I.E.L.D. már rárontott, és hatástalanította, de a nagyobbakat mint a Berlinit, Londonit, és Rómait egyedül nem tudták megtámadni. Így a Bosszúállóknak is segíteni kell. Ezzel pedig el lesznek egy darabig.

-Jarvis.-suttogom a levegőbe, hajnali egy felé.

-Igen Miss Stark?-a név hallatán a szám automatikus mosolyra húzódik. Még meg kell szoknom a nevemet. Pedig már el telt jó pár hét.

-Mindenki alszik?-kérdezem lassan felkelve.

-Igen Miss Stark.-válaszolja.

-Köszönöm Jarvis.-mostmár szabadabban mozgok, tudva hogy senki sincs fent a toronyban.

-Szívesen Miss Stark.-vajon egy Aishának is fog hívni?

Nem tipikus kém ruhát vettem fel, de azért igyekeztem minél sötétebben öltözködni. Az agyam valahol megborulhatott, ezzel ösztökélve engem arra, hogy lopakodjak. Mint egy elcseszett film de komolyan. Mindegy is. A lényeg az, hogy hangtalanul eljutottam a liftig. Már csak be kell szállni...

-Hova mész?-csendül fel Steve hangja a hátam mögött. Ijedtemben azonnal vámpírsebességgel felé futok, és megragadva a karját a földre dobom. Csattanva elterül a padlón, és még sötétben is látom ahogy az arca fájdalmas kifejezést ölt.

-Úristen! Bocsáss meg! Azt hittem betörő vagy.-nyújtom a kezemet, és felsegítem. Jarvis egyből felkapcsol egy lámpát, ezzel halványan megvilágítva minket. Gyanakvóan méreget tengerkék szemével. A kezét keresztbe fonja  a mellkasa előtt. Csöppet sem néz ki úgy mint aki egyáltalán lefeküdt aludni.

-Szóval mit csinálsz ilyen későn?-kérdezi keményen. Kínomban felnevetek.

-Jesszusom! Nem vagyok öt éves! Járkálhatok este is felügyelet nélkül.-mondom szinte hisztérikusan.

Annyira túlféltenek a többiek, hogy már rosszul leszek.

-Kötelességem vigyázni rád.-mondja. Ledöbbenek. Neki csak egy kötelesség lennék? A gondolatom az arcomra is kiülhetett, mert hirtelen elbizonytalanodik.-Nem úgy értettem.-kezdene magyarázkodni.

-Válaszolj őszintén.-lépek közelebb hozzá. Fürkészve nézem az arcát, és kényszerítem hogy a szemembe nézzen.-Szeretsz te egyáltalán, vagy csak egy feladatként tekintesz rám?-kérdezem érzelemmentesen.

-Persze hogy szeretlek. Szerelek mióta először megláttalak.-mondja, majd a derekamra téve a kezét szorosan magához húz.

A kezem erős mellkasán pihen. A tekintete fogva tartja az enyémet. Arcunk között csupán pár centi van. Hol a szememet, hol a számat nézi. Megforgatom a szememet, a nyaka köré fonom a karomat, és lehúzom a fejét. Ha már ő nem cselekszik...Nem tudom ki csókolt meg kit először, de nem is ez a lényeg. Hiányzott a közelsége, és ha nem tartana meg a kezével, akkor nagy valószínűséggel össze esnék. Ebbe a csókba minden porcikám beleremeg.

-Nyomás vissza aludni.-mondja miután elszakadt tőlem. Mosolyogva figyel. Az én arcom viszont erősen megváltozik. Lehet a sokk stressztől, vagy nem tudom én mitől, de elszakadt nálam valami.

-Ne kezeljetek már gyereknek! Had döntsem el hogy mit akarok! Annyira féltetek, hogy megfulladok.-lépek hátra, és a kezemmel idegesen a hajamba túrok. Hitetlenül felnevetek, figyelve arra hogy a többieket ne keltsem fel.-Örülök hogy végre van aki aggódik értem és szeret, de esküszöm neked hogy megfulladok!-nézek rá. Meglepte a kirohanásom. Ez látszik az arcán.

-Nem kezelünk gyereknek. És nem féltünk túl.-mondja miután megtalálta a hangját.-Ebben nincs igazad.-csak megrázom a fejemet.

-Szerinted mit csináltok? Egy percig sem lehetek egyedül, mert biztos valami őrültséget csinálok! Minden lépésemről tudni akartok. Minden gondolatomat tudni akarjátok!-mondom szinte hisztérikusan. Hitetlenkedve néz rám.

-Tényleg így látod?-kérdezi csendesen.

-Kicsit gondold végig Steve. Szerinted mit csináltok? Te hogy érezted magad miután kiolvasztottak? Mindenki túlon túl óvatosan bánt veled. A nyomodban voltak és minden mozdulatodról tudtak. És tudnak is most is.-világítom fel hátha így megérti.

-Igazad van.-sóhajt fel, és felém lép. Kételkedve nézek rá. Vajon tényleg megértett, vagy csak kedves akar lenni?-Most már értem. Megígérem neked, hogy nagyobb teret fogok hagyni. És ezt Tonynak is, meg a többieknek is megmondom. Bocsánat.-néz rám kiskutya szemekkel. Elmosolyodom, és hozzá bújok. Erős kezét körém fonja, és szorosan átölel. Mellkasába fúrom a fejemet. Ő a hátamat simogatja, és belepuszil a hajamba.

-Kétlek engedd had tegyem meg.-suttogom.

-Nem engedhetlek le hozzá.-mondja.

-Válaszokat kell kapnom. Csak úgy ismerhetem meg magamat.-mondom elhúzódva tőle. Mélyen a szemébe nézek. Nem engedett el, továbbra is a derekamat fogja.-Válaszokat pedig egyetlen egy embertől kaphatok. Attól aki az ötödik emeleten raboskodik. És nemsokára elviszik. Akkor pedig soha többet nem láthatom. Kérlek Steve...-fogom könyörgőre a hangomat.

-Rendben.-elmosolyodok.-De van egy feltételem.-mondja visszaváltva komolyra. Kérdőn nézek rá.-Lemegyek veled. Nem szólok bele, és nem avatkozok bele, de had legyek ott.-kéri.

-Rendben. Ez még elfogadható.-bólintok rá.

Így ház ketten megyünk a lifthez. Csendben utazunk lefele, majd a csilingelő hang után kilépünk a liftből. Ez a része is modern a toronynak. Rengeteg vastag üveges cella van itt. Vagy tíz darab. Ebből csak egyben ég a lámpa. A folyosó legvégén, jobb oldalt helyezkedik el. A lépéseink visszhangzanak. Másodpercekkel később megállok a cella előtt. Steve a sötétben maradt. Rumlow a cellában lévő ágyon fekszik, de jöttömre felkapja a fejét. Amint meglát, betegen elmosolyodik, és lassan felül. Feláll és egészen az üvegig sétál, közben folyamatosan engem néz. A hideg is kiráz tőle.

-Látom átváltoztál. Helyes döntés. Milyen érzés?-kérdezi csillogó szemmel. Undorodva nézek rá.

-Válaszokért jöttem, nem csevegni.-sziszegem a fogaim között.

-Ha válaszokat akarsz akkor csevegned is kell.-vigyorog. Megadóan megforgatom a szemem.

-Ha ki akartál tolni az apámmal, akkor miért raboltál el? Miért nem ölté, meg? Nagyobb fájdalmat okoztál volna neki.-kérdezem értetlenül.

Nem tudom megérteni a szándékát. Nem értem a gondolkodását. Miért hagyott életben? Persze nem mintha panaszkodnék...Örülök hogy élek. De akkor is.

-Tévedsz kislány. Nagyobb fájdalom neki az ha tudja hogy élsz, és a Hydranál vagy. Ellene akartunk fordítani de nem sikerült. Ha megöltelek volna, akkor eltemet, és később majd megtanul együtt élni a fájdalommal. Így viszont örökké szenvedett.

Beteg ez az ember. Egyszerűen beteg. Sosem tudtam mi viszi arra hogy bántson másokat. Vagy hogy végignézze ahogy megkínoznak valakit.

-Te beteg vagy.-szörnyülködök.

-Csak okos szívem.-vigyorog.

-Rendben. Mi volt az ok amiért elraboltál?-kérdezem érzelemmentesen.

Ez a kérdés hagyta bennem a legnagyobb sötétséget. Milyen oka lehetett arra, hogy erre vetemedjen? Mit tudott apa amit ő nem? Milye volt apának ami neki nem? Vagy mit csinált apa ami őt mélyen érintette? Sosem tudtam rá a választ. Ez az egyetlen darab ami nem került helyre a kirakósban. Csak úgy tudok tovább lépni a múlton ha megértem, és nem marad sötét hely.

-Az apádnak birtokában volt valami ami abban az időben nagy hatalmat adott neki. Ő ezzel nem élt. Én pedig nem hagyhattam elveszni a lehetőséget.-rázza meg a fejét.

-Mond már!-csattanok fel elvesztve a türelmemet.

-Az apád rájött hogyan kell utazni az időben.-mondja ki.

Tehát ezért rabolt el. Akkoriban a Hydra meggyengült, és vissza akart utazni az időben, hogy fegyvereket és katonákat szerezzen. Rá akarta venni hogy építsen egy időgépet és utazzon vissza az időben megmenteni engem. De ha vissza utazott volna, akkor Rumlow megszerezte volna a gépet, és mostanra már ki tudja mit csinált volna a világgal. Így mindennek van már értelme. Az utolsó kirakós is a helyére került.

Döbbenten lépek egyet hátra. Az információ amit most kaptam, az pofonként csapott meg. Megszédültem, és ha Steve nem kap el akkor valószínűleg el is ájulok.

Nem kellett volna mind ezeket elszenvednem. Normális életet élhettem volna. Szerető család nevelt volna fel. Ehelyett el kellett viselnem mindent amit annak a bázisnak a legmélyém kaptam. Azt hittem, hogy ez a sorsom. A szenvedés, és később majd jön a megváltás. De nem...Nem kellett volna ennek mind megtörténnie. Ha apa megépíti az időgépet, és visszajön értem akkor nem történt volna meg semmi az elmúlt tíz évből. Megmenthetett volna. Lehetőséget adott volna nekem a rendes életre. Itt nem a sors döntött az életemről, hanem az apám. Ő döntött. Nem jött vissza értem. Hagyta had történjen minden magától. Nem avatkozott bele az időbe. Nem mégha bele is pusztult az elvesztésembe. Képes volt lemondani rólam, hogy megmentse az emberiséget. Nem önző volt ahogy azt én gondoltam, hanem egy hős. És ezért én is hősnek érzem magam, hogy mind ezt kibírtam. Ketten együtt megmentettük a világot. Nem haragszom rá. Ki tudja milyen következményei lettek volna annak, ha megpiszkálja az időt. Keserves tíz év volt ez nekünk, de túléltük, és most újra együtt vagyunk. Mostmár semmi sem szakíthat el minket.

Könnyeimmel küszködve, mosolyogtam.