Felébredtem. Egy fehér helyen. A fény égette a szememet. Hol vagyok? Meghaltam? Megkellett halnom. Megöltem magam. Éreztem. Akkor meg mégis hol a fenében vagyok?

Egy négyzet alakú szobában voltam, melyet üveg vett körül. A szobában volt egy kényelmes ágy-amiben jelen pillanatban én feküdtem-, egy kis éjjeliszekrény, egy kanapé, és sok-sok könyv. Nem fehér, hanem mentaszínűek voltak. Emelett a szoba teljesen ki volt világítva. Kívül műszerek, és székek voltak. Mint egy állatkertben komolyan.

Lassan kezdtek eszembe jutni a történtek. Rumlow...A Bosszúállók...A vámpírság. Ahogy az utóbbi megcsap, úgy érzem az elviselhetetlenül égő érzést a torkomban. Mintha napok óta nem ittam volna egy kortyot sem. A fejem majd szét szakad. A hasamon egy vastag kötés van ami miatt nehézkesen tudok felülni.

-Már azt hittem elveszítettünk.-jön az üveghez minél közelebb Tony. Arcán felfedezhetőek az aggodalom, a fáradtság és a megkönnyebbülés nyomai.

-Halottnak kéne lennem.-mondom rekedt, nagyon halk hangon.

-De nem vagy az.-mondja.

-Nem és ez baj.-pillantok rá. Mérhetetlen sajnálat és szeretet van azokban a mogyoróbarna szemekben.

-Nem hagyhattalak meghalni.-mondja mélyen a szemembe nézve. Állom a pillantását, egészen addig amíg az üvegajtón be nem lép hozzá,.

-Ne még bántanálak.-kúszok hátrébb az ágyon, miközben látom ahogy egyre közelebb jön.

Leül az ágy szélére, és megfogja a paplanon nyugvó kezemet. Közelebb húz magához. Mikor megérzem azt a jellegzetes parfüm és viszki illatot, nem tudok tovább ellenállni. Az ölelésébe bújok és elsírom magam. Évek múlva most tört el nálam a mécses. Eddig bírtam tartani magamat. Eddig eltudtam viselni egyedül mindazt amit átéltem. De mostmár...Mostmár nem megy. Szükségem van valakire. Valakire aki segít cipelni a múlt terheit. Aki elfogad engem olyannak mint aki igazából vagyok. Aki észreveszi ha a mosolyom mű, és nem őszinte. Aki felismeri hogy mikor zuhanok magamba és török darabokra. Aki ezt nem hagyja és felrángat a földről bármi áron. Ez az ember pedig egy apa és egy anya. Főleg rájuk van szüksége mindenkinek.

-Annyira sajnálom.-zokogom a mellkasába fúrva a fejemet. Ő erre csak még szorosabban ölel magához, és a hajamba puszil. Gyengéden simogatja a hátamat, és nem zavarja hogy a könnyeimmel eláztatom a pólóját.

-Én sajnálok mindent. Nem ezt az életet érdemelted.-mondja halkan.

-Mind a ketten hibásak vagyunk.-mondom neki elfúló hangon.

-Hárman.-hallok meg egy gyengéd női hangot. Pepper magas sarkúban egyre közelebb jön, majd leül a másik oldalamra. Elhúzódom Tonytól, és ránézek könnyes szememmel. Az ő kék íriszeiben is könnyek csillognak. Végignéz rajtam, majd szorosan magához ölel.

-Annyira hiányoztál kislányom.-mondja sírós hangon.-Azt hittem örökre elveszítettelek. Számomra te vagy a világ és belehalok ha mégegyszer elveszítelek. Nem engedhetem hogy meghalj bármibe is kerüljön.-mondja. Tony is megölel minket.

El sem hiszem. Visszakaptam a családomat. Kaptam egy szerető apát és egy anyát.

-Mi lesz ezután? Ha nem iszok akkor...-bontakozok ki az ölelésük, és riadtan kapkodom köztük a tekintetem. Fájdalmasan néznek rám.

-Lehet hogy meg tudunk gyógyítani.-mondja Tony.

-Mi?-nézek rá döbbenten.

-De ahhoz át kell változnod. Csak úgy tudjuk megkeresni az ellenszert.-nem tudom milyen reakciót vártak, de amit kaptak az igazán megdöbbentette őket.

-Bízok benned apa.-mondom ki hetek vagy hónapok óta először ezt a szót. Látszik az arcán a döbbenet, majd a mérhetetlen szeretet.-Ha ez kell ahhoz hogy meggyógyuljak akkor megteszem. Csak legyetek mellettem.-kérem tőlük. Apa bólint és megszorítja a kezemet. Anyára pillantok.-Anya?-kérdezem tőle. Ő még meg is könnyezi ezt az egy szót. Sírva bólint egyet.

-De ha nem sikerül akkor...-kezdi apa.

-Akkor elmegyek.-jelentem ki szilárdan.

-Nem engedlek el soha többet.-rázza meg a fejét.

-Muszáj lesz elengedned legalább addig amíg megtanulom majd kezelni a vérszomjamat. Mert ha sebesülten hazajöttök, akkor biztos hogy méterekről fogom érezni a vérszagot, és nem tudom képesek lesztek e megállítani engem. Egyikőtök életét sem kockáztathatom. Túl fontosak vagytok nekem.-mondom szomorúan.

-Megoldjuk majd. Együtt mindent túlélünk. Ezt sose feledd.-puszilja meg a homlokomat anya.

——

Apa és a csapat többi tagjai este jöttek le hozzám. Volt velük egy idegen ember is. Mind sajnálkozva és aggódva néztek rám. A férfit belökték az ajtón. Gúnyosan mosolygott rám, de nem szólt semmit. Tudtam mit kell tennem. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Hallásom nem lett teljesen éles, de így is tökéletesen meghallottam a szíve dobogását. A fedetlen nyakát néztem, és az ott lévő véreret. Meg kell tennem. Ha őt hozták ide apáék, akkor biztos hogy nem volt jó ember. És mindenképpen meghalna, mert ha nem én akkor a S.H.I.E.L.D végezne vele.

Kezeimet ökölbe szorítottam. Rápillantottam a kint álló családomra. Feszülten figyeltek, és ugrásra készen álltak ha történne velem valami. Engedélyre vártam. Steve volt az egyetlen aki egy aprót bólintott. Megeresztettem egy halvány mosolyt, majd zavartan elfordultam. Istenem mint egy tini lány! Viselkedj Aisha!

Kifújtam a bent tartott levegőt, majd elindultam a férfi felé. Nem védekezett. Mintha kimosták volna az agyát. A tekintete üres volt. Legalább könnyű dolgom lesz.

Megfogtam a nyakát, és erőteljesen oldalra döntöttem. Annyira csábított. Tudtam hogy nem helyes amit teszek. Felborítom az univerzum egyensúlyát. Ki tudja ez milyen következményekkel jár? De hogy akkor miért teszem meg? Apáék végre évek után visszakapták az egyetlen lányukat. Bár tudom, hogy Steve sosem lehet az enyém, azért tudom hogy fontos vagyok neki. Nagyon fontos. Ahogy a többieknek is. Csak úgy tudunk gyógymódot találni, ha átváltozom. Ha nem akkor meghalok. Miattuk adok egy esélyt ennek az őrültségnek. Az eszem tudja hogy lehetetlen lesz ezt visszafordítani. A szívem viszont mást súg. Szívem mélyén bizakodok abban,hogy apának és Brucenak sikerül ellenszert találnia. Van még bennem valamennyi remény, mégha nem is mutatom ki. Én is élni akarok. Normális életet. Szeretnék a családommal lenni, és bepótolni az elvesztett időket. Szeretnék Steveről ábrándozni, és éjszakákat átsírni tudva, hogy nem vagyok neki több egy barátnál. Szeretnék Nattal és Wandával csajos napokat, és pizsama bulikat tartani. Szeretném ha Clint újra megtanítana nyilazni, és együtt kritizálnánk apát. Szeretném ha Thor továbbra is Ladynek hívna. Szeretném ha Bruce ódákat zengene a legújabb tudományos kutatásairól. Nem akarok többet félelemben élni. Nem akarom hogy irányítsanak. Csak had éljem ezt túl.

Szinte ösztönből jött. A szemfogaim megnyúltak, és tűhegyesek lettek. Szempillantás alatt hajoltam a férfi nyakához. A fogaimat belemélyesztettem. Éreztem ahogy átszakítottam a húsát, és elértem egy fő eret. Ahogy megízleltem a vér jellegzetes fémes ízét, egyből rosszul lettem. Abba akartam hagyni de nem tudtam. Két dolog nem engedte. A vámpírösztönöm, és a tudatalattim. Végig kell csinálnom. Meg kell innom az összes vérét, hogy átváltozzak. Így hát összeszorítottam a szememet, és erősebben megmarkoltam a férfi vállát. Éreztem ahogy a sós könnyeim lefolynak az arcomon. Undorító volt ez az egész. Úgy éreztem menten elhányom magam. Bűntudatom volt mert megölöm ezt az embert. Hiába volt vétkes, mégis csak egy emberi életről beszélünk. Fel akartam adni. Ahogy a vér egyre jobban fogyott a férfiből, bennem úgy nőtt az undor. Mikor egy csepp sem maradt benne, elengedtem, és hagytam hogy holtan essen össze. Letöröltem a számat, és hagytam hogy a fogaim visszahúzódjanak. A kezem véres volt. Remegett a félelemtől. A hangokat élesebben hallottam mint eddig bármikor. Hiába álltam háttal a többiknek így is tudtam hogy pontosan hol vannak a szobában. Energikusabbnak éreztem magamat. A vér felpezsdített. Akartam még, de most kevesebbet. Az étvágyam csökkent. Szörnyek éreztem magam. Egy kegyetlen teremtménynek.

Remegve fordultam meg, könnyes szemekkel és véresen néztem a döbbenten álló Bosszúállókra. Nem bírtam tovább. Zokogva térdre rogytam, és a véres kezembe temettem az arcomat. Hát megtettem. Rumlow újfent elérte a célját.

Percek múlva a zokogásom alább hagyott. Csal ültem összetörten a padlón, és üres tekintettel magam elé bámultam. Persze hallottam ahogy engem szólongatnak a többiek, de nem tudtam rájuk figyelni. A bűntudat minden más érzésemet elnyomta. Eddig is egy szörnynek éreztem magam, de ezután...El sem tudom képzelni mi lehetek most a többiek szemében.

-Gyere fürödj le.-segít fel a földről Nat. Felismertem a hangját. Nem tudtam merre megyünk. Annyira kába voltam. Csak hagytam magam hadd vezessen el a szobámig. Finoman betolt a fürdőbe, majd becsukta az ajtót.

Nem foglalkoztam az ajtó mellé helyezett tiszta ruhákkal. A mosdókagylóhoz léptem, és megtámaszkodtam rajta. Nem mertem felnézni. Nem mertem belenézni a tükörbe mert féltem attól aki visszanézne rám. Tudtam hogy egyáltalán nem a régi önmagamat fogom látni. Tudtam persze hogy külsőnek nem sokat változtam, de belsőre annál inkább. Az életem gyökerestül felfordult. A génjeim megváltoztak, es lett egy új személyiségem. Egy sokkal rosszabb, és vérszomjasabb személyiségem. Aki kegyetlenül gyilkol nem csak az élelem miatt, hanem az élvezet miatt is. Az éhség fojtogatja a torkomat. Hiába ettem, a szomjúságom nem csillapodott. Hallásom éles, ezért teljesen jól meghallom a közelemben lévők szívverését. Ami csábít. Túlon-túl csábít. El kell fojtanom ezt a vérszomjat, ha nem akarom a családomat bántani. Nehéz lesz. Senki sem mondta hogy könnyű. De azt sem hogy ennyire nehéz. Nem tudom hogyan fogok ezzel együtt élni. Ki tudja mikor találja meg apa az ellenszert? Egyáltalán megtalálja? Mert ha nem akkor én így nem fogok élni. Hiába fog nekik fájni, nem választom ezt az életet.

A könnyeim lecsöppentek a mosdókagylóra. Az ujjaim annyira szorították a mosdókagyló oldalát, hogy teljesen elfehéredtek. A szememet összeszorítottam, és felemeltem a fejemet. Mélyeket lélegeztem, és végre kinyitottam a szemem. Amit a tükörbe láttam, az a legrosszabb rémálmom.

A szemem vörösre volt sírva. Csillogott a könnyektől. A szám, az egész nyakam, és a ruhám tele volt rászáradt vérrel. Óvatosan megérintettem, majd a véres ujjamat az orromhoz emeltem. Furcsán jó fémes illata volt. Elkaptam a kezemet, majd hátat fordítottam a tükörnek. Levettem a véres ruhákat, majd belegyűrtem a zuhanyzó mellett lévő kicsi kukába. Beálltam a zuhany alá. A hideg víz egy kicsit észhez térített. A vér végig folyt a lefolyó felé, vörösre színezve a fehér zuhanytálcát.

Kicsit jobban éreztem magam. A bűntudatom nem múlt el, de jobban festettem mint amikor teljesen vére voltam. Elindultam a konyhába, mert kellett nekem valami erős. Valami erős ami elnyomja a vérszomjamat. Valami amit csak apa tud adni.

-Annyira sajnálom.-borul Wanda a nyakamba. Esetlenül átölelem, de ahogy meglátom a nyakát...Hallom az eret ahogy lüktet. Nem szabad...Nem bánthatom. Nagy levegőt vettem, és elszakítottam a tekintetem a nyakáról. A többiek sajnálkozva néztek rám.-Hé!-kiállt fel Wanda.-Megfojtasz!-nyöszörgi. Gyorsan elengedem és szomorúan nézek rá.

-Bocsi...-nézek a padlóra mintha lenne ott valami érdekes.-Még meg kell szoknom az új erőmet.

Pillanatok múlva valaki az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Steve igézően kék szeme ejti rabul az enyémet. A lélegzetem is elakad. Nem tudom mit reagáljak. Haragudjak rá továbbra is azok miatt amit velem tett? Mondjam neki, hogy tartsa távol magát tőlem, és a barátnőjét mielőtt megtalálom ölni? Akkor talán csak hallgatna rám azok után amit ma látott. Vagy engedjem közel magamhoz, vállalva a kockázatot, hogy újra darabokra töri a szívemet. Adjam neki a bizalmamat és a hitemet újra? Higgyem el, hogy szerethet egy szörnyeteget? Választana engem Sharon Carter helyett?

-Sajnálom.-mondja suttogva.-Sajnálok mindent amit veled tettem. Mikor megláttalak és megismertelek, összezavarodtam.-hebegi.-Olyan más voltál mint a többiek. Olyan erős, és kitartó. Jól éreztem magam melletted. El sem tudod hinni mit éreztem mikor majdnem meghaltál. Háromszor is...-mondja megrázva a fejét a rossz emlék hatására.

-Mit éreztél?-kérdezem vékony hangon, továbbra is a szemébe nézve, és kizárva a többieket. Végre őszintén beszéltünk egymáshoz.

-Tehetetlenséget. Segíteni akartam de nem tudtam. Szörnyű volt nézni ahogy majdnem meghaltál, és én nem tudtam elmondani mit éreztem irántad. Mit érzek még most is.-mondja miközben egy könnycsepp lecsordul az arcán. Halványan mosolyogva, és meghatódva felemelem a kezemet, és letörlöm a könnycseppet. A kezemet az arcán hagyom. Ő belefúrja a fejét a tenyerembe. Mint egy kiscica.

-Mit érzel irántam Steve?-kérdezem halkan. Mélyen a szemembe néz, így válaszol.

-Szeretlek Aisha Stark. Szeretlek minden gondoddal együtt. Szeretlen minden képességeddel együtt. Még azzal is hogy vámpír vagy. Mindenhogy szeretlek és belepusztulok ha mégegyszer elveszítelek. Csak vigyázni akarok rád. A karomban akarlak tartani és soha el nem engedni. Meg akarlak csókolni.-mondja felbátorodva. A mosolyom fülig ér. Csillogó szemmel nézem az előttem álló férfit, akit szeretek, és aki most vallott szerelmet nekem. Jó érzés tudni hogy minden hibámmal együtt elfogad.

-Akkor mire vársz?-kérdezem az arcát fürkészve. Hányszor álmodtam arról, hogy Steve megcsókol. Most itt állunk egymással szemben, és lehet most fogja megtenni.

-A szüleid...-mondja apura célozva aki nem annyira kedveli őt. Csak megforgatom a szemem.

-Ideje elfogadniuk hogy felnőttem.-fújtatom türelmetlenül.

Jót mosolyog rajtam, majd felém hajol és pillanatokkal később ajkát az enyémre tapasztja. Megfogja a derekamat, és közelebb ránt magához. Úgy szorít mint aki attól fél, hogy mindjárt elragad tőle valaki. Én úgy fonom a nyaka köré a karomat hogy attól tartok ez csak egy álom, és mindjárt felébredek, akkor pedig ő eltűnik. De nem...Itt van, és éppen engem tart a karjaiban. A csókja lágy, és érezhető rajta hogy kevésszer csókolózott. Erre a gondolatra belemosolygok a csókunkba. Kicsivel később levegőhiány miatt szétválunk, de nem enged messzire. A homlokát az enyémnek dönti. Mind a ketten gyorsabban vesszük a levegőt. Még csukott szemmel is érzem rajta ahogy mosolyog. És hogy én mit csinálok? Nem mosolygok hanem vigyorgok.

A helyzettől eltekintve, végre mindent megkaptam amit kiskorom óta akartam. Megtaláltam a családomat, és lett egy szerető barátom akinek én jelentem a világot. Kell ennél több bárkinek is? Nem...Nem is lehetne nagyobb öröm az életemben mint ez a kettő dolog. Ha van családod, és vannak barátaid-barátod-akkor gazdagnak érzed magad. Mert család és barátok-barát-nélkül szegényebb vagy mint bárki más a világon.