Nem tudtam merre megyek. Az enyhén hűvös, zsúfolt New York-i utcán csak úgy rohantam. Kerülgettem a járókelőket, és nem törődtem azzal, hogy megbámulnak. Mert ugyan ki ne bámulna meg egy síró, báli ruhában, magas sarkúban, egyedül lévő, rohanó lányt az utcán. Sírni sem tudom mikor kezdtem el. Talán mikor kiléptem a toronyból. Vagy már akkor is sírhattam mikor elfordultam Stevetől. Ki tudja? De most nem is ez a fontos. Keresnek kell egy olyan helyet ahol egyedül lehetek. Teljesen egyedül.

Így hát el is indultam az Empire State Building magas, és kivilágított épülete felé. Hajnali három lesz mindjárt. Nem hiszem hogy nyitva lenne még. De ez nem is baj. Könnyen feljutok a tetejére. Így hát keresek egy sötétebb helyet. Ami nincs kivilágítva. Az erőm segítségével fölemelkedtem a levegőbe, majd elkezdtem magam a legészrevétlenebbül feljebb lebegtetni. Azaz repülni. Nem tudom meddig leszek képes magamat megtartani, mert hosszabb ideig nem próbáltam még. Így hát csak remélni tudom, hogy nem hagy cserben az erőm.

Ezt a gondolatot elűzve a fejemből emelkedtem egyre feljebb, elhagyva a biztonságot nyújtó talaj közelségét. Csak emelkedtem egyre feljebb, kerülve az épületet megvilágító fényeket. A levegő itt fent hűvösebb volt, és ilyen lenge ruhában kezdtem is fázni, de nem érdekelt. Ez a hideg talán kitisztítja egy kicsit a fejemet.

Mikor-szerencsére épségben-feljutottam, leültem az épület oldalára, és néztem a pontoknak látszódó embereket. Imádtam New York-ot. Itt mindig van élet. Sosem lehet unatkozni.

Sokszor eszembe jutott, az embereket nézve, hogy ők hogyan élhetnek. Reggel felkelnem, munkába mennek, hazamennek és unatkoznak. Takarítanak. Elmennek a gyerekeikért az iskolába. Eljárnak szórakozni. Gondtalanul élik az életüket, abban a megnyugvásban hogy a hőseik vigyáznak rájuk. Annyira szeretnék átlagos lenni. Nem erővel rendelkezni, nem üldözött lenni a Hydránál. Lehet, hogy hosszú távon unatkoznék, de lehet jobb lenne. Nem tudnék szuperhős lenni. Nem tudnám elviselni azokat az ártatlanokat akik meghalnak, miközben a többieket megmentjük. Nem tudnék senkinek sem fájdalmat okozni, csak azoknak akik nem helyesen cselekednek.

Nem hősnek születtem. Sőt...Azt sem tudom minek vagy kinek. Mióta elszöktem a Hydrától, azóta keresem a szüleimet. Minden igyekezet hiába való volt, mert semmit nem találtam róluk. Legalább csak annyit mondhatna valaki, hogy élnek e még? Persze összetörnék ha nem, de legalább felkutathatnám a sírjukat. Elköszönhetnék tőlük, és megmondhatnám nekik, hogy itt vagyok. Ennyi év után újra mellettük vagyok. Jó embereknél. Jó helyen. De nem...Erre nincs lehetőségem. Ez fáj a legjobban. A tudatlanság.

Őrültség azon gondolkodni, hogyha felnézek az égre akkor éppen hol haladhatnak el űrhajók? Mert hát mostmár tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. A Földön kívül is van élet. Vajon milyen lények élnek ott? Melyik csillag Asgard? Merre bujkálhat a gonosz? Azokon a bolygókon jobb az élet? Bárcsak választ kaphatnék ezekre a kérdésekre is. Azt hisszük, hogy mindent tudunk. De közben semmit sem. Sokkal tudatlanabbak vagyunk mint azok a lények, akik az univerzumban élnek. Egyszer szívesen elmennék egy másik bolygóra.

Az eget kémlelve észreveszek egy gyorsan közeledő valamit, ami kisebb fényes csíkot húz maga után. Felém tart, de én nem ilyedek meg tőle. Pontosan tudom, hogy ki az. Most senki nem hiányzik nekem ide. Teljesen jól elvagyok egyedül is. Néha kell nekem a tér, de ezt ők nem ismerik. Szinte félelmetes ahogy vigyázni akarnak rám. Beteges...Miért jelentenék én ennyit nekik?

Tony időben lefékezi előttem a Vasember páncélt, nehogy nekem ütközzön. Megáll, és előttem lebeg. Én unottan nézek rá, és mivel nem szólok semmit, eltűnteti a páncélt az arca elől. Mérgesen néz rám, és leszáll mögém. Kilép a ruhából, és odaáll mellém. Én nem nézek rá, továbbra is az eget kémlelem. És továbbra is az épület legszélén ülök, alattam a várossal.

-Hogy képzelted azt, hogy kirohansz az utcára egyedül, ráadásul ESTE! Bármikor elkaphatnak! Eszednél vagy!? Nem vagy te egy kamasz lány aki azt csinál amit akar!-csattan fel mérgesen, és a korlátba vágja az öklét.

-Nem vagyok én senki.-suttogom még mindig magam elé meredve.

-Ezt mist fejezd be! Leszállnál onnan kérlek? Nincs kedvem bérelni egy hullakocsit. Sok idő a papírmunka.-mondja gúnyosan.

-Ahogy óhajtja uram.

Csakhogy én nem mellé pattanok le a korlátról, hanem előrefelé, a mélységbe.

-Aisha!-kiállt Tony, és lenéz. Csak hogy én nem estem le, mert az erőmmel megtartottam magamat a levegőben. Leereszkedtem Tony mellé aki lefagyva figyelt.-Először is ezt ne! Soha többet ne!-mondja ijedt hangon.

-Csak nem megijedtél?-kérdezem ártatlanul. Ennyi szórakozás nekem is jár.

-Nem baszki! Nem hittem azt, hogy lezuhansz és meghalsz! Eszednél vagy? Komolyan néha rosszabb vagy mint...-mondja de félbehagyja a mondatot. Kérdőn nézek rá, de ő nem fojtatja. Megrántom a vállamat. Ha nem mondja tovább akkor nem mondja tovább. Ez van.

-Szóval...Mizujs?-kérdezem mosolyogva, mintha az előbb és az előtt nem történt volna semmi.

-Mizujs? Hallod örülök hogy élsz! Az egész csapat téged keres!-kiabálja.

-Jól van kevesebb hangerővel is lehet.-mondom miközben úgy teszek mintha lecsavarnám a hangerőt, és az én hangom is egyre halkabb lesz. Idegesen kifújja a levegőt.

-Oké. Mi a Tarzanért rohantál el?-kérdezi még mindig idegesen.

-Kiderült, hogy Steve szórakozott velem. Ennyi az egész.-mondom széttárva a karomat.

-Amiatt az idióta miatt hagytad ott az amúgy csúcs szuper bulit, és viselkedsz kamaszként?-kérdezi értetlenül.

-Nem mondta hogy Sharonnal jár, hagyta had közeledjek felé. Hiú reményt keltett bennem.-szomorodok el újra, és hagyom hogy egy könnycsepp legördüljön az arcomon. Tony mellém lép, felemeli a kezét és letörli a könnyet.

-Gyere ide.-húz magához, és szorosan átölel.-Együtt szétrúgjuk majd a fagyott seggét. Így már az enyém lesz az Amerika legjobb segge cím.-mondja mire halványan elmosolyodok. Tony az akire mindig számíthatok. És ez furcsa, azután ahogy a kapcsolatunk indult.

-Szavadon foglak.-mondom neki.

-Gyere menjünk haza.-mondja olyan gyengéden, hogy eszemben sincs ellenkezni.

Belép a páncélba, ami rázárul. Megfogja a derekamat jó szorosan, majd felrepül velem. Most lassabban megy. Miközben a torony felé repülünk, végignézek a városon. Annyira gyönyörű New York. Annyira szeretem.

Percek múlva leszállunk a torony leszállópályáján. Tony elenged, majd hagyja hogy egy gép leszedje a páncélja darabjait. Leveszi a zakóját és a vállamra teríti. Átkarolja a vállamat és így megyünk be az épületbe.

Mikor elhaladunk a nappali mellett, hallom a többiek hangját. Másodpercekkel később már őket is meglátom. Mindenki ott van. Steve is. Sharon nélkül szerencsére. Ő ahogy meglát gyorsan felpattan. Elindulna felém, de Tony beáll elém. Steve megtorpan és értetlenül néz rá.

-Stark állj odébb.-mondja idegesen.

-Azt lesheted Rogers. Soha többet ne merj hozzáérni. Sem ránézni. Még csak gondolni se merj rá megértetted?!-kérdezi fenyegetően.

-Ezt te sem gondolod komolyan.-nevet fel Steve kínosan. Közben Nat és Wanda odajönnek mellém és két oldalról átölelnek. Ők szavak nélkül is tudják mi történt. Ezért ők a legjobb barátnőim.

-Mégis mit Rogers? Hogy játszadozol vele? Hát kérlek Amerika csillagos hőse is tud kegyetlen lenni. Lehet ez fáj neked. Kárba megy a jó híred. De ez most mind eltörpül amellett ahogy vele bántál.-kiabálja Tony Steve arcába.

-Ahelyett, hogy te hoznád meg a döntéseit kérdezzük inkább meg Aishát hogy mit akar.-mondja Steve idegesen. Mind a ketten felém fordulnak, de Tony közben a fél szemét Steven tartja. Megmelengeti a szívemet a felém tanúsított törődése, de sajnos ezzel most nem tudok foglalkozni.

A szívem mind a kettő választ helyesnek tartja, amit erre a kérdésre egyáltalán válaszolni lehet. Pontosan megmondtam Stevenek, hogy ne akarjon bennem hiú ábrándokat kelteni. Hogy ne szórakozzon velem, mert a szívem már így is össze van törve. Nem tudom képes lennék e odaadni neki. Nem tudom képes lenne e nem összetörni az első pillanatban. Szívem egyik fele azt válaszolná neki, hogy nem haragszom. Nem haragszom csak maradjon mellettem, mert ha távol van az megőrjít. Hiányzik az illata, a csodaszép kék szeme, a mosolya. Az egész lénye. De közben a szívem másik felének van igaza. Annak amelyik józanul gondolkodik, és amelyik átlátja a helyzetet. Mert hát Steve csak szórakozik velem. Pontosan tudja hogy mennyire sebezhető vagyok. Nem zavarta az hogyha megláttam Sharont, akkor bezárkóztam a szobámba és amíg el nem ment ki sem jöttem. Olyankor észre sem vette Sharon gúnyos pillantásait, és fájó megjegyzéseit melyeket kifejezetten nekem címzett. Tegnap elérte amit akart. Hát Isten lássa lelkemet, ha tovább kéne elviselnem, egyszerűen megölném. Akkor pedig én lennék a rossz Steve szemében. Azt meg nem akarom. Ezért hát azt válaszoltam ami nekem a legjobb. Hogy megkíméljem magam az újabb fájdalomtól.

-Hagyj békén Steve. Ha nem kötelező, ne szólj hozzám. Nem akarok a játékszered lenni. Amúgy is...Te nem érdekelsz engem, mert egy önző ember vagy. Pontosan illesz Sharonhoz, és én még boldog is vagyok, hogy egy ilyen csodás nő a szerelmed. Sokáig.-mondom, majd lelököm magamról Nat és Wanda kezét, hátat fordítok nekik, és beviharzok a szobámba.

Magamra zárom az ajtómat, és sírva borulok le az ágyamra. Még mindig a partira felvett ruhámban vagyok, ezért percek múlva összeszedem magam annyira, hogy átöltözzek valami lazább ruhába.

Persze egy szó sem volt igaz abból amit Stevenek mondtam. Semmi...Muszáj volt ezeket mondanom, hiába fájt nekem minden kiejtett szó. Hiába sebezte meg a szívemet, kénytelen voltam megtenni. Sharonnak sikerült elérnie, amit akart. Steve mostantól igazán az övé. Én már nem leszek útban. Félretéve a fájdalmamat, örülök annak ha Stevet boldognak látom. Még ha Sharon is az aki boldoggá teszi. Örülök, és megbecsülöm azt az időt amit vele tölthettem, még ha így is végződött. Steve nyomorult életem legszebb napjait adta nekem, és fogadok hogy erről ő nem tud. De nem is baj...Neki mostmár csakis a barátnőjével kell foglalkoznia.

Elővettem a gitáromat és a zenébe menekültem mint mindig ha bajom volt. A könnyeimen á alig láttam a húrokat, de ez most nem is volt fontos. A dalt amit énekelni akartam már rengetegszer meghallgattam. Pontosan illett a helyzetemhez.

A dal eredetileg zongorára van írva, de pár nap alatt sikerült a kottáját átírnom úgy hogy gitárral is el tudjam játszani.

Egy könnycsepp esett a gitárra, amit gyorsan letöröltem, és mielőtt a többi is követhette volna, megpendítettem a húrokat. A hangom halk, szenvedő.

-You promised the world and I fell for it
I put you first and you adored it
Set fires to my forest
And you let it burn
Sang off-key in my chorus
'Cause it wasn't yours
I saw the signs and I ignored it
Rose-colored glasses all distorted
Set fire to my purpose
And I let it burn
You got off on the hurtin'
When it wasn't yours, yeah

We'd always go into it blindly
I needed to lose you to find me
This dancing was killing me softly
I needed to hate you to love me, yeah
(Selena Gomez: Lose You To Love Me~részlet)

(A világot ígérted nekem és én bedőltem ennek
Előbbre helyeztelek téged és te imádtad
Felgyújtottam a saját erdőmet
És te hagytad, hogy égjen
Hamisan énekelted a refrénem
Mert nem a tiéd volt
Megláttam a jeleket és figyelmen kívül hagytam őket
Rózsaszínű szemüveg, teljesen eltorzulva
Felgyújtottam a saját célomat
És hagytam, hogy égjen
Élvezted a fájdalmat
Amikor nem a tiéd volt

Mindig vakon rohantunk bele
El kellett veszítenem téged, hogy megtaláljam önmagam
Ez a tánc lassan ölt meg engem
Meg kellett utálnom téged, hogy megszeressem önmagam)

Nem tudtam végigénekelni a dalt, mert annyira rám tört a zokogás, hogy nem jött ki hang a torkomon. Ezért hát félredobtam a gitár-átmeneti értelemben-és hanyatt vágtam magam az ágyon. A hajamba túrtam, és hagytam hogy álomba sírjam magam.