Lina

A hét napjai fájdalmas lassúsággal követték egymást.
Szinte összemosódtak, hisz minden nap ugyanúgy telt. Magamba gubóztam, az első napokban sírtam, azután már azt sem.
Nem csináltam semmit. Szó szerint. Az ég adta világon semmihez sem volt kedvem. Enni sem. Sőt inni sem.

Aminek meg is lett az eredménye.

Legyengültem, kiszáradtam, s egyszer csak arra ébredtem, hogy fertőtlenítő szag csípi az orrom, fehér falak vesznek körül, és a karomból egy cső lóg ki.

Kórházban kötöttem ki.

Pénteken lesz a diplomaosztó, én pedig kórházban fekszem. Bár eddig ahhoz sem volt igazán kedvem, hogy elmenjek.

De anyu, mikor bent volt látogatóban, meggyőzött, hogy ha már ennyit dolgoztam érte, ne pazaroljam el a lehetőséget, hogy méltó módon megünnepeljem. Hisz ilyen esemény nem sokszor van az ember életében.

Erről persze megint eszembe jutottak, a kint történtek, s eldöntöttem, hogy esélyt adok a dolognak, nem engedek meg magamnak még egy jelentős dolgot elveszíteni az életemben.

Így mikor végül kiengedtek, lelkemre kötve, ügyeljek az evésre-ivásra, nekiláttam, hogy felkészüljek a nagy eseményre.

Fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz mentem, majd bevásárolni, hogy valami csinosat tudjak húzni a tallár alá. Persze Narával jobb lett volna ez is, de anyát sikerült rávennem, hogy elkísérjen, így nem voltam egyedül.

Nara a hét elején még próbált elérni. Írt, hívogatott. Sőt, valószínűleg Felix is megszerezte a számomat, mert ő is üzent párszor. De nem reagáltam egyikre sem. Meg sem néztem, egyiket sem. Nem mertem. Féltem, hogy újra összetörök, pedig még csak most kezdtem el összeragasztgatni széthullott darabjaimat.

Végül csak eljött a péntek.

Délután háromkor kezdődik a rendezvény, így beterveztünk elé egy családi ebédet az egyik nívósabb étteremben.
Apa egyre foglalt asztalt.

Délelőtt elkészültünk, mindenki kicsípte magát, ahogy illik. Majd útnak indultunk.
Pályán mentünk, hogy kényelmesen felérjünk. A forgalom miatt így is egy óra volt az út.
Végül megérkeztünk az étterembe, ahol már várt ránk a helyünk, amit el is foglaltunk.

Mivel a héten nem igazán volt étvágyam, most se vittem túlzásba. Egy salátát és egy szelet grillezett csirkemellet kértem.

Próbáltam jóképet vágni, hogy ne rontsam el senki étvágyát a keserű arckifejezésemmel.
Arcomra ragasztottam egy mosolyt, s úgy hallgattam, ahogy a szüleim beszélgettek. Néha hümmögtem valamit, ha kérdeztek, de nem nagyon vettem ki a részem a társalgásból.
Villámmal kapirgáltam a tányéromon heverő salátalevelet, tologattam a húsfalatkákat. Bele-belekortyoltam az előttem lévő vizespohárba, hogy legalább folyadék legyen bennem.

Lassan eljött az indulás ideje, hogy még a nagy tömeg előtt érjünk oda, s kapjunk ülőhelyet. Na meg az sem ártott, hogy a kocsival nem öt utcával arrébb tudtunk csak megállni. Szerencsékre, volt még a tanszék közelében hely, s csupán pár métert kellett sétálni.
Bent minden feldíszítve várta, hogy meg kezdődjön az ünnepség. Elfoglaltam egy széket a számunkra kijelölt helyen, míg anyuék a vendégek közé vegyültek.

Csak azt sajnáltam, hogy Nara nincs itt. Én is ott voltam az övén, s úgy volt az enyémet is együtt ünnepeljük. Persze örülök a sikerének, de jó lett volna, ha el tud jönni.

Ahogy ezen merengtem, egy meleg kéz simult a szemeimre...

Nara

Aggódtam Lina miatt. Nem értettem, hogy miért rohant így el.

Majd Han elmagyarázta, hogy mi történt kettejük között. Azt mondta, hogy már nagyon bánja, hogy ilyen hevesen reagált. Most már másképp csinálta volna. De hát késő bánat...

Lina elment.

Csak abban reménykedtem, hogy ebben a lelkiállapotban épségben hazaér, s nem szenved balesetet.

Próbáltam neki írni, de nem válaszolt, próbáltam hívni is, de kinyomta.

Még sohasem csinált ilyet. Eddig mindig, mindent megbeszéltünk.

Rosszul esett, hogy kizárt. Sejtettem, hogy azért csinálja, mert azt hiszi, nekem ez a jó. Mert Lina ilyen volt. Mindig, mindenkit maga elé helyezett. De akkor is bántott a dolog.

Felix próbált megnyugtatni. Ott volt végig mellettem, biztatott, hogy higyjem el, hogy nem lesz semmi baja. Fogta a kezem, ölelt, simogatott. Biztatott, hogy higyjek benne, hogy amikor készen fog rá állni, a barátnőm vissza fog hívni. Próbáltam elhinni, amit mondott. De belül azért mart a kétség. Valami azt súgta, hogy nem így lesz. Rossz előérzetem volt.

Mint utólag kiderült nekem volt igazam, de bár ne lett volna...

Szerdán este felhívott Lina anyukája.

Lina kórházban volt.

Zokogva hallgattam, s velem együtt Felix és Han is sírt, mert kihangosítottam a hívást. Lina lelkileg összeomlott, s fizikailag is legyengült.

Jisungon láttam, hogy magát hibáztatja.

Megköszöntem, hogy értesítettek. Közben fejemben már körvonalazódott egy terv. Csak még meg kell tárgyalnom a fiúkkal is. Így elköszöntem, s azzal az ígérettel, hogy holnap telefonálok, megszakítottam a hívást.

- Han, lenne egy ötletem, hogy helyrehozzuk a dolgot, ha ti is benne vagytok. De ehhez a menedzser segítsége is kell.

- Nagyon szeretném ezt helyrehozni. Szóval minden ötletre vevő vagyok. Hallgatlak - törölte le az arcáról a könnyeket a kis mókus. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja.

Így hát előadtam az ötletemet, amivel elérhetjük, hogy ők ketten kibéküljenek, illetve Lina visszajöjjön velünk. Már, ha sikerrel járunk...
Felix közben áthívta Channiet is.
A leader végighallgatta a mondandónkat, majd, felhívta a menedzsert, hogy segítsen nekünk. Kicsit átszervezték a dolgokat, s megszerezték a szükséges papírokat, így sikeresen neki tudtunk látni az akciónknak.

Izgultam, hogy sikerrel járjunk. Nem akartam Lina nélkül utazni. Ő a legjobb barátom, s nagyon hiányozna, ha hónapokig nem beszélnénk. Már ez a pár nap is borzasztó volt.

De talán pénteken sikerül megoldanunk ezt a problémát.

MinJae is nagyon hiányolta eonniját. Ilyen rövid idő alatt sikerült belopnia magát a kislány szívébe, akit szintén megviselt a hirtelen elválás, és nagyon nehéz volt megvígasztalni.

Másnap, ahogy megígértem, felhívtam Lina anyukáját, hogy neki is elmondjam mit eszeltünk ki. Tetszett neki az ötlet, s megígérte, hogy segít kivitelezni, hogy sikerrel járjunk és Lina ne sejtsen semmit. Így igazi meglepetés lesz.

Délután öpsszepakoltunk, s útnak indultunk, hogy meglepjük a barátnőmet a diplomaosztóján.

Igyekeztünk péntek reggel még a nagy tömeg előtt bejutni az egyetemre. A fiúkon a biztonság kedvéért teljes harci felszerelés volt: maszk, sapka, napszemüveg.

Láttam, hogy Lináék is megérkeztek. Csinos volt, de azért látszott rajta az elmúlt pár nap gyötrelme. Arca beesett, s szemei alatt a smink alól is kiütöttek a sötét karikák. Hiányzott a tekintetéből a csillogás.

Bíztam benne, hogy helyre tudjuk még hozni, és ugyanaz az életvidám lány lesz, aki azelőtt volt.

Intettem a fiúknak, hogy merre menjünk, s halkan a lány mögé osontunk.