Egyre véresebb a nyakam. Bordó forrásként ömlik belőle egy kis patak. Olyan vörös, mint a bor. Mint Jézus vére. Már csak a testem hiányzik, hogy azt tépkedjék az embernek nevezett szörnyek. Vagy az érzések.

Hónapok óta, egyre jobban fojtogat a szívem. Kötele minden nappal szorosabban hurkolódik a nyakam körül. Nem tudom levenni. Nem tudom eltépni. Nem tudom magamat megmenteni.

Egyre fájóbbak azok a szavak, amiket nem mondhatok ki. Velem szemben állsz és nem látod, hogy miként szenvedek.

A vér láthatatlan.

A kezed fél hozzám érni.

Beteg vagyok. Halálos. Örök. Véges.

Elpusztulok.

A madarak már a fejem fölött vijjognak. Körbe - körbe keringnek és rikácsolnak. Nézik, hogy mi marad nekik, ha a lelkem már oda lesz.

Azt is végig fogod nézni? Azon is gyengéden mosolyogni fogsz, mintha minden rendben lenne?

Fogsz a sírom fölött állni könnyekkel küszködve? Fogsz reám borulni, felmetszett ereimet elszorítani, hogy hátha megmenthetsz? Fogsz bármit mondani?

Vagy csak kevélyen megvetsz s azt sem tudod majd, hogy te voltál a gyilkosom?

A lábaid előtt heverek. Fulladozok a sírástól. De te csak furcsállva állsz. Olyan vagy a szememben, mint valami isten. Pedig fogalmam sincs, mit is imádok úgy benned. Mindenedet.

- Tényleg szeretsz engem? - a kételkedés a hangodban meggyötör. A szavaid úgy rúgnak belém, mint a kutyába szokás. - Mégis hogyan szerethetnél?

A könnyeim egyre záporoznak, ahogy a fejemet rázom.

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! - bizonygatom, de te csak közönyösen bámulsz rám. Nem számít neked semmi, bármit is mondjak.

Ez a legrosszabb rémálmom. Kár, hogy valódi, s nem valami éjjeli hallucináció.

_____________________________________________

Előbb - utóbb visszatér a régi én, csak nem tudom, mikor. Biztos előbb, mint soha. ><

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^