A virágok az asztalomon hervadoznak. A vörös rózsa olyanná lett, mint a megalvadt vér. Hasonlít a szívemre, ami felkötve lóg az elmém mezején. Lengedez, a szél lökdösi hátulról, hogy hintázzon. De már csak egy holttestet ringat a szellő, a szív vére már elcsorgott, minden cseppje a megdöglött érzések alatt van, beszáradva néz velük farkasszemet a tócsa.

A bordó, száraz szirmok egyre többen vannak. Egyszer adtam neked egy ép szálat, de nem kellett. Azt mondtad, hogy nem fogadhatod el, mert nem szeretsz. Akkor éjszaka volt, s szét lett bombázva a belső világom. Csak sétáltam mögötted, s vártam, hogy valami megváltson. De nem jött semmi, ami a nyomort elűzte volna. Így mentünk tovább: te, én meg a rózsa.

Idővel már a színük is eltűnik. A szenvedély, a fájdalom, a remény mind fakó. Kifehérítette őket az idő.

Tudod, mi fog velük történni? A szemetesbe dobom őket.

Már senkinek nem kellenek.

Pont úgy, ahogy én sem kellek neked.

_____________________________________________

Haru Amadare szerelmi bánata folytatódik. ~
Coming soon.