Teljesen abban a hiszemben voltam, hogy az emberek észre vesznek majd. Felálltam a lehető legmagasabb pontra, hogy ne csak ők lássanak, de én is mindent, gondosan és alaposan végigpásztázhassak szemeimmel.

Aztán felnézett. Az első ember meglátott. Nem is fogtam fel, mi történik velem. Az elsőt követte a második. Utána jött a harmadik, majd a negyedik, ötödik. Huszadik. Századik. Ezredik. Milliomodik.

Mind engem bámultak. Egy teljes tömeg nézett fel rám. Pont ezt akartam elérni, hogy észrevegyenek. Egy pillanatra végigszáguldott az agyamon, hogy mosolyognom kéne. Sikerült. De valahogy mégsem görbültek felfelé az ajkaim. Ilyesztő volt, amint a kocsik mellett, az emberek feje felett álltam, ők pedig visszanéztek rám.

Sokáig nem vettek észre. Egészen órákig. De amikor hirtelen az egyik felkapta a fejét, valami magváltozott. Az emberek megérezték. Sorban nézték a felfedezőt, majd utána azt kezdték kutatni, hogy ő mit is néz pontosan.

Engem.

Rám figyel.

Bámul.

Szugerál.

Azt sugallja, hogy essek le.

Hogy ugorjak rájuk.

Mint valami szörny, tépjem őket cafatokra.

Az egyik kocsis szintén megbámul. Ő kitartóan néz. Szinte hallom, hogy mi fut át a gondolatai között: ugye nem fogja magát megölni? Ugye nem elém veti magát? Problémás lenne.

Végre kiül az az átkozott mosoly a képemre.

Nem barátom, abból nem eszel. Ha meg akarok halni, azt látványosabban fogom csinálni. Nem elég egymillió.

Egy világ kell.

Egy egész univerzum.

Ahol Isten teremtménye mind az enyémmé válik.

_____________________________________________

Amúgy tévedés. Egyedül kettő vett észre. De akkor hihetetlenül elégedett voltam. xd