A lepke felszáll a földről. Boldogan libben, kibontja szárnyait, széttárja őket. Szabad, érzi a határtalanságot. Fesztelenül mosolyog, eltervezi a jövőjét.

Nem néz le oda, ahonnan jött. Nem néz vissza. Nem mer. Nem akar.

Összetörné a látvány.

Csak a pillanatot akarja megélni, csak a boldogságban, az örömittasságban szárnyalni.

Ha visszatekintene, meglátná a testemet, amint az a betonon fekszik. Kifacsorodott, véres, darabjaira szakított. A ruha csak félig fedi, a combjaimig feltűrte valaki. A mellemről letépték az öltözéket, a karjaim csupaszon szét vannak csapva, mintha csak egy kereszten csüngnék.

Szegény Krisztus, a pillangó nem menti meg...

De a pillangó sem élhet örökké. Ha nem is feszítik keresztre, a szív keresztjére, valahol attól még úgyis eléri a végzet.

Egy csizma eltakarja előle a Napot. Egy felhő közeledik, melybe egy csupasz láb van bújtatva. Nagy, bőrcsizma, viselője a ruhámat tartja a kezében.

Egyre nagyobb és közelibb. A lepke már alig mer verdesni. Kis szíve majd' kiugrik a helyéről.

Vége...
Vége...
Vége...

Még nincs vége...

Még kiszállhat alóla. Még nem érte el.

Eléri...

Aztán összetapossa a lepkét.

Megöli.