Csak lassan lépkedtem, és figyeltem a magasba nyúló zöld lombú fákat. Enyhe nyár végi idő volt, jól esett az az a szellő, ami gyengén játszott a fák leveleivel. Ahogy sétáltam most, egyedül, azzal a borzalmas szorongató érzéssel a gyomromban, a szívemben, felidéztem magamban az elmúlt két és fél évet.

Nem tervezetten hosszúra nyúlt Avery-vel a jegyességünk, amit most már bánok. De a lánykérést követő időszakban annyira felpörgött minden, hogy az esküvővel nem volt időnk foglalkozni.Szinte minden hétre jutott egy koncert, volt olyan hét, hogy több is. Bejártuk az egész kontinenst.

Az első időszakot rohadtul utáltam! Avery nem volt velem, és pár hónap külön élés után tele lett a tököm, és kértem, hogy adjon fel értem mindent. Sokat kértem, de hiányzott, és egy idő után nem éreztem értelmét az egésznek, ha ő nincs mellettem. Mi a francnak az a sok élmény, ha csak épp azzal nem oszthatom meg, akit szeretek?

 Jeff is ingázott, sok bulin nem is ő játszott, hogy Angelel lehessen. Megértette mindenki és ez rendben is volt így, Jeff apa lett. Mind örültünk neki! Őszintén, legtöbbször iszonyúan mart az irigység, hogy ő mehet, a családjával lehet, nekem meg maradtak az órákon át tartó beszélgetések, amik után mindig csak rosszabb lett. Hallani a hangját, de nem érinteni, kóstolni, elmerülni a lényében, felért egy kínzással.

Aztán már nem is bírtam tovább. Kértem, hogy jöjjön velem, legyen mellettem a turnén. Azt hiszem ő csak erre várt, mert azonnal beleegyezett, és már egy kész forgató könyve volt a munkájára nézve. Úgy sejtettem addigra már az irodában is felvázolt egy ilyen eshetőséget.

Barom voltam, hogy addig csak húztam a dolgot... Már előbb is velem lehetett volna!

Az egész év utazással, koncertekkel, bulikkal telt, ami kezdetben nagyon felszabadító volt, később viszont már baromira hiányzott az állandóság érzése. Pedig akkor még fogalmunk sem volt, hogy Roy mit szervezett nekünk a következő évre.

Az amerikai turné után, jött az európai, és egy percig sem engedtem felmerülni azt a lehetőséget, hogy Avery ne jöjjön velem.

Őszintén nem ismerek még egy olyan önző faszt, amilyen tavaly én voltam. Nem érdekelt, ha emiatt elveszti a munkáját, csak ne kelljen egyedül, nélküle lennem.

Fantasztikus élmény volt, tudom, hogy ő is élvezte. Szerette az európai országok romantikáját, a hangulatos városokat, a keskeny kacskaringós macskaköves utcácskákat. Ott több volt a magánéletünk, nem voltunk annyira szem előtt, és ki is használtunk minden szabad időt. Ő könnyen boldogult mindenhol, csodálatos volt a nyelvérzéke. Órák alatt képes volt ráhangolódni egy adott nyelvre. Sokszor fordult elő, hogy ő lett a tolmácsunk, azt hiszem ez is bejött neki.

Tavaly körülbelül háromszor utaztunk haza, leszámítva az év végét, ami rohadt kevés volt, mert tudtam, hogy mennyire hiányzik neki a családja. Nekem is hiányzott az enyém, de neki ott volt a kishúga. A szívem szakadt meg érte, amikor láttam őket a laptop előtt kommunikálni. Olyan kényszerű volt az egész, folyamatosan azt juttatta eszembe, hogy neki mindig is így kellett élnie. Távol a családjától, alig érintkezve. Ráadásul ez alkalommal én szakítottam el tőlük. De képtelen voltam lemondani róla. Egyszerűen kicsinált, még a gondolata is.

Aztán egyeztettem a bandával és Roy-al a következő, az idei, évet illetően, és megbeszéltük, hogy pihentetjük a turné dolgot és belekezdünk egy új albumba.

Tavaly év végén úgy tértünk haza a new yorki lakásunkba, mintha valami idegen helyre érkeztünk volna. Egybe a sok szálloda közül. Ezt az érzés meglovagolva érett meg a gondolat, hogy vegyek egy házat. Egy akkorát, ahol mind a kettőnk családjának lesz elég hely, akkor is, ha mindenkit egyszerre szeretnénk oda csődíteni. Volt ilyen tervem!

Avery imádta, bár gyakran nevettünk rajta, hogy kettőnknek talán túl nagy, és túl csendes. De azért igyekeztünk belakni, nem volt olyan szoba a házban, ahol ne imádtuk volna egymást.

Most azt a keskeny utat követtem, ami arra a helyre vitt, ami az erdőben a kedvenc helyünk volt...

Olyan nehéz volt a levegő vétel, mintha a tüdőmet összepréselték volna. Szorított én meg szinte fulladoztam.

Minél inkább sötétedett, annál több égősor gyulladt fel, megvilágítva az ösvényt körülöttem. A lámpások és az égők, amik az út mellett futottak, és a fák ágait borították, mindent meleg arany fénybe borítottak. Erősen kontrasztos volt az erdő egyre sötétedő zöldjével

Vettem egy nagy levegőt és lassan kifújtam. De nem lettem kevésbé feszült.

Meglazítottam a nyakamnál az inget, pedig sosem szoktam teljesen végig gombolni.

- Szorul a hurok? - kérdezte egy derűs hang. Aki csatlakozott hozzám.

- Nem, csak... - feleltem magyarázkodva, mire rájöttem, hogy csak kóstolgat. - Ne szívass már, Öreg! - mondtam Davenek, aki cserébe visszavigyorgott rám, és elkísért a kis ösvényen, majd a széksoroknál csatlakozott a családjához. Én végig sétáltam az óriási fák tövénél felállított virágdíszes oltárhoz.

Csak toporogtam és a várakozás az őrületbe kergetett. Dave is, ahogy engem figyelt azzal a levakarhatatlan vigyorral a képén, mintha direkt élvezné, hogy szenvedek. Egészen biztos voltam benne, hogy kurvára élvezi a helyzetet. Ahogy Jeff, és Jimmy is, akiknek már elég szélesen mosolyogtak.

Már én is túl voltam három felesen, de attól is csak minden rosszabb lett.

Elnéztem, ahogy a székek szépen lassan megtelnek. A görcsös feszültségen kívül már valami melegség is kezdett rám telepedni.

Averyvel voltunk néhány esküvőn, és ha azt nem is, hogyan akarjuk majd sajátunkat, azt már biztosan tudtuk, hogy mit nem akarunk. Tömeget, felhajtást, kamerákat.

Nem hívtunk sok embert, szűk körben akartunk ünnepelni, kizárólag olyan emberekkel, akik fontosak voltak nekünk.

A szervezés és minden titokban zajlott, bár mivel nem egy nagyszabású eseményről volt szó,  ez is volt olyan bonyolult feladat.

Az első alkalommal amikor kisétáltunk ide, tudtuk, hogy itt akarjuk, majd. Az égbenyúló fák, és a hold alatt.

Most pedig ahogy végig néztem a barátainkon, a családon, ahogy mind összegyűltek ide az erdő közepére, miattunk, ahogy az ezernyi kis fénygömb megvilágította őket, a szívem csordultig telt, és még ha a feszültség továbbra is dúlt bennem. Kezdett átalakulni, elsimulni és a várakozás most kezdett édes lenni, öröm teli és izgalmas. Már csak ő hiányzott. Az a csodálatos nő, akibe nyolc éve beleszerettem. Aki az egyetlen nő volt, aki a szívemhez elért, akivel már a legelején tudtam, hogy végig akarom csinálni.

Aki hamarosan fel fog bukkanni a fák között, és én már alig bírtam kivárni.

Jeff is mellém lépett, barátian meglapogatta a vállamat, Dave pedig a túl oldalon állt meg, amikor az anyakönyvvezető is elfoglalta a helyét.

Remegtek a kezeim, a szívem pedig össze-vissza lüktetett.

Vajon elindult már? Ő is ennyire izgul?

Aztán megszólalt a zenekar, a zongora, a vonósok, és lassan Angyalka hangja kezdte el betölteni a teret.

A szívem már a torkomban dobogott, amikor megláttam őt, ahogy lassan sétált a felém, fehérben, virágkoszorúval a fején. Gyönyörűbb volt, mint egy álom. Ahogy az ezernyi csillag között lépkedett, mintha halvány derengés vette volna körül, egy saját ragyogás, ahogy a sóhaj könnyű ruháján lévő kövek vissza tükrözték a fényeket.

Életemben nem láttam még nála szebbet!

A torkom elszorult, és éreztem, hogy most kurva erősnek kell lennem, különben elveszek.

Avery lassan sétált a szék sorok között, és a szüleim, a család és a barátok arcán is láttam az áhítatot, ahogy a pillantásuk kísérte.

Fel sem fogtam még, hogy milyen kicseszettül szerencsés fickó vagyok.

Jeff megszorította a vállam én pedig felé pillantottam, és ránevettem. De ahogy a nevetés kiszakadt belőlem úgy szakadtak ki a könnyek is.

Ahogy Avery közeledett felém, én egyre inkább megnyugodtam. A tekintetében minden biztonságos, megnyugtató és otthonos volt. Már nem féltem, már csak boldog voltam, annyira boldog, hogy a boldogságom nem fért meg bennem, és és könnyek formájában kellett az arcomról letörölni. Mosolygott de, láttam rajta, hogy izgul, az arca és a fedetlen mellkasa édesen ki volt pirulva.

Azt is észrevettem, hogy az utolsó lépéseket legszívesebben futva tette volna meg. Aztán amikor a kezéért nyúltam amikor Bill átengedte nekem, azzal a feltett szándékkal kulcsoltam rá az enyémet, hogy soha többé el sem engedem. Éreztem hogy ő is rászorít a kezemre.

Avery még vetett egy lassú pillantást a násznépre és boldogságtól ittas tekintetét felém emelte.

Olyan kurvára csodás volt minden!

-Most biztos nem lesz olyan csendes a ház. – mondtam neki mosolyogva.

Annyi minden mást mondhattam volna, hogy milyen gyönyörűnek találom, vagy hogy mennyire a rabjává tett.

De amióta a keze az én kezemben volt, újra együtt voltunk, újra csak mi voltunk, és köztünk volt ennek helye. Tudtam, hogy megérti.

-Nem sokára akkor sem lesz csendes, ha csak magunk leszünk. – felelte mosolyogva.

Időm sem volt elmerengeni a szavain, mert az anyakönyvvezető, elkezdte a szertartást. Nem akartuk, hogy hosszú legyen és émelygős, de azt igen, hogy legyen személyes. Hallgattam, olykor elmosolyodtam, de a szavai akkor is vissza-vissza csengtek a fülembe.

„Nem sokára akkor sem lesz csendes, ha csak magunk leszünk.”

Hogy érthette ezt?

A szertartás tovább zajlott, és Isten a tanúm, hogy próbáltam odafigyelni, de nem ment.

 Aztán belém nyilallt egy felismerés. Lehetséges lenne?

Rögtön felé kaptam a fejem és a hirtelen mozdulat miatt ő is rám nézett.

Kérdően, azzal az egy kérdéssel a szememben kutattam az övében a megerősítést. Megértett. Tudta mit akarok, pontosan értette mire vágyom, és akkor a legédesebb mosollyal az arcán bólintott.

Újra könnyekkel küszködve nevettem, és bántam is én mi zajlik körülöttünk, hozzá léptem, egyik kezemmel a derekába kapaszkodtam a másikkal gyengéden az arcát cirógattam azután vágytól szerelemtől fűtve megcsókoltam. Csókoltam, sokáig szerelmesen, közben hallottam az anyakönyvvezető hangját, ahogy nevetve, közli, hogy most még nem ez a rész következik. Akkor Avery belenevetett a csókba, átkarolta a nyakam és szemérmetlenül visszacsókolt.

Amikor elváltunk egymástól,  nevetve fordultam a szeretteink felé.

-Apa leszek!

Az elhalkuló kurjongatások közepette folytattuk a ceremóniát, elhangzott két szikla szilárd igen, azután alig vártam hogy újra megcsókolhassam, hogy a tenyeremet a hasára simítsam. Hogy végig húzzam az első fogadalma vonalán, aztán a köldökére tapasszam, abban bízva, hogy megérzem a benne növekvő életet.

Tudtam, hogy ez ostobaság, és még hosszú hónapokig semmit sem fogok érezni, de akkor is akartam, hogy tudja hogy legalább ő odabent érezze a kezem melegét, a szeretetemet.

Avery csillogó tekintettel rám mosolygott, kezét a mellkasomra csúsztatta, a szívemet, a szívünket melengetve mondta:

-Szeretlek!

*