Changbin nappalijának egyik oldala koszos üvegajtót őriz. Azon keresztül besejlik az égbolt grafitszürkés színe és a mellettük álló tömbház árnyéka, kilépve azonban az egész környék belátható. Felix összehúzza magán a dzsekijét, ugyanis a szél ilyen magasságban borzongatóan hideg. Csak behajtják maguk után az ajtót, hogy ne hűljön át a lakás, és ülőhely hiányában nekitámaszkodnak a vaskorlátnak. Felix lepillant maguk alá. Szőke hajszálai a felhőkön átszűrődő különös fénynél sápadtan derengve esnek a szeme elé. A járdán egy férfialak battyog, őt leszámítva üres az utca. Egyedül vannak; egyedül ketten. Changbin odanyújtja neki az egyik szálat a kettőből, amiket a markában hozott. Ad hozzá egy öngyújtót is, mint az előbb, s másodpercekkel később már bele is szívnak a dohány- és kábítószerelegybe.

Az alacsony hőmérséklet miatt nem csupán füstfelleg, de jóleső melegség is szétterjed a mellkasában, és áthevíti a testét. Fázós alkat, tudja, hogy hamarosan dideregve fog ácsorogni, de megéri. Az érzésért, ami nemsokára megtölti majd az agyát és a lelkét, nem számít áldozatnak egy megfázás. Miközben megigazgatja a cipzárt az álla alatt, kipróbálva, hátha feljebb lehet húzni, a szomszédos épületet fürkészi. A fák árnyéka rávetül az oldalára, de elmosódik rajta. Furcsák ma a látási viszonyok. Nem képes egyenesen az égre pillantani, mert a vakító, egybefüggő felhőréteg bántja a retináját. Helyette az utcákat figyeli, a kis közöket és a nagy ritkán elsuhanó motorokat vagy réges-régi autókat.

― Jól állnak ezek a fények ― jegyzi meg Changbin. Felix féloldalasan rátekint és észreveszi, hogy az idősebb szégyentelenül legelteti rajta a szemét. ― Olyanok benne a szeplőid, mintha pattognának. Mint a szikrák, vagy nem is tudom.

― Szikrák? ― kacag fel.

Megrázza a fejét és elmosolyodik. Changbin társasága megmagyarázhatatlan érzéseket hoz magával. Ő a legbalhésabb ember, akivel rövid élete során bármikor egybevetette a sors, mégis van benne valami. Tisztában van vele, hogy a kezéhez vér és mocskos ügyek tömkelege tapad, de mégis feltétel nélkül megbízik a jelenlétében, mert ez a valami biztonságérzetet sugároz felé.

― Legalábbis valami olyan ― helyesel, megerősítve a véleményét.

Felix mosolyog és lepöcköli a dohányt, végigkövetve az útját a levegőben, ahogy lebucskázik a mélybe az ötödik emeletről. Az arcát vékony rétegben elfutja a pír. Ezt érezve megingatja a fejét, mintha lerázhatná magáról a rózsaszín foltokat ― és a mozdulattól különös dolgokat tapasztal.

A szer elkezdett hatni: összezavarodó érzékszervei kuszán mérik fel a teret, a távolságokat. A látásával kezdődik, és fokozatosan terjed ki minden másra. Elégedettség ülepszik rá. Végre elérkeztek a percek, amiket ebben az állapotban tölthet. Oldalra fordul. A teste gyorsabb a látásánál, a kép egy kicsivel lemaradva csúszik utána. Észreveszi Changbin mosolyát, aki ugyancsak felszabadultabbnak tűnik, ez pedig őt is hasonló gesztusra sarkallja. Állnak ott és néznek, mosolyognak a másikra.

Felix újból beleszív az égő végű cigarettaszálba. Minden belélegzéssel megjáratja a tüdejében a fű és a dohány keverékét, a tudatmódosulás pedig erősebbé válik. Hamarosan azt is nehezebb megtippelnie, milyen messze van tőle Changbin. Ez hagyján ― ha hirtelen mozdulatot tesz, az alakok, az idomok szétfolynak, és képlékeny vonalú pacákká olvadnak. Azonnal összeállnak régi formájukba, ha megdermed és pár pillanatig nem mocorog. Már az árnyalatok is élénkebbek. A szürke környék, a seszínű hétköznapok más arculatot öltenek. Az ég szikrázóan kéken, a kiégett, kopott füves területek smaragdzölden rikítanak, noha az emlékeiben még az él, hogy a mennyboltot sötét fellegek kezdték benépesíteni, mikor kiléptek a balkonra.

Changbin az utolsó slukkot szívja el, aztán elnyomja a csikket a vaskorláton, melyre Felix ujjai úgy kulcsolódnak, akár egy mentőövre. Kétségtelen, most az egyensúlyérzéke sem a legjobb. Ha elengedné a fémrudat, könnyen megbotlana. Changbin ― aki jóval rutinosabbnak számít a kábítószerek tekintetében ― elvigyorodik. Felix kezéért nyúl, lefejti elfehéredő ujjvégeit és a karjára vezeti őket.

― Kapaszkodj inkább belém ― javasolja.

― Nincs semmi bajom ― siet magyarázkodni ―, csak... egy kicsit más így.

Az idősebb felnevet mély hangján. Rá szemmel láthatóan gyengébb hatást fejt ki egy olyan egyszerű, alapvető szer, mint az előbb használt, Felixet viszont jelentősen megtúráztatja. Figyeli őt és a reakcióit ― és bár a szemei és az agya egy kissé ködös ―, magát tartja a biztosabb pontnak.

― Bemenjünk?

― Maradjunk ― ellenkezik ― egy kicsit még.

Testhője szokatlanul magasnak érződik a didergető hideg ellenére. Nekidől a korlátnak, rákönyököl és lehunyja a szemeit, átadva magát a pillanatnyi hangulatnak. Miközben a hirtelen támadt nyugalmat élvezi, ügyetlenkedve próbálja lehúzni dzsekije cipzárját a cigarettát tartó kezével. A hegyén vöröslő kis parázs időnként vészesen közel kerül a saját bőréhez vagy a kabát anyagához.

― Ne vedd le. Megfázol.

Tőmondatokban kommunikálnak. Felix ágálni akar, de Changbin finoman megpöcköli az orrát és mind a ketten felnevetnek. Addig ügyeskedik, míg ki nem tudja kapni a szőke ujjai közül a szálat, és a saját ajkai közé veszi. Ő egyértelműen józanabb, és hosszú távon nem tervez az maradni, Felix pedig már így is a talaj felett lebeg. Utána a kabátja cipzárjához nyúl és bénázva összehúzza a fiún, fel, egészen az álláig.

― Sokat aggódsz ― sóhajtja a szőke. ― Csak engedd el magad, és... élvezd ki.

A fejét hátradönti és vállával enyhén kihajol az erkély korlátján, épp csak annyira, hogy a fekete ne kapjon reflexből utána. Ebben a testtartásban, hogy a nyaka teljesen feltárul a kíváncsi szemek előtt, Felix még vonzóbb látványt nyújt. Lehet, csak az elfogyasztott fűmennyiség hatására, azonban Changbin valami kecses vízimadárhoz hasonlítja. Mondjuk egy hófehér hattyúhoz...

A keze azelőtt emelkedik, hogy felfogná, mit tesz. Kiereszti fogásából a cigarettát, hagyja a járólapra zuhanni ― és megüresedett ujjait áthúzza Felix arccsontján. Ő felnyitja egyik szemét és elragadó mosolyt villant rá. Az az érzése támad, talán belelát a gondolataiba, talán sejti, milyen attraktívnak tartja, ám még ekkor is tisztában van vele, hogy ilyesmi nem létezik. Felbátorodva simítja tenyere egész felületét a nyakára, rövid, girbegurba vonalkákat rajzolva Felix torkára, állára, és a füle alatti részre.

― Mit csinálsz? ― szólal meg halkan. Kuncogva érdeklődik, inkább neveti, semmint kérdezi a szavakat, aztán felemeli a fejét és egyenesen a nagyobbra tekint. A változó pozíciótól Changbin érintése feljebb csúszik és az orcájára terelődik.

― Eltűntek és keresem őket...

― Miket?

― Hát a szeplőket ― felel, mintha Felixnek tudni illene, miről beszél.

A szituációban lapul valami kedves abszurditás, ami megmelengeti a lelküket, ugyanakkor Changbin bőrét égeti a tudat, hogy tiszta elmével sosem merészkedne ilyen vizekre. Egy pár lépés választja el minden őrültségtől, ami bármikor átfutott az agyán, mióta egyáltalán ismeri Lee Felixet. A távolság alig negyven centi közöttük, és a szőke ― ugyan meglehet, hogy csak képzelődik ― mintha közelebb húzódna. Mindig tudatosan igyekezett magát távol tartani tőle, de most még nehezebbnek ígérkezik.

― Vagy csak nem... nem nézed elég közelről ― latolgatja a lehetőségeket.

Felix lefarag még pár centimétert a távolságból. A magasságkülönbségtől fel kell szegnie az állát, ha egymás szemébe akarnak nézni, ez viszont azzal jár, hogy az arcuk is közelebb kerül. Changbin átlát a szitán, és a nyomokban megőrzött józan eszére hallgatva átkarolja a derekát ― de nem úgy, ahogyan ő akarja. Nem fonja rajta keresztbe a karjait, nem húzza a mellkasáig. Egyszerűen átfogja, és irányt mutat neki. Bevezeti őt a nappaliba az oldalán.

Megint felrémlik neki az első találkozás, amikor még nem is ismerték a másikat, de egy pillantásból levették, hogy érdekesek lehetnek egymás számára. Nem csupán Changbin érzett így. Azon nyomban sejtette, Felix is hasonló gondolatokat gyűrt le az agyában, miközben közönyt tettetve félig elfordult, és úgy csinált, mintha egy haverjával beszélgetne, s nem őt lesné titokban. Ekkor futottak össze legelőször, de persze nem utoljára. Minden találkozás erősítette bennük a kíváncsiságot, mígnem Felix különálló kliense, megrendelője lett. Már nem a barátaival közösen intézték az illegális anyagok adás-vételét, hanem egymagában jelent meg Changbin lakásánál, vagy bonyolított le vele találkozót.

Nyilván tudta egész idő alatt, hogy kifejezetten vonzza a szőke figyelmét. Ha másból nem, abból is rájött, hogyan erőltet magára lazaságot, nemtörődömséget Felix, mikor kettesben vannak. Egy darabig így ment ez, aztán megtanulta önmagát alakítani, és Changbin ― ha lehetséges egyáltalán ― az eddigieknél is elbűvölőbbnek találta. Közben folyamatosan fel- és felismerte a jeleket. Megtudta, hogy könnyű őt zavarba hozni, hogy mindig érdeklődve hallgatja, akármit mond. Hogy ad a véleményére, és szeretne neki megfelelni.

Összességében hízelgett neki a dolog, de szigorúan tartotta a távolságot. Nem csak az őket elkülönítő hét év korkülönbség, hanem az életmódja miatt. Felix alapjaiban véve jól szituált, normális anyagi körülményekkel élő családból jön, ő viszont egy hánya-vetett, sodródó huszonhét éves célok és különösebb vágyak nélkül. Még ha vágyik is Felix társaságára, nem engedheti meg maguknak ezt az örömet. Ha őt helyezi előtérbe ― márpedig ez a gondolkodásmódja ―, iszonyatosan káros volna a szőkére.

― Ülj le ide, te ― nyomja le a kanapéra Felixet, már a nappaliban.

Csatlakozik hozzá. Letelepszik az oldalán, lábait feldobja a dohányzóasztalra, ahol elanyátlanodva fekszik a Felix jöttekor előkapott pisztoly. Mély nyugalom járja át minden porcikáját. A csend, a furcsa, félig borús, félig derült ég okozta félhomály összejátszik, hogy békésen lehunyhassa a szemeit. Mellette Felix mocorog egy kicsit, felhúzza a térdét a mellkasáig és kismacska módjára begömbölyödik. A fejét óvatosan, puhatolózva Changbin válla szélére dönti, s mikor nem húzza el, felbátorodva teszi rá.

Azonban Lee Felixszel nem tarthat sokáig a csöndkirály...

― Ez új szőnyeg?

Changbin a háttámlának döntött tarkóval pihen. Most felnyitja a szemhéját és felvont szemöldökkel jelzi a szőkének, hogy nem talál értelmet a kérdésben. Azaz jelezné, ha ő nem a lábuk alatt elterülő kárpitot vizslatná.

― Úgy néz ki? ― Kérdésre más kérdéssel felelni illetlenség, de nem zavarja őket.

Végül elszakad a szőnyeg látványától és oldalvást pillantva összeszalad a tekintete Changbinéval. Finom mosoly tűik fel a szája szélén, mielőtt válaszol.

― Nem tudom, téged szoktalak figyelni, nem a berendezést ― mondja olyan hangsúllyal, mintha ez már csak magától értetődő lenne.

Egy darabig szótlanul merednek egymásra, lyukat, kitöltetlen másodperceket hagyva a beszélgetésben ― aztán az idősebb mélyan csengő kuncogást hallat. Orcáján kis mosolygödrök tűnnek fel a nevetéstől, még el is fordítja az arcát, ameddig összeszedi magát. Amint visszanyeri a lélekjelenlétét, és lecsillapodik, egy utolsó sóhajtással megingatja a fejét.

― Látod, ezért voltál mindig a kedvencem.

Felix is felröhög. ― Mert jobban értékellek egy lábtörlőnél? ― Changbin szeretne válaszolni, mondani valami igazán őszintét, de ekkor a gyermeki lelkesedés leghangosabb sikkantásával a szőke izgatottan a falra bök, és megmarkolja a másik felkarját. ― Nézd csak, az ott a csillagképed!

Értetlenül kamillázik a szemben lévő felületre. Keresi, hová mutathat Felix, de semmit nem lát a lepergő vakolaton kívül. Ezt meg is jegyzi neki, enyhe kétkedéssel a hangjában, mire csak még lázasabb állapotba hozza őt.

― Nem igaz, hogy ilyen vak vagy! ― morcog és közelebb húzódik hozzá. Changbin koponyájához nyomja a sajátját, hogy ugyanabból a nézőpontból magyarázza a dolgokat. Így, összeegyeztetve a perspektívákat, egyszerűbb követni Felix mutatóujját. Kinyújtott vége egyenest a sarkot borító penészfoltok kis csoportjára céloz. ― Ott az a csúnya téglalap, az az oroszlán teste. Fölötte egy kampószerű izé... megvan? ― sandít rá, átrajzolva a pár pacát, megformálva vele egy érdekes görbét. ― Na, ott a nyaka és a feje.

― Szerintem olyan, mint egy vállfa.

― Ah, nincs semmi képzelőerőd... ― sóhajt Felix lemondóan, megingatva kobakját. Minden apró mozdulat hatására összeütközik a halántékuk, de olyan kellemes így ülni, hogy a világért sem mozdulna el; kivéve, ha Changbin utasítaná rá.

― Nem igazán hiszek ezekben a horoszkópos mendemondákban ― ismeri be.

― Én sem teljesen ― motyog vissza válaszként. ― Csak érdekes abba belegondolni, mi lenne, ha valós volna, nem? Mert az is lehet, hogy tényleg közük van valamihez.

Changbin vállat von. Elhajol tőle ― Felix csalódottságot érez a mellkasában ―, és a megüresedő húsz centiméter túlsó végéről néz a barna szemekbe. Karját a háttámlán átvetve szembefordul vele, hogy rendesen tudjanak beszélgetni. Mialatt összeszedi a gondolatait egy méltó felelethez, megdörgöli a szemhéját, hátha ez felfrissíti az agya működését.

― Van ebben valami, de meglepne, ha a földkerekség... hét-nyolc, nem tudom pontosan, hány-millió emberét fel lehetne osztani tizenkét típusra. Az a különleges bennünk, hogy mind egyediek vagyunk, szerintem. Szóval én tényleg nem hiszek ezekben a csillagjegyes marhaságokban.

Felix szereti ezeket a találkozásokat. Ugyan sokszor adódott lehetőségük több egybefüggő, nyugodt órát így eltölteni, de minden alkalommal érdekes gondolatokat hallott. Hiába ül bódító köd az elméjén, attól még egy-egy végtelen utazásnak fogja fel ezeket a beszélgetéseket, egy barangolásnak Changbin színes ötletei között. Biztos benne, hogy a pupillája teniszlabdaméretűvé tágul őt figyelve, azonban egy fikarcnyit sem érdekli.

Ekkor felüti benne a fejét egy kérdés, amire választ szeretne kapni, és nem tudja magát visszafogni. Szétzavarja a saját ábrándjait.

― Akkor miben hiszel, Changbin? ― függeszti rá szemeit. Az íriszeiben tudásvágy, igazi szomj lappang, és valódi érdeklődés.

A kanapén hanyatt dőlve kiülepszik az arcára a kifejezés, hogy „kettőt és könnyebbet". Úgy nyúlik ki, mintha golyót kapott volna, Felix meg kineveti, mókázás közben előregörnyedve. Fekvő pozícióból megint csak máshogy látni őt, ez pedig megmosolyogtatja az idősebbet. Habár nem jut sok a szemeinek, ugyanis Felix leszegett fejjel, a képébe boruló, mindent kitakaró hajjal kacag, azért biztos benne: most is épp olyan szeretnivaló az ábrázata.

― Egyszerűen gondolkodó ember vagyok, Felix ― sóhajt kisvártatva. Tekintetét a mennyezetre szegezi elmélkedése alatt. Az sem zavarja meg, amikor a kisebb egyensúlyát elvesztve leborul a heverőről és a nem új szőnyegre pottyan. ― Úgy nőttem fel, hogy két dolog között folyton volt ok-okozati összefüggés, tudod? Mindent meg lehetett magyarázni valamivel, ami előtte történt. Egyszóval sosem kellett ebben meg abban hinnem. Istenekben, gonoszokban, hősökben... azokban végképp nem. ― Elcsendesedik egy kicsit. Ez a másikból is ugyanazt váltja ki.

Némaságban lubickolva tengődnek egy darabig. Changbin a födém repedéseit tanulmányozza, a szőke viszont őt és a kinézetét. Azon tűnődik, vajon megvan-e benne mindez a gondolatmennyiség, a komolyság az átlagos hétköznapokban is? Nem sűrűn beszélgetnek tiszta elmével, tehát fogalma sincs. Most azonban, ahogy a tetőn elszaporodott hibákat elemzi, esélye van megcsodálni. Changbin különös fiatal. A maga módján egy félrecsúszott műremek. Akár egy félbehagyott festmény ― vagy még inkább egy olyan, amelyet a mesterember kezei apró részletekbe menően kidolgoztak, ám a vászon egyszer csak beszakadt, és a közönséges szempárnak értékét vesztette.

Lee Felix nem közönséges. Képes észrevenni az apró csodákat minden valaha felvitt ecsetvonásban.

Abban, ahogy ködfátyol ereszkedik Changbin fekete szivárványhártyájára a szerektől, és elmerengve gondolkozik. Hogy teljesen belemerül az agyába, és fel sem eszmél a külvilág neszeire. Ahogyan csillog a haja és az állvonala, meg az orra hegye a beszűrődő fénytől.

És ezek miatt Lee Felix képtelen megrongálódott selejtként tekinteni rá. Egyszerűen nem lehet.

Fel sem tűnik neki, de már a kanapé matracán könyököl, állát a lefektetett alkarjára támasztva. Úgy fest, mint egy kiskutya, várva, hogy a gazdája foglalkozzon vele. Az zökkenti ki, amikor Changbin is felé fordul, és az arcukat mindössze egy arasznyi távolság választja el. Enyhén zavarba jőve húzódik odébb ― azonban nem emelkedik fel a heverő széléről.

― Az istenek nem feltétlenül lényegesek ― szólal meg a semmiből. ― És a hősök, a gonoszok sem. Mindenkiben ott van egy szeletnyi isten, jó és rossz, meg mit tudom én ― mondja nagy komolyan. ― Egyébként, ha érdekel, én régebben afféle energiákban hittem.

― Energiákban? ― ismétli meg visszakérdezve.

Felix bólint. ― Elképzeltem, hogy valahogy úgy működnek, hogyha meghalunk, ezek a bennünk lévő energiák visszaszabadulnak a világba. Érted, nem? Tehát lényegében a lelkünk... a lelkünk ott kering az életben azután is, hogy mi már nem vagyunk, és befolyással vannak a dolgokra. Például vigyáznak a családtagokra, vagy ilyesmi.

Az idősebb bólogatva helyesel, hogy érti. Elbambulva ízlelgeti a teóriát, azt latolgatva, mivel tud egyetérteni, és mivel nem. Lelki szemei előtt megjelenik a kép, ahogy milliónyi színes kis fénycsóva száguldozik a telt utcákon, a városszéli szegénynegyedben, de még az erdőben is, és a feladatukat keresik. Erre megereszt egy kis mosolyt. Ez afféle „felixes" felfogás. Kedvesen furcsa, de kellemes érzés elhinni, hogy létezhet ilyen.

― És akkor ebből hogy jutottunk el a csillagjegyemig? ― kérdi váratlanul.

Ajka szélére gonosz kis vigyor csücsül, látva, mennyire felbosszantja Felixet a megjegyzése. Azon nyomban felkapja fejét a díványról, és kihúzva magát, morcosan, összehúzott szemöldökkel és mogorvaságtól ráncos homlokkal rápirít.

― Hagyd már ezt a csillagjegyes dolgot! Megláttam, és meg akartam mutatni, ha már a te horoszkópod. Semmi köze ahhoz, amit...

― Álljunk csak meg egy pillanatra! ― vág a szavába. ― Honnan tudtad, hogy oroszlán vagyok?

Most Felixen van a sor, hogy hasonló vigyort sugározzon rá. Egyik pillanatról a másikra zavarodottság söpör át Changbin mimikáján. Lázasan turkál az emlékei között, de ha azok nem csalnak, egyszer sem említette neki, mikor született. Hogy lehet, hogy a semmiből előhúzzon, vagy megtippeljen egy ilyen információt?

Egy kis ideig még élvezi, hogy közelről bámulhatja az értetlenségét, aztán megesik rajta a szíve. ― Pár hónapja beszívva arról beszéltünk, milyen gyerekkori zsúrokra emlékszünk. Akkor mondtad, hogy a nyáriszünet előtt három héttel tartottátok a tizenegyedik szülinapodat.

― Hihetetlen, hogy ennyire figyelsz ― suttogja Changbin meglepetten.

Felix száját egy kuncogás-horkantás hagyja el. Néhány aprót bólintva fogadja az elismerést és nem tudva mihez kezdjen, megvonja a vállát. ― Hát, érdekelsz.

― Valóban? ― hümmög. Szemet szúr neki Felix zavara. Valószínűleg nem számított rá, hogy ilyesmit mond ki hangosan. Changbin a fokozás végett felkönyököl és odanyúl az orcájához, kipiszkálni a homlokából egy felesleges, kallódó tincset. ― El is felejtettem megkérdezni. Miben is hiszel akkor most, felnőtt fejjel?

A vízválasztó mondat legördül a nyelvéről, és Felix úgy érzi, ez az egyetlen és legjobb lehetősége, hogy kézbe vegye a kapcsolatuk áramlatát. Finoman elhúzza Changbin kezét a homlokától és az ajkaihoz emeli.

― Abban, hogy nincsenek véletlenek ― motyogja nedves csókot hagyva az ujjvégein.

Maga sem érti, honnét nyerte ezt a bátorságlöketet ― mondjuk merengeni sincs rajta sok ideje. Changbin megbabonázva kapkodja tekintetét közte és az imént érintett bőrterület között. Mogyorónagyságúra duzzadt pupillája ― akár egy feneketlen, sötét óceán ― örvénylik. Felix látja benne saját tükörképét, az ő ködös szempárját és az arcára robbanó pírfoltokat, hiszen a tette felismerése közelebb taszítja a való világhoz. Érzi a fiút odanyúlni az álla alá, átfuttatni a hüvelykujját alsóajka lenti vonalának peremén ― és akkor váratlanul eltűnik az óceánban úszkáló kicsinyített mása.

Changbin lehunyja szemhéját és előrébb mozdul. Füstben pácolt, cserepes ajka rátapad Felixére. Úgy mozdul rajta, ahogy a kiéhezett ragadozó csap le áldozatára. Nem tudja türtőztetni magát. Közelebb rántja, ujjbegye belevágódik a húsába, ám egyikük sem foglalkozik vele. Valójában Felix nem is érzékeli a fájdalmat, csak elmeríti ujjait a fekete hajtincsekben és mohón követi a testbeszédben adott utasításokat. Lassanként feltérdel, majd kicsit később visszakerül a kanapéra.

Csókolózás közben zúg a fejük. A Changbin szemeiben látott örvény átáramlik a gondolataikba és átmossa az elméjüket. Most hosszú idők elfojtott vágyódása tör fel belőlük, a józan ész háttérbe szorul, a viselkedésük pedig inkább ösztönösnek mondható. Az idősebb kapkodva felül, löki magával Felixet is, aztán sebtében felpattan. A kezénél fogva felrántja.

― Hova... ― kezdi Felix a nyomában botladozva, ám hamar megszakad a beszédben.

Changbin nem ad lehetőséget jelentéktelen fecsegésre. Miután végigcibálta a nappalin és kitessékelte a boltív alatt, nekitaszítja egy ajtólapnak. Ismét egy csókkal fegyverzi le. Amíg kis harapásokkal csipkézik egymás alsóajkát, ügyetlenül matat a nadrágja zsebeiben; kevés eredménnyel. Mikor végre megtalálja, amit keresett, a jobb keze már Felix felsőjének szegélyével játszadozik, ezért a ballal ugrik neki a feladatnak, amely nem más, mint az ajtó zárját egy kulccsal kinyitni. A fülébe türelmetlen szusszanások bújnak, ugyanis a szőke elrántja tőle a fejét, hogy csókjuk rövid időre megtörjön, és helyette a nyakára mar. A nyelve és szája olyan óvatosan, borzongást előidézve térképezi fel az ütőér vonalát, hogy még Changbin térdei is meg-megrendülnek.

Nagy sokára beletalál a kulcslyukba. Ezután kétszer kell elforgatnia a kis fémet, mire a második kattanást követően lenyomhatja a kilincset, és az akadály elhárítottnak bizonyul.

― Gyere! ― morran fel.

Együtt esnek át a küszöbön, és a falap azon nyomban becsukódik a hátuk mögött. Felix kuncog egy kicsit, hiszen a vállai újfent megismerkednek valami felülettel, ezalkalommal a fallal. Changbin is elvigyorodik. Megszakítja az ajkuk folyamatos munkáját, noha csak addig, ameddig lenyúl a fiú pólója aljához és felfelé kezdi húzni. Az anyag mind feljebb siklik Felix felsőtestén. Először csak egy-két sejthető, azonban nem túlságosan kisportolt, kocka alakú izomköteg, aztán a köldöke, majd az egész mellkasa felbukkan.

Mihelyst átemeli a textilt a fején és elhajítja a földre, visszatérnek az előbbi helyzetbe. Felix hozzásimul, innentől a fedetlen bőrét is érezheti a tenyere alatt. Mámorító, ahogy végigrohannak az ujjai minden bordája fölött, Changbin teljesen belezavarodik a látványba, az újfajta perspektívába. Sokféleképpen volt alkalma megszemlélni Lee Felixet illegális kis kapcsolatuk során, de eddig egyszer sem festett így. Törékeny és vonzó, de valami oknál fogva üvölt azért, hogy bemocskolja ― és ki volna ő, ha ellentmondana belső hangja parancsának?

― Ez rossz ötlet ― jegyzi meg azért a biztonság kedvéért, amikor Felix is felbátorodik és a rajta lógó fekete póló alá kap.

― Élek-halok a rossz ötletekért ― suttogja mosollyal. Changbin igyekszik leplezni, viszont a gerincén átrohan az izgalom e szavakat hallva. Engedi a tenyereinek, hogy alaposan bejárják a mellkasát és hasfalát, s elégedett kis vigyorral nyugtázza a szemeiben felcsillanó elismerést; pedig még nem is mutatkozott meg igazi valójában.

― Lehet, hogy ez az utóbbi lesz ― inti óva. Felix belekuncog a nyakába és gyengéden ráharap az állára, húzva az idegeit egy kicsit.

― Vállalom a kockázatát...