Az utcán csípős, rideg szél süvít. Felix rászorítja a kezét sapkájára, nehogy lelopják a fuvallatok a feje tetejéről, és közben bőszen szedi a lábait. Bakancsa súlyosan trappol a repedezett járdán, amelynek réseit fáradt szemekkel fürkészi. Nem néz fel, de nincs is szüksége rá; enélkül is tudja, hol kanyarodjon be, vagy melyik sarkon forduljon balra. Az unalmas, szürke, ráadásul régi építésű sorházak egyhangú falat képeznek a környéken, mintha valaki elbarikádozta volna ezt a városrészt a többitől.

Tökéletesen megértené, ha ez lenne az igazság. Barátságtalan, különös negyed ez.

Utoljára vált irányt az utcák labirintusában, már nincs messze a célja. Megszaporázza a lépteit, azon gondolkozik, milyen jó lesz egy fűtött helyiségbe érni ― cudar idő van, fúj a szél, mi több, az égbolton sötét felhők gyülekeznek. Letér a járdáról és átvág az egyik lépcsőház bejáratához, megtaposva a kopottas fűsávot az épület és a beton között. Már venné elő a telefonját, hiszen a kapukódot nem tudja, lévén nem a saját lakásába készül, azonban feltárul az ajtó, és a földszinten uralkodó általános félhomályból kilép egy fiatal csaj, szakadt, falatnyi ruhákban.

― Ne csukd be ― kéri Felix, és egy szökkenéssel a küszöbön terem. A szőke lány megtartja a kilincset, aztán átadja neki. Helyet cserélnek, ő a külvilágba, Felix a panelházba lép, és folytatják útjukat egy rövid, formális mosoly-biccentés gesztus után.

A lift elromlott hónapokkal ezelőtt, tehát nem vontathatja fel magát, holott semmi kedve lépcsőn kaptatni az ötödik emeletig, mégis rákényszerül. Nehezen mozgó tagjai ráperdülnek az első fokra, azt követően a másodikra, harmadikra, míg sorban el nem hagyja az emeleteket. Mindeközben átkozza magát, amiért tényleg fontosak neki ezek a látogatások. Mennyi mindent megtesz azért, hogy rendszeresen eljöjjön ide...

Az ötödik emelet is ugyanolyan sivár, dísztelen és lehangoló, mint az azt megelőző többi négy. A gangon egyetlen cserepes növény kókadozik, állapotából ítélve rég érintkezett vízzel. Ezt leszámítva omladozó vakolat és a falon burjánzó penész nevet a képébe. Utoljára szív bele a dohos levegőbe, mielőtt két rövidet kopogtat a balra álló ajtólapon. Udvariasan vár a válaszra, ám mikor az nem érkezik, finoman lenyomja a kilincset és bedugja a fejét.

― Hahó! ― Semmi felelet. Néma csend fogadja.

Különös. A bejárat tárva nyitva, de ő nincs itthon? Ez nem vall rá. Ennél óvatosabb szokott lenni.

Úgy dönt, beljebb invitálja magát. Átmerészkedik a küszöbön, becsukja az ajtót és lefejti a lábáról mázsás acélbetétes surranóit. A lakás, ahol tartózkodik, egy keskeny előtérrel indul a bejárótól, a végén pedig több irányba vezet. Sok helyiségben járt már, egy azonban mindeddig rejtély maradt számára a kulcsra zárt valójával. Most sem arra indul, hanem a nappali felé, azaz a középen terpeszkedő boltív alatt bújik be.

Ugyanaz a néptelenség fogadja. Egyedül a fabútorok, a helyenként sérült, egykor napsárga tapéta és a nyomok arra, hogy valaki igenis él itt. Mondjuk a dohányzóasztalon hagyott tányér, rajta morzsák és evőeszközök. Vagy a sarokba tett dobozos tévé, a képernyőjén rohangáló hangyás mintával, ami azt jelzi, nincs adás. Felix beljebb megy és elkezd vizsgálódni a hátrahagyott dolgok között. Az asztalon hever még valami, ami felkelti a figyelmét. Közelebb ballag és leguggol, hogy kényelmesebben szemlélődhessen. Az asztallapon plasztikkártya fekszik, szélén valamiféle por maradványaival, amit túlságosan jól ismer. Hosszú ujjai felemelik a kis kártyát, érdeklődően nézve az élét.

Ekkor valami belenyomódik a gerincébe, pontosan a lapockái között. Hideg az érintése és egészen a csontjának ütközik, olyan mélyen simul a bőrébe. Felix szemei nagyra nyílnak a váratlan meglepetés hatására, de visszafogja magát és nem néz hátra a válla felett. Szótlanul, a levegőt is a tüdejében tartva mered maga elé.

― Azt tedd le! ― parancsol rá egy mély, reszelős hang a háta mögül. Engedelmesen visszaejti az eredeti helyére, mintha sosem lett volna a karmai közt. ― És most állj fel, ha kérhetem.

Felix megtámaszkodik a dohányzóasztal fakeretében, és annak segítségével egyenesedik ki lassan, komótosan. Miközben enyhén megroggyanó térddel felkel, a háta nekiütközik egy mellkasnak, és kissé eltántorodik. A mögötte lévő gyors reflexeinek hála utána tud kapni, így nem bukik fel. Megakadályozza benne az erős tenyér, szorosan tartva a derekát.

― Szia, Changbin.

― Hogy jöttél be? ― szegezi neki a kérdést válasz helyett.

Felix apró mozdulatokkal megfordul az asztalka és Changbin mellkasa keretében. Szembenézve egymással már látja a fiatal férfi fekete haját, a szemeit, és a rejtegetett zavarodottságról árulkodó arckifejezését. Ahogy Felix lepillant a másik kezére, észreveszi, mi nyomódott bele a húsába: továbbra is egy pisztoly fekete csöve támasztja a szegycsontját, nem mozdulva a szíve tájékáról.

― Nyitva hagytad az ajtót.

― Nem. A kapu. Hogy jutottál be rajta? ― Changbin belemélyeszti éjszínű szemeit Felix tekintetébe. Most csillogóak és elevennek tűnnek, nem úgy, mint gyakran, amikor homályos, elködösült íriszekkel pillog a világra.

― Egy lány pont kifelé tartott, ő engedett be. ― Felix nagy sóhajtással szakítja meg a szemkontaktust. Visszavezeti pillantását a fegyverre. A látvány furcsa kis mosolyt varázsol az ajkai szélére. ― Tényleg, Changbin? Egy pisztoly? ― kérdi incselkedve. ― Te most flörtölsz velem? ― Mutató- és középsőujját ráfekteti a rövid csőre, megkísérelve odébb tolni a mellkasáról, de megakad, mivel az egy centimétert sem mozdul arrébb.

A tőle magasabb srác végre felenged. Felhúzott szemöldökkel lesi a szőke, tőle jóval fiatalabb Felix mimikáját, aki feltűnően jól szórakozik az előbb elsütött kis viccen. Pontosan tudja, hogy nincs veszélyben, hogy Changbin ujja csak megszokásból időzik a ravasz környékén, egyébként sosem ártana neki. Ő is engedélyez magának egy halovány mosolyt ― ami ravasz, rafinált ábrázatot kölcsönöz markáns arcának ―, s válaszként ráérősen felfelé kezdi húzni a hűvös fémet. Először elhagyja a bordakosár tetejét, átrajzolja a kulcscsontja vonalát és felcsúsztatja egészen a nyakán. Pár másodperccel később új helyen siklik végig: megsimítja a fiú állkapcsát.

― Eszemben sem volt ― mondja aztán ―, csak megzavartál.

Ellép Felixtől és megkerüli az asztalt, összedobálva az ott felejtett dolgokat egy kupacba. Rövid időre eltűnik a nappaliból tovább vezető ajtóban ― az a konyhába nyílik ―, minden jel szerint kidobja a szemetet és berámolja a használt edényeket a mosogatóba, majd visszatér hozzá. Felix otthonosan mozog, lehuppan a helyiségben terpeszkedő kanapéra és kényelembe helyezi magát.

Changbin egy cipősdobozzal tér vissza, és Felixszel szemben, a fotelben telepszik meg. Egy kis ideig csend honol, mindössze a karton anyaga súrlódik, ahogy feltárja és matatni kezd benne. Dohányt húz elő és hüvelyeket, hogy amíg beszélnek, megtöltsön néhány szál cigarettát. Ami nem kell neki, azt egy az egyben lepakolja az asztalra és munkához lát.

― No, és mi szél hozott? ― érdeklődik. Feltépi az egyik csomagot, amiben barnás színű törmelék van.

Hogy valamivel lefoglalja a kezeit, Felix is kutakodásba fog. Kiemel egy üres szálat a kétszáz darabos kiszerelésből, és azzal játszadozik, miközben szórakozottan vállat von.

― Az otthoni élet unalmas és kiábrándító ― felel félszegen. Changbin hitetlenül felhorkant.

― Szóval eljöttél ide? ― hangsúlyozza, jelentőségteljesen ránézve az őket körbevevő miliőre.

Nos, tulajdonképpen igaza van.

Felix és a családja ― amennyiben így lehet gúnyolni egy nőt és a párját, aki nevelőapa szerepét kellene, hogy betöltse a körükben ― egy kertes házban laknak, aránylag messze innen. Az udvaron gyümölcsfa áll, és a kocsifelhajtó mellett mindig igényesen rövidre van nyírva a fű. Nyaranta, amikor Felix még gyermek volt, sokat játszott odakint a macskájukkal. Akkor még igazán kicsinek számított, és nem volt túl sok fogalma a világ dolgait illetően. Azonban az évek tovaröppenésével megváltoztak a dolgok. A cica, akivel annyit mókázott, megöregedett és nem sokkal később elpusztult. Minél magasabbra nőtt, annál ritkábban mászott fel a fára, hogy elérje a cseresznyéket, és a dolgok értelmét, működését is kapiskálni kezdte. Ekkor nyílt fel a szeme: a kívülről takaros ház piroscserepes fedele alatt sohasem létezett olyan felhőtlenül boldog élet, mint azt ő aprócskaként hitte.

A nevelőapja és édesanyja viszonya kihűlt, majd egyik percről a másikra elmérgesedett. Persze meglehet, hogy végig ilyen volt, csupán túl naiv, túl gyermeki hozzáállással élte a napjait, és nem tűnt fel neki korábban, de Felix akkor megtanulta a leckét: a tökéletes külső, a díszes felszín alatt rejtőzhetnek részletek, amelyeket nehéz észrevenni, hiába szembeszökőek. A fordulópontot az jelentette, mikor rádöbbent, édesanyja nem képes elhagyni a férfit, aki felé Felix az idő múltával egyedül színtiszta gyűlöletet érzett, mert a nőben megmagyarázhatatlan kötődés lappangott.

A kezdeti elkeseredettség helyét csakhamar átvette a szorongás, a konstans idegeskedés, mivel hónapokkal később a ház különböző helyiségeit elkezdték belepni az üres üvegeket, a dohánycsikkek és a koszfoltok, mind a mostohaapja javára írhatóan. Eközben az anyja állandóan igyekezett élhető körülményeket teremteni maguk körül, de Felix egy szép napon azon kapta magát, hogy rég nem táplál semmiféle otthonérzetet a telek, a ház, az udvar felé. Egy szép épületnek látta csupán, ahová megannyi idegen emóció kapcsolódik. Attól a pillanattól számíthatóan neki nem jelentett semmit, ami odaköthető.

Egyszer csak kiszakad a gondolataiból. Az agya kitisztul, mihelyst megrázza a fejét és átkerül az emlékek dimenziójából a valóságba. Changbin koncentráló arccal mered az ujjai között tengődő cigarettaszálra, ami valamiért sehogy sem akar szabályos rúdalakú maradni.

― Akár hiszed, akár nem, igen ― szólal meg nagy sokára. El se tudja képzelni, meddig kalandozott a saját gondolataiban, meddig ült ott sóbálvánnyá dermedve, de minden jel arra mutat, hogy a feketét ez cseppet sem zavarta, elvolt a maga dolgával. ― Jobb szeretek egy lelakott panelben lenni, mint a szobámban gubbasztani.

Changbin hümmög egyet. ― Azért mégiscsak magasabb a színvonal, és kevesebb a mocsok ― fűzi hozzá.

― A ketrec attól még ketrec marad, hogy aranyból készítik.

― Különös módon gondolkozol ― hagyja rá Changbin. Feltűnik neki, hogy a tévé még mindig adás nélkül zümmög a háttérben, szóval a távirányítót kézbe véve kinyomja. A kis mellékzaj elhalásával megfogja az egyik szálat, és Felixnek nyújtja.

A fiú elfogadja. Rögvest öngyújtó után nyúl, tisztán emlékszik, hogy hagyott egyet valamelyik zsebében. Kis kotorászást követően Changbin megszánja, és átpasszolja neki a sajátját. A pici tűz meggyújtja a rúd végét, és a parázs narancssárgán villan fel. A teret bebarangolja az általuk kilehelt füstfelhő szürke függönye. A szőke elnyújtózva csípi ajkai közé a szűrőt.

― Miben is zavartalak meg, mikor betoppantam? ― jut eszébe a semmiből. Kíváncsi szempárja a fekete hajú arcára siklik.

Changbin mosolyogva megrázza a fejét, lerendezve vele magában Felix érdeklődő természetét. Előrébb dől lehamuzni a cigit az asztalon elhelyezett tartóba. Fél kezével a tincsei közé túr, összerázva, megkócolva őket. Fáradtság olvasható ki a viselkedéséből. Picit darabosan mozog, meg lomhábban a szokásosnál, a fiatalabban pedig az aggodalom csírája üti fel a fejét.

― Semmi különösben, csak ez a hülye paranoia ― legyint Changbin sóhajtás kíséretében. ― Az árukat rendezgettem, és hirtelen meghallottam, hogy kitárul a bejárat. Őszintén szólva, először rendesen betojtam, mert... ― Rövid időre megakad, de csak hamar folytatja. ― Nem tudom, meséltem-e róla, de nemrég rám szállt egy csávó, és azt hajtogatja, tartozom neki.

Felix elhúzza a száját. ― És így van?

― Persze, hogy így van ― ismeri el ―, de tudod, milyen vagyok. Én és a zűrzavar jó barátságban állunk...

Mindketten kacagnak egyet, holott pontosan tudni, ebből minden szó igaz. Ahogy Changbin a vele átellenben ücsörgő fiút mustrálja, felötlik benne egy gondolat, ami időről-időre megkörnyékezi.

Felix alapvetően jól szituált, illedelmes, értékes ember, valahol a férfivá érés és a tinédzserkor összemosódó határán, hiszen még húsz éves sincs. Nem ő tehet arról, hogy az élete a feje tetejére állt, és olyan társaságba keveredett, mint példának okáért az övé. Érdekes visszaemlékezni, hogyan ismerkedtek meg egymással. Akkoriban Changbin partidrogokkal kereskedett és millió összeköttetése révén találkozott egy kisebb baráti körrel, akik közül azon nyomban kiszúrta Felixet. Annak idején még vörös tincsei voltak és ragyogó szeplői. Ezek közül csak a kicsi pöttyök maradtak meg, hiszen a hajszínét állandóan cserélgeti. Ki tudja, miért, viszont az első pillantással érezte, hogy valamivel több van Lee Felixben, mint akárki másban, akivel eddig megismerkedett.

Nem tévedett sokat. Ezt ékesen bizonyítja, hogy most a nappalijában dohányoznak és semmiségekről beszélgetnek, holott ide ritkán hoz vendéget, általában üzletelni szokott; mindezek tetejébe nem a szőkéhez hasonló, törékeny, szimpatikus alakokkal, hanem olyanokkal, akik miatt ― kis túlzással ― fegyvert tart minden széklábhoz erősítve.

Miközben így figyeli, és kielemzi a társa összes rezdülését, agyában újból felvillan a vészjelző. Vajon biztonságban van vele, nála? Előfordulhat, hogy éppen az ő társasága miatt keveredik bajba? El sem tudná képzelni, mire vetemedne, hogyha valaki ― bátor, vagy ellenkezőleg: őrült ― a fiút fenyegetné, miatta.

Ameddig Changbin a saját gondolatmenetének rabja, Felix valami egészen másról kezd beszélni. Már a sokadik mondatba tud csak bekapcsolódni, mivel olyan sokáig nem ocsúdott fel, így amikor megerősítést várva megkérdezi, hogy „hát de nem?", Changbin mindössze buzgón bólogat és helyesel neki.

A beszélgetés a maga medrében folyik tovább. Nem az a lényeg, mit hoznak szóba, hanem hogy együtt vannak és hogy akad pár kellemes óra is a hétköznapokban. Egy ponton aztán a cigarettaszálak a filterig fogynak ― Felixnél, mert annyit csevegett, az idősebb esetében viszont a pöfékelés miatt ―, ezért nekilátnak újakat gyártani. Changbin magához kaparintja a korábban használt dolgokat és belefog a folyamatba. Nem is foglalkozik mással egy ideig, ám feltekintve Felixet látja, érdeklődően tanulmányozva a karton tartalmát.

― Ne turkálj a cuccaim közt! ― feddi meg tettetett szigorkodással és kinyújtja karját, hogy a szőke átadhassa neki az imént megvizsgált légmentesen zárható, átlátszó zacskót. Az hasonló anyagot őriz, mint a dohányos pakk, csakhogy a szárított termék színe zöldes. Hiába, Felix is tapasztalt ebben a világban, illetve nem ejtették a fejére, felismeri, mi az. Somolyogva követi szemmel, míg Changbin óvatosan belevegyíti a füvet a dohánytörmelékbe. ― Gyere, lépjünk ki az erkélyre. Nem akarom, hogy a szag megülepedjen a lakásban...

― I ―

nagyon boldog névnapot kívánok, kismanó. szeretlek, remélem, sikerül örömet szereznem neked ezzel a két részes történettel, és bízom benne, hogy várni fogod a befejezést. aki csak idetévedt, de érdeklődéssel fogadja a próbálkozásomat, üdvözlöm és nagyon szépen köszönöm, hogyha támogat <3