(Clay anyjának a neve Christina)

Már három hete, hogy megtörtént a baleset. Clay életben volt, viszont továbbra is kómában.

Ez a három hét a legrosszabb Georgenak volt. Rájött, hogy mennyire szerette, és rettegett, hogy meghal, és az utolsó személy, aki szerette őt, elhagyja. Nem járt be az iskolába, otthon volt, és az ágyában feküdt. Vissza akarta őt kapni, mindennél jobban.

Éppen készülődött, hogy meglátogassa őt. Ő és Christina úgy tervezték, hogy ketten mennek. Kiment a házból, majd beült a kint parkoló autóba.

-Hello George!-mondta szomorú hangon, ám mégis mosolyogva a nő. Néma csöndben vezetett a kórházig. Egyiküknek sem volt mondanivalója. 

Amikor odaértek, George szinte berohant. Már nagyon régen látta. Felmentek az 57-es szobába. Az ágy mellé lépett, majd érezte, ahogy egy könny hullik a szeméből. Christina bíztatóan megfogta a vállát.

-Tudod, Clay sokszor mesélt nekem rólad.

-Tényleg?-kérdezte meglepetten.

-Igen.

-És miket?

-Hogy mennyire szeret veled lenni, és hogy milyen sokat jelentesz neki. Azt mondta, hogy felnyitottad a szemét.

-Mit jelent az, hogy 'felnyitottam a szemét'?

-Nem tudom.-felelte. Pár percig csöndben álltak.

-Ő is sokat jelent nekem. Ő az egyetlen, akit érdekel, hogy mi van velem, és megkérdezi, hogy jól vagyok e. Ő volt az, aki meghallgatta, hogy mi történik az életemben, és utána meg is nyugtatott. Istenem, annyira hiányzik.

Christina átölelte a fiút.

-Hamarosan mennem kell dolgozni. Szerintem te is menj be az iskolába, jó?

-Még maradok egy kicsit, és meglátom.

Bólintott, majd átölelte az ágyban fekvő fiát, és egy puszit nyomott a homlokára. Elköszönt Georgetól, és kiment.

-Ötleted sincs, hogy mennyit jelentesz nekem. Nem csak mint egy barát. Tudom, hogy nem hallasz, de örülnék, ha tudnád, hogy... É-én szeretlek. Jobban, mint egy barátot. Szerelmes vagyok beléd, Dream. És félek bevallani. Félek, hogy soha többet nem fogsz felébredni... Kérlek... Ne hagyj itt.

V-várjunk... A keze... MEGMOZDULT!

-É-és félek, hogy nem fogsz úgy érezni, mint ahogy én. Clay, megmentettél. Megmentettél magamtól. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de igaz. Tudom, hogy ha hallanád amit mondok, azt, hogy szeretlek, akkor soha többet nem akarnál a barátom lenni, ezért ha felébredsz, nem fogom elmondani. Ugyanúgy elnyomom az érzéseket, mint eddig. Nem veszíthetlek el! Nem! Mindennél többet jelentesz nekem. Szeretlek, Clay, annyira, hogy szabályosan megfojt. 

George megfogta a kezét, és megszorította. Clay szemei kinyíltak. George egyszerre tudott volna ordítani örömében. és sírni, hiszen tudta, hogy ő sosem fogja úgy szeretni őt, mint ahogy ő szereti Clayt.

-Georgie?

Letörölte a könnyeit, majd amilyen erősen csak tudta, átölelte a szőkét.

-Igen, én vagyok.

Clay lassan felült.

-Hol vagyok? Mi történt?-kérdezte összezavarodottan.

-Elütött egy autó, és kómába estél. Mindez ez már három hete...

-Georgie... Én... Hallottalak.-mondta. George szíve kihagyott egy ütést, a gyomra összeszorult, a könnyei gyűlni kezdtek.

-Mennyit?

-Mindent.

-Me-megértem, ha nem akarsz többet beszélni, csak egy hülye undorító szar vagyok, saj-sajnálom, ígérem, hogy nem foglak keresni, kérlek ne haragudj!

Kirohant az ajtón. 

Elbasztam. Basszus, nagyon nagyon elbasztam.

-George, várj!-kiáltotta utána, azonban ő meg sem állt. Az ordítozásra több nővér is bejött.

Berohant az erdőbe. Idegesen a hajába túrt, miközben a könnyei megállás nélkül folytak.

Miért vagyok ilyen? Megint elbasztam, megint, megint, megint! Kurva jó, most megint egyedül vagyok, és csakis magamnak köszönhetem! Adamnek és Anyának is igaza volt. 

Ment tovább, amikor észrevette, hogy a virágos mező előtt állt, amitől erősebben kezdett sírni.

Besétált a közepéig, és ott leült. 

Mi lenne, ha itt helyben belefulladnék a könnyeimbe? Érdekelne valakit? Mármint persze, Adaméket igen, mert nem lesz, akit basztathatnának. De valaki szomorú lenne? Hiányoznék bárkinek? 

A telefonja csörögni kezdett.

-George Found?-kérdezte egy női hang.

-Igen.

-Clay megállás nélkül rólad beszél, és attól fél, hogy valami történni fog veled. Nem hagyja abba a sírást, a családja sem tud mit csinálni vele. Bejönne kérem? Amilyen gyorsan csak tud.-tette hozzá.

-...Oké.

Letette. Egy pillanatig elgondolkodott.

Elmenjek?...Igen.

Visszarohant a kórházba, fel az 57-es szobába. Rengeteg orvos és családtag állt ott, nehezen fért be mellettük. A lábai rettenetesen fájtak, de nem érdekelte. Végre ott volt, csak ez számított. Amint Clay meglátta őt, rögtön megnyugodott.

-Ki tudna menni mindenki, kérlek?-kérdezte.

-Clay, drágám, biztosan?

Válaszul csak bólintott, majd lassan mindenki kiment, és csak George állt ott. Mindkettőjüknek könnyes volt az arca, a szemük vörös, a hajuk pedig kócos. George leült az ágyra.

-Nézd, én-

Hőség emelkedett a mellkasomba a gyomromból. Clay ajkai egyre közelebb kerültek az enyémhez, a szívem több ütemet is kihagyott. A szemem lassan lecsukódott, ahogy a nyugtató forrósága hipnotizálni kezdett. Ajkai ízének gondolata betöltötte az agyamat. Olyan közel volt... Ennyi volt, az ajkait az enyémhez tapasztotta, a testem ösztönösen reagált rá. Minden izmom ellazult, a szívem egyre hevesebb vert, ahogy az egész hátamat végig simítva megállította a kezét a derekamnál. Édeskés ízű ajkai ügyesen játszottak az enyémmel, amikor lassan elengedett. Többet akartam. Azt, hogy örökké így maradjunk.

-Már elég rég óta akartam ezt csinálni, de nem tudtam, hogy te is így érzel e...-vallotta be Clay.

-Szeretlek.

-Én is szeretlek, Georgie.

Az ajtó kinyílt, egy orvos lépett be, kezében egy papírral.

-Nos... Megvannak az eredmények. Clay mehet haza!

(Ugrás)

Már egy nap eltelt, amióta Clayt kiengedték a kórházból. Megkérte Georgeot, hogy találkozzanak egy régi, városszéli ház tetőterén. George már egy ideje ott volt, kicsit hamarabb kiért, mint a megbeszélt időpont. A nap kezdett lemenni, olyan volt, mintha beleolvadt volna a tájba. Az ég kék és rózsaszín volt.

-Szia.-köszönt Clay, kirázva Georgeot a gondolataiból.

-Oh, heló.

-Szép, nem?-kérdezte, kivéve a kezeit a zsebéből.

-Nagyon.

Közelebb lépett a másikhoz.

-George... Én nagyon nagyon szeretlek, és tényleg mindennél jobban fontosabb vagy a számomra, ezért szeretném megkérdezni, hogy lennél e a barátom... 

-Igen.-felelte nevetve.

-Tényleg?

-Igen, tényleg.

Clay lassan közelebb hajolt, és megcsókolta. 

-Szeretlek.-súgta.

-Én is szeretlek.