George egy másik rémálomból riadt fel. 

-Francba...-motyogta, miközben fáradtan a hajába túrt. Éppen állt volna fel, amikor megrezzent a telefonja.

Ki ez? Konkrétan hajnali négy van.

Clay...

Clay

Georgieeee, ébren vagy?

Te

Ja

Clay

Mi a szar, miért?

Te

Rémálmok

Clay

Te szegény

Te

Miért írtál, hajnali négy van

Clay

Nem tudom, hiányoztál, asszem

George enyhén elpirult, mielőtt elkezdte volna gépelni a választ.

Te

Majdnem egésznap együtt voltunk

Clay

És?

Te

Annyira hülye vagy

Clay 

Tudom :D

Te

Miért vagy egyáltalán fent?

Clay

Van eyg dogám holnap, arra tanulok

Te

*egy

Clay

Hajnali négy van, mi a fasz George

Te

Elég álmos vagyok, jóéjt!

Clay

Jóéjt <3

Letette a telefonját, és kinézett az ablakon. A fák lombjai táncoltak, ahogy a hűvös szellő fújta őket. Az utcai lámpák fényei megvilágították azt az utcát is, amin Clay és ő sétált. A csillagok nem látszódtak aznap este, csak a hold.

Ismerve magát tudta, hogy nem fog egykönnyen visszaaludni. Felkelt, és kiment a konyhába. Az anyjára gondolt.

Biztosan alszik.

Eszébe jutott, hogy már napok óta nem látták egymást. Biztos nem bánta...

Visszaindult a szobájába, közben belesett az anyjához. Mélyen aludt, a mellkasához szorított egy képkeretet. Felismerte. Az apjának a képe volt benne.

George és ő nagyon ritkán beszéltek. Mindig a férfira emlékeztette őt, így nem volt képes ránézni sem. Elvette a poharat az asztaláról, és megitta, majd előszedte a laptopját, és szétnézett a neten. Talált egy pár hülye képet, ahol Adam a földre löki őt. Eszébe jutott, hogy már egy ideje leszálltak róla, valószínűleg Clay miatt. 

Lecsukta a gépet, és inkább elővette a füzetét. Átlapozta, majd megállt a rajznál, amit Clayről készített. Eszébe jutott, hogy meglátta, és az ölelés is a mosdóban, na meg ami a tengernél történt... Ahogy egymás szemébe meredtek abban a fura pózban. George megint elpirult, majd megpróbálta kiverni az egészet a fejéből, és lapozott egyet, majd egy új arcot kezdett felvázolni.

(Ugrás)

George az ébresztője hangos csipogására ébredt. Jobbra tőle egy füzet volt, benne egy félig elkészült arc, mellette pedig rajzeszközök. Nagyot sóhajtva felállt, kiment a fürdőbe, levetkőzött és beállt a zuhany alá. Elkezdte mosni a haját, amiből rengeteg homok jött ki a tengerparton fekvéstől. Clayre gondolt. Ő volt az, aki elterelte a figyelmét a széthulló életéről. Mindig feltöltötte energiával. Amikor csak meglátta, a karjaiba akart rohanni, és el sem engedni többé.

Annyira értékes.

Kilépett a kabinból.

(Ugrás)

George a folyosón sétált. Napok óta először érezte magát összeszedettnek, sőt, még a haját is megmosta! Arra sem volt egy ideje energiája. Boldog volt, egészen addig, amíg meglátta Adaméket a szekrényénél.

Mi a faszt akarnak?

Nagyon szüksége volt a fizika könyvére, ezért odament.

-Szia George, hogy vagy?-kérdezte Adam egy álnok mosollyal az arcán.

-Miért érdekel?-felelte idegesen, miközben kinyitotta a szekrény ajtaját.

-Hol van a 'barátod'?

-Nem tudom.-mondta, miközben kutatni kezdett a többi tankönyv között.

-Csak azért barátkozik veled, mert sajnál, hogy ennyire szerencsétlen és magányos vagy. Idővel ő is elfog hagyni, mint eddig mindenki. Senki sem vagy Clay nélkül.

George érzett egy forró könnyet lefolyni az arcán.

-Ó, ne sírj, tudod, hogy ez az igazság, hát birkózz meg vele!

Fájt. Kurvára fájt, mert ő is pontosan így gondolta, Adam pedig csak megerősítette ezt. Megfordult, hogy válaszolhasson valamit, helyette azonban Adam megütötte. A földre esett, vér kezdett folyni az orrából. Senkit nem érdekelt, úgy mentek tovább, mintha nem látnának semmit. Be is csöngettek. Látta, ahogy a csapat elmegy, majd két erős kar felemeli a földről. A füle sípolt, a szeme alig maradt nyitva. Egy sötétszőke hajú, aggódó tekintetű fiú. Clay. Clay eljött, hogy segítsen neki. Bevitte őt a mosdóba. 

Leültette a földre. George látása újra normális lett, amikor valami hideget érzett az arcán. Kinyitotta a szemét, és látta őt, ahogy egy nedves wc papírral törli végig az arcát.

-Ébren vagy! Jól érzed magad? Az orrod majdnem eltört! Ki ütött meg?

-Szarul vagyok, és az orrom is rohadtul fáj.-súgta.-Adam. Adam ütött meg.-tette hozzá.

-Miért?

-Ötletem sincs.-érezte, ahogy a szemei megteltek könnyekkel.-Igaza volt.

-Mi?-kérdezte értetlenül Clay.

-Csak egy szerencsétlen idióta vagyok nélküled, ezért nem szeretnek a szüleim, ezért ment el az apám, ezért gyűlöl mindenki.

Könnyek hullottak az ölébe. Clay magához húzta, és átölelte. Védelmezően szorította a saját testéhez, mire George pillangó ismét életre keltek a hasában. 

-Nem vagy szerencsétlen, főleg nem idióta. Csodás barát vagy.-súgta egyenesen a fülébe.

Kirázta a hideg, ahogy a forró lehelete a bőréhez ért. Úgy maradtak még egy darabig, majd elszakadtak, mindketten azonnal hiányolva a másik melegségét.

-A pulcsim tönkrement.-mondta George, lenézve a véres ruhadarabra.

-Kölcsönadom az enyémet.

-Nem kell.

-Nekem nem baj.-mosolygott. A kezébe nyomta.-Menj be az egyik fülkébe.

Bezárta maga mögött az ajtót, és mélyen beszívta a pulcsi illatát. Amikor kilépett, Clay nevetni kezdett.

-Mi az?

A pulcsi alja a térdéig ért, az ujjai pedig bőven lelógtak a karján.

-Annyira alacsony vagy!-röhögött tovább.-Olyan cuki.

-Nem is, fogd be.-mondta elpirulva.

George belenézett a tükörbe, és látta, hogy az arca még mindig véres volt.

-Had fejezzem be.-kérte Clay.

-Megcsinálom én.

-Nem!-jelentette ki, amivel már nem tudott ellenkezni. Megfogott egy papírt, és folytatta a törölgetést. George aznap már ezredszerre pirult el. Annyira közel volt, a keze pedig hozzáért az arcához.

-Georgie, heló, kész vagyok!-rázta ki a gondolataiból.

George rájött, hogy észrevette, ahogy bámulta.

-Ó, köszönöm. Te vagy az egyetlen, akit érdekelt, hogy megütöttek.

-Aggódtam.-vallotta be halkan.

-Most már jól vagyok.-mondta mosolyogva George.

-Mennünk kéne órára.

-Oh, igen, persze.

Különböző óráik voltak, így most George egyedül ült, mégsem érezte magát magányosnak. Átölelte magát, és mélyen beleszagolt a pulcsiba. Puha és meleg volt. Clay-el akart lenni. Nem érdekelte, hogyha minden tönkremegy körülötte, az egyetlen dolog ami érdekelte, az Clay volt.

(Ugrás)

George még egyszer találkozott Adammel a folyosón az óra után.

-A kis szerelmed megmosdatott, nem igaz?

-Nem a 'szerelmem'.-felelte ingerülten. Adam a falhoz lökte, erősen ott is tartva.

-Még az ő pulcsiját is viseled, milyen aranyos.-sziszegte. George félt, hiszen tudta, hogy Adam erősebb nála, és bármit csinálhat vele, még az iskola közepén is, mert senkit nem érdekelt volna.

-Annyira-Adamet félbeszakította valaki.

-Majdnem betörted az orrát, annyi nem volt elég?-mondta Clay, leszedve a rémült Georgeról a fiút.

-Miért véded meg őt?

-Mert a barátom, és érdekel, hogy mi van vele.

George elpirult, Isten tudja hányadszorra. 

-Ugh.-morogta Adam, majd elment. Clay mosolyogva fordult Georgehoz.

-Jól vagy?

-Igen. Köszönöm.

-Annyira sajnálom, tűnjünk innen.-ajánlotta fel Clay, George pedig bólintott, és elindultak kifelé. Az ajtóban Clay megfogta a fiú kezét, és úgy mentek tovább.

-Hova megyünk?-kérdezte.

-Meglepetés.-felelte mosolyogva.

<3