Eltelt 2 év. JiYong nem keresett és nem is érdekeltem. A szívem összetört és azóta nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mennyire is utálom. Ma van a szalagavatóm és elméletben jön egy híres énekes. Persze engem ez nem nagyon hozott lázba, mint a többi lányt. Ő fog énekelni, miközben mi táncolunk. Nyilván azt a srácot kaptam ki, aki rám van állva, de semmi baj. Ennyit már kibírok.

- Nagyon izgulsz?— nézett rám anya, ugyan olyan csillogó szemekkel, mint annó a koncerten.

- Nem.— válaszoltam, egyhangúan.

Természetesen,mikor oda értünk, mindenkin láttam, hogy boldog. Csak én nem vagyok az. Mióta GD nem keres, azóta nem vagyok az aki voltam. Azt hittem, hogy szeret és, hogy sose hagy el annak ellenére, hogy nem ott élek. Erre felszedett valami másik csajt, engem meg összetört. Sose hittem volna, hogy egy pasi miatt fogok szenvedni évekig.

•••

- Liah!— szólított meg az egyik barátnőm Lola, mikor már csak buliztunk a torna csarnokban.

- Hm?— néztem rá.

- Nem állunk be a tömegbe? Egy perc és kezdődik.— ugrándozott izgatottan.

- De.— bólintottam.- Menjünk!— indultam meg a tömeg felé.

Minden sötét volt. Még a színpad is. Annyira nem izgatottam magamat. Minek? Hiszen csak egy ember jön ide, aki lezavar egy zenét, majd el is megy innen. Az ilyenekre mondom azt, hogy kár volt ide jönniük.

- Tudtad, hogy Dél-Koreából jött a csávó?— vigyorgott.

- HONNAN?!— akadtam ki, de a választ már nem hallottam, ugyanis elkezdődött a zene.

Azonnal felismertem. Ez nem lehet! Szemembe könnyek gyűltek, majd csak figyeltem a színpadot. Nem lehet itt. Nem ő van itt! Nem jöhetett ide! Felkapcsolták a reflektorokat és megláttam. Szeme egyenesen az enyémbe nézett, majd belekezdett. Az Untitled-ed énekelte. Nagyon jól tudtam, hogy mit jelent a szövege. Kezemet szám elé tettem, majd heves sírásba kezdtem. Lassan jött le a színpadról, a tömeg egy kis ösvényt hagyva, felém kezdett el lassan sétálni. Egyre jobban éreztem, hogy szétszakad a szívem. Miattam jött ide. Csak miattam. Annyira szeretem, hogy belehalok. Sose tudtam ezt megmutatni neki rendesen. Egyre kevesebb volt a köztünk lévő távolság. Az egész testem remegett. Mikor oda ért hozzám, megfogta a kezemet, majd abba hagyta az éneklést. A zene elhalkult és csak a sírásomat lehetett hallani.

- Meg tudsz nekem bocsájtani?— kérdezte meg a kérdést, mi átdőfte a szívemet.

Nem tudtam megszólalni. Hevesen bólogatni kezdtem, mire szorosan magához húzott. Mellkasába bújtattam az arcomat és csak hallgattam a heves taps vihart. Fejét nyakhajlatomba temette, majd egy csókot hintett rá.

- Annyira sajnálom...— suttogta.

- Többet ne hagyj el.— sírtam, miközben elhúzódtam tőle.

- Soha.— törölte le könnycseppeimet.- Szeretlek!— hajolt ajkaimra.

- Én is téged.— suttogtam, két csók között.

Kezét derekamra helyezte, így vont magához még közelebb, míg én hajába túrtam. Annyira hiányzott már ez az érzés...

Ez volt életem legszebb estéje.