Az egész házban nyomasztó sötétség volt az áramszünet miatt. Csak a Hold fénye adott egy kis világosságot, ahogyan utat tört magának, a félig lehúzott redőny lyukacskáin. Kint szakadt az eső, dörgött az ég, össze-összerezzentve ültemben. Hátamat a szobám falának vetve bámultam magam elé, miközben halkan dúdolgattam az I hate you I love you - gnash dalát, amit egésznap megállás nélkül, újra és újra lejátszottam a telefonomon. Bárhogyan próbálkoztam, sehogyan sem tudtam elaludni, hiszen egy hete egyfolytában csak Luke-val álmodtam köszönhetően annak, hogy látnom kellett a parkban múlthéten. Azóta valahogyan minden életkedv elszállt belőlem. Fel kellett fognom, hogy el kell végre engednem, hiszen boldog volt, és nem én voltam az, aki azzá tette, viszont ez nem azt jelentette, hogy nem fájt a hiánya. Először még magamnak sem mertem bevallani, de elviselhetetlenül fájt minden lélegzet, amit a nélküle töltött percekben kellett eltöltenem. Mocskosul hiányzott, de talán az egészben az volt a legrosszabb, hogy ő valószínűleg már el is felejtett engem, és ezt csak is magamnak köszönhettem.
A telefonom pittyegése szakított ki az önmarcangolásomból. Kinyújtva a bal karomat kezembe vettem a készüléket, ami egy új üzenetet jelzett. Feloldva a képernyőzárat megnyitottam, és összeráncolt szemöldökkel olvastam végig.

Ismeretlen szám: Hiányzol...beszélhetnénk?😶

Én: Luke, te vagy az? - a szívem hevesen kalimpált, a tenyerem izzadni kezdett, miközben alsó ajkamba harapva vártam a választ.

Ismeretlen szám: Igen, Calum. Beszélhetnénk?

Én: Mit akarsz? - hosszú ujjaimmal sötét tincseimbe szántottam, míg a szemhéjaimat szorosan lehunyva fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Újra a telefonomra szegezve a tekintetem gyorsan átírtam a nevét, és elmentettem a számát, hiszen azon a bizonyos napon, négy és fél hónappal ezelőtt mérgemben minden ráemlékeztető és vele kapcsolatos dolgot kitöröltem az életemből.

Hemmings: Téged - a válasza láttán majdnem hisztérikusan felnevettem, de beharapva a számat megráztam a fejem. A torkom összeszorult, a szemeimet elkezdték égetni a forró könnycseppek.

Én: Na ne szórakozz velem! Nem volt elég, hogy teljesen hülyét csináltál belőlem? Mit akarsz még tőlem? Hány féle képpen akarod még összetörni a szívem, te fasz?! - valószínűleg túl messzire mentem a hirtelen kirohanásommal, de megérdemelte mindazok után, amiket csinált velem.

Hemmings: Ne haragudj rám, Calum, kérlek! Csak hadd magyarázzam meg az egészet!

Én: Nem vagyok kíváncsi a szánalmas magyarázkodásodra! Négy teljes hónapod volt, hogy rendbe hozd a dolgokat... Mi a szart akarsz? Azt hiszed, hogy küldesz egy nyamvadt üzenetet, és el van intézve minden? Fogalalkozz a barátnőddel, engem pedig hagyj békén! - a könnyek elhomályosítva a látásom folytak végig az arcom mind a két felén. Dühösen töröltem le őket a tenyerem hátuljával, miközben lázartam a telefonom képernyőjét. Remegő kezeimmel magamra húztam a takarómat, majd fejemet a felhúzott lábaimnak döntve próbáltam lenyugtatni magam. Nem akartam sírni, nem akartam gyenge lenni, mégis túlságosan fájt az egész ahhoz, hogy magamba tudjam folytani. Óráknak tűnő percekig szipogtam a sötétben, miközben mellettem egyfolytában pittyegett a telefonom. Egy idő után már nem fogalalkoztam semmivel és lassan átadtam magam a nyugtató alvásnak.

~♡~

- Na jó, ez így nem mehet tovább! - rontott be a szobám ajtaján Michael az ablakomhoz sietve, hogy teljesen felhúzza az eddig leengedett redőnyömet. Felnyögve fúrtam arcom a fehér huzatos párnába, kezeimmel a fejemre húzva a takarót azzal a szándékkal, hogy tovább aludjak - Calum, ne csináld ezt! - rántotta le rólam a meleget adó takarót, mire mérgesen toltam magam ülésbe, kezeimmel a szememből kidörzsölve az álmosságot.

- Mit akarsz, Mike? - fordultam felé, miközben kimásztam az ágy szélére, aztán talpaimat a puha, fekete szőnyegre helyezve a szekrényem elé sétáltam, hogy valamit felkapjak magamra. Egy fekete felsőre és egy szintúgy fekete, térdnél szakított farmerre esett a választásom, amiket sietősen magamra kapkodtam.

- Azt akarom, hogy hagyj fel ezzel a hülyeségeddel, amit csinálsz és hallgasd meg azt a szerencsétlen gyereket! - bökött fejével az ajtó felé, ahol Luke álldogált a kezeit tördelgetve. Heves fejrázásba kezdtem és már indultam is volna felé, hogy elküldjem a házból, amikor Michael utánam kapva megállított - Ha szereted, adsz neki egy esélyt, hogy megmagyarázza mit miért tett! - hajolt közel a fülemhez, hogy a szőke hajú fiú ne hallja amit mond, aztán erősítés képpen magához húzott egy ölelésre, majd kisétált a szobából.

- Öhh...szia! - intett felém bizonytalanul Luke, miközben nyelt egy nagyot, hosszú ujjaival kócos hajába túrva. Én csak biccentettem egy aprót köszönés képpen, aztán az íróasztalomhoz sétálva leültem a gurulósszékembe - Végig fogsz hallgatni? - kérdezte. A válaszom ismét csak egy bólintás volt, mert időközben a hangom teljesen cserben hagyott. Nagyot sóhajtva a megkönnyebbüléstől hátát a szobám szürke falának vetette, aztán élesen beszívva a levegőt belekezdett - Tudod a szüleim nem igazán vannak oda a melegekért. Képtelenek elfogadni őket, még akkor is, ha a saját fiúkról van szó - túrt bele idegesen a hajába remegő kezeivel, miközben én csak megkövülve ültem vele szemben és fogalmam se volt, hogy mit kéne abban a percben tennem - Amikor anyunak elmondtam, hogy mennyire odavagyok érted, úgy tett, mintha megértené a dolgot és örül annak, hogy boldog vagyok...Persze ez nem így volt! Rögtön elmondta apunak, aki teljesen kikelt magából és azután egyből pszichológus után kezdett kutakodni, hogy kigyógyítson ebből a betegségből. Emma is az ő ötlete volt. Undorodtam tőle és minden érintésétől, hiszen helyetted ő volt ott mellettem, amikor már annyira hiányoztál, hogy legszívesebben levetettem volna magam egy szikláról... - motyogta maga elé meredve, nekem pedig minden kiejtett szó után egyre jobban sajgott a szívem - Aztán minden olyan gyorsan történt...El kellett lökjelek magamtól, mert ha nem tettem volna, akkor már kilóméterekkel távolabb lennék innen, tőled....és azt már nem bírtam volna elviselni. Tudom, hogy egy önző barom vagyok, amiért visszapróbálok pofátlankodni az életedbe, miközben tisztában vagyok azzal, hogy ezerszer jobbat érdemelnél nálam. Egy olyas valakit, akinek az élete tökéletes, akinek szülei nem hiszik róla, hogy el van cseszve. Aki úgy bánik veled, ahogyan azt megérdemled és aki nem magát teszi előrébb, hanem téged...- fúrta könnyáztatta szemeit az enyémekbe, miután alsóajkába harapva fordította felém az arcocskáját - De én egy nagyon önző ember vagyok, Calum! Mert annyira szeretlek és nem akarlak elveszíteni...- csúszott le a fal mentén remegve, arcát a kezei közé temetve, mire hevesen kalimpáló szívvel felálltam a székből, és elé sétáltam. Legugolva elé megragadtam a derekánál fogva, majd magamhoz húzva vékonyka testét úgy öleltem, ahogyan eddig még soha senki mást. Az összes fájdalomtól megakartam szabadítani, amit érzett, csakhogy újra láthassam napsugaras mosolyát, amitől a hasamban lévő pillangók bukfenceket hánytak. Amitől egy pillanat alatt minden szebb lett, és amibe visszafordíthatatlanul beleszerettem - Én csak annyira sajnálom, Calum...Nem akarom, hogy haragudj rám! - zokogott bele fekete felsőmbe, miközben úgy szorított magához, mintha bármelyik percben eltűnhetnék mellőle.

- Sosem haragudtam rád! Képtelen lennék, hiszen....hiszen én szeretlek téged, Luke - mormogtam szőke tincsei közé, miután lehunyt szemekkel egy apró csókot nyomtam a homlokára.

- Tényleg? - nézett fel rám szipogva, mire mosolyogva töröltem le a könnycseppeket gyönyörű arcáról. Az ölembe emelve az ágyamhoz cipeltem, és lefektetve rá én is mellé feküdtem. Egymás szemeiben elveszve nézegettük a másikat, miközben jobb tenyeremet az arcára simítva apró köröket rajzolgattam az arcocskájára.

- Tényleg - mormoltam közelebb hajolva hozzá, aztán fölé gördülve óvatosan érintettem ajkaimat, az övéihez, hogy egy lágy, hiányoztálpusziban részesítsem, boldogság szikráját gyújtva a szívében.