————————————————-
2.fejezet
————————————————-

"Egy 19 éves lány tragikus és hihetetlen halála a Brooklyn-i kórházban..."

Ez volt a hír amiről minden újságíró írt. Voltak akiknek több, de voltak akiknek kevesebb információjuk volt.

Az egész kórházat lezárták, a helyszínelők pedig mindent megtettek, hogy találjanak valamit a kórteremben.

De mit találhattak volna?

Amikor Ora felébredt az orvosok azt mondták a sokktól ájulhatott el, és mivel se az anyját se a nevelőapját nem tudták értesíteni így maradt James Navarro, Ora vérszerinti apja. James az évek alatt az ártatlan férfiből egy hatalommal ember lett.

De ugyan úgy szerette a lányát, ezért amikor Ora egyedül volt, találkozót szervezett Deckard-al. Deckard közeli ismerőse volt James-nek. Tartozott neki és a törlesztésért a Navarro férfi csak annyit kért, hogy védje meg egyszem lányát, hamár ő nem teheti.

— Nincs szükségem testőrre, Deck... — sziszegte Ora a fogai között miközben a táskájat pakolta össze, hogy hazamehessen a kórházból.

— Nem felajánlás volt, Ora. Akkor is itt lennék, ha James nem kért volna meg rá. — dőlt a falnak Deckard.

— Nem hiszem, hogy a "megkért" lenne a megfelelő megfogalmazás erre. — vágott vissza a Navarro lány.

— Mintha az apád állna előttem... — forgatta a szemeit a férfi. — Tudom, hogy ez most sok, de amint lehet el kell hagynod Brooklyn-t. — komorodott el Deckard.

— És mégis hova menjek? — csattant fel Ora idegesen. — Az anyám megint eltűnt a semmirekellő nevelőapámmal együtt, amikor a lánya meghalt! Mert Cleo meghalt! A testvérem volt... És mindene vérzett... mindene. Minden véres volt é-és nem tehettem semmit... — ideges volt, de már Ora se tudta, hogy a könnyei a szomorúság vagy a düh szüleménye volt.

— Egyszer mindent megfogsz érteni, pequeña estrella.{kis csillag} — bólintott Deckard, majd felkapta Ora táskáját és kiviharzott a szobából.

—  Deck! — kiáltott Ora. —  Ne haggy itt! Kérlek... Nem akarom... — a Navarro lány csak úgy kapkodta a levegőt.

Pánikroham...

—  Orvost! — kiabált Deckard és azonnal az ölébe kapta Ora törékeny testét és kirohant vele ahol egy orvos aki pont arra járt segített nekik.

—  Mi történt? — loholt oda a fehér köpenybe bújtatott asszony.

—  Pánikroham... — mormogta Deckard miközben mind a két kezével Ora testét ölelte magához és a világ összes kincséért sem engedte volna el. —  Ritkán szokott előfordulni. De most... — a mondat végét elharapta de az orvos tudta miről beszél.

Persze, hogy tudta. Ez a munkája.

És most az volt a feladata, hogy életben tartsa Oaklynn Navarro-t.

— Ez nem te döntöd el, Ora! — rázta a fejét sóhajtva James.

— Nem fogok itthagyni mindent és mindenkit. — ráncolta a homlokát Ora.

— Mid van itt, amit nem akarnál itthagyni? — tette fel a kérdést James, mire Ora meghökkent.

A férfi mindent megtett, hogyha még fegyveres kísérettel is, de láthassa a lányát. Meg persze, hogy híreket hozzon amit Ora nem igazán akart elfogadni.

—  El kell mennem? Hova és mégis miért? — Ora hangja már nem a dühtől csengett hanem a fáradtságtól.

—  Azért mész el, hogy segítsenek neked. Hogy jobban legyél és hogy megvédjenek. — magyarázta James.

— Nem kell senki segítsége! Sem a tied, sem Deckard-é, se senkié! Miért nem érted meg? — kiabált Ora.

— Meg akarlak menteni! — mordult fel James és komor tekintettel figyelte a lányát.

—  De nem fogod fel, hogy nem akarom, hogy megments? — kiáltott Ora, majd könnyes szemekkel pillantott az apja szemébe. —  Nem akarom, hogy megments. Nem akarok jól lenni. Ez vagyok én! Egy megtört lélek. Nem emlékszel? "Megtörtek és képtelen vagy összerakni magad." Ez vagyok én. — belefáradt, és bármennyire is sajnálta őt az apja, nem hagyhatta, hogy itt maradjon.

— Sajnálom, mi querido...{kedvesem} — suttogta James, majd felállt és intett az őröknek. — De téged nem foglak elveszíteni...

Az esőcseppek búskomoran versenyeztek az ablakon. A jobb vagy a bal oldali fog nyerni?
Melyik ér le előbb?

A jobb? A bal? Vagy egyik sem? Végül összeérnek ezáltal összefogva gyorsabbak lesznek, mint a mellettük lévők?
Azt mondják az eső komorságot, fájdalmat és a fáradtságot hozza elő az emberekből.
Hiszen a napsütés az boldoggá tesz. De az eső és a borús idő?

Habár egy megtört léleknek, akinek sosem volt semmije... Se támasza. Se biztos pontja. Se menedéke... Mit számít, hogy esik vagy fúj? Hogy havazik vagy éppen süt a nap... Hogy milyen évszak van? Hogy tizenharmadika épp péntekre esik-e... Mit számit bármi is?

—  Ő is jön! — morogta Ora, mire Deckard megrázta a fejét.

—  Az biztos, hogy ez a horkolós szőrcsomag nem száll be a kocsimba! Felőlem futhat utánunk, de hogy az én kocsimba nem száll be az ezer százalék. — fintorgott Deckard.

—  Sebaj. — rántott vállat Ora, majd a két boríték közül amit az apjától kapott kinyitott a barna színűt amire James azt mondta a mai nap folyamán nyissa ki amikor hazaér Deckard-al.

—  Az mi? — nézett összehúzott szemekkel Deckard.

—  Apa azt mondta rám gondolt és vett nekem valamit. — rántott vállat Ora, majd kiborította a boríték tartalmát a tenyerébe. — Két kulcs, és sok papír... — motyogta Ora, mire Deckard odalépett mellé.

— Kocsikulcs. Lakáskulcs. — mutatott a két kulcsra Deck. — És tudod mi a legjobb? — nézett Ora-ra. — Hogy bizony költözünk, mert tetszik vagy sem veled megyek! — biccentett boldogan a férfi. — Mellesleg, hogy lásd milyen jószívű vagyok ez a gombóc is jöhet velünk. — mutatott Pöpec felé Deckard.

— Pöpec... — mosolygott Ora.

— Micsoda? — nézett rá értetlenül Deckard.

— A neve. Pöpec. — biccentett Ora, majd bement a még mindig feldúlt lakásba hátrahagyva az értetlen Deck-et.

A kocsiút hosszú volt. De Deckard úgy volt vele, hogy nem állnak meg sehol estére. Ora többször elbóbiskolt míg Deckard kitartóan és figyelmesen vezetett.

Hogy hová?

— Városi lány vagyok, nem valami falusi bige. — húzta össze a szemöldökét Ora, miközben Deckard-ra meredt.

— Beacon Hills nem egy falu. Egy kisváros. Barátságos, kedvelni fogod... — sóhajtott Deckard.

— Mégjobb. Mindenki ismer mindenkit erre odamegyünk mi. A két idegen. Hát ez csapnivaló! — biccentett a Navarro lány.

— Ismerek néhány embert. Már munkám is van. — húzta ki magát Deckard.

— Micsoda? Önkéntes? — bár Ora nem akart bunkó lenni nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért azt tette amiben a legjobb volt. Hárított, félrevezetett és kitért.

—  Rá fogsz jönni, hogy miért jövünk ide. Fél év múlva pedig James is idejön. — mondta Deckard, mire egy kicsit is, de legalább sikerült felvillanyoznia Ora-t.

— Alig várom...

— Ora, kelj fel... — Deck lágy hangja keltette fel az időközben elszenderült lányt az anyósülésen. — Megjöttünk. — súgta, mire Ora nyitogatni kezdte a szemeit.

— Szia... — mormolta Ora, mire a férfi elmosolyodott.

— Szia. — mosolygott és eltűrt egy tincset Ora arcából.

—  Miért jöttünk a rendőrségre? — ráncolta a homlokát Ora.

— Ez az új munkám. Szolgálok és védek... — mosolyodott el Deckard.

—  Illik hozzád. — biccentett Ora.

—  Szerintem is... — suttogta Deck, még mindig arcára.

—  Deckard... — mormolta Ora, mire az említett nyitotta a száját, hogy válaszolhasson azonban egy dudaszó belefojtotta a szót.

—  Gyere. Khm, menjünk be. — torokköszörülve húzódott hátra, majd kipattanva a kocsiból gyorsan kinyitotta Ora ajtaját.

—  Köszönöm. — biccentett Ora, majd kiszállt a kocsiból.

A rendőrautók oldalán nagy fehér betűkkel az állt, hogy "Beacon Hills Police" míg az autók halványbarna színűek voltak. A rendőrtisztek is barna egyenruhába voltak, a szolgálati fegyvereikkel és bilincsekkel az oldalaikon. Nem volt nyüzsgés így nem kellett sok emberen átverekerdni a bejáratig ahol a recepción egy harmincas évei közepén járó hölgy állt.

— Üdvözlöm! Miben segíthetek? — nézett fel a nő akinek a névtábláján az állt, hogy Tara.

— Stilinski seriffet keressük. Deckard vagyok. Ha minden igaz már vár minket. — biccentett a férfi és félszemmel Ora-ra nézett aki feszengve állt mellette.

Deckard óvatosan megfogta Ora kezét, mire a Navarro lány az ujjait azonnal Deck-é köré fűzte és onnan figyelte a rendőrnőt. Ora úgy tett mintha semmi nem történt volna, Deckard és Tara pedig mosolyogva nézték az összekulcsolt ujjakat.

— Az irodájában várja önöket. — biccentett Tara, majd rámutatott az egyik ajtóra a folyosón.

— Köszönjük. — biccentett Deckard, majd elengedte Ora kezét és áddobva a vállán átkarolva indultak el az irodáig, amire Tara mutatott.