————————————————-
1.fejezet
————————————————-

OAKLYNN "ORA" NAVARRO számára sosem volt egyszerű az élet. A folytonos szorongás, megfelelési kényszer és a káros szerek fogyasztása mindig is része volt az életének.
Eric és Isobell Nelson sosem szívlelte azt az életet amit a fiatalabbik gyermekük élt, de annyira nem érdekelte őket, hogy segítsenek is a "lányukon".

Azonban egy nap amikor Cleo az idősebbik testvér megelégelte húga életmódját, leültette a szüleit aminek az lett a vége, hogy Ora-nak mennie kellett. A tinezhat éves Ora két évet töltött egy bentlakásos iskolában, ahol sűrün látogatta az ottani pszichológust.

Mary minden nap órákig ült a lánnyal szemben és próbált segíteni neki. Mindenben...
Az elején Ora csak az alkohol és drogproblémák miatt járt Mary-hez, de idővel rájött, hogy az egyetlen ember akiben megbízhat az Mary. Ezekután pedig Mary jobban ismerte Ora-t mint ő saját magát.

Tudott mindent a családi helyzetéről, hogy a nővére a tökéletes gyermek. Hogy senki sem kertelt azzal kapcsolatban, hogy sosem akarták Ora-t. És végül azt amikor az iskola kapuinál Cleo még örült is, hogy megszabadulhat a "semmirekellő húgától".

Ma van két hónapja, hogy Ora újra a Brooklyn-i házukban tölti a mindennapjait. Az iskolába nem iratkozott vissza, hanem magántanulóként folytatta tanulmányait.
Az iskolából való kikerülése óta, két dolgot tart fontosnak.

Az egyik, hogy minden pénteken pontban délután négykor meglátogassa a hetven kilóméterre lévő börtönt, ahol Ora vérszerinti apja ül gyilkosságért.

Pedig az igazság nyilvánvaló volt.
James Navarro ártatlanul került börtönbe, hisz az ügy koronatanúja eskü alatt hazudott. De ezt senki sem tudta bizonyítani...

A másik dolog a pirulák, amit az utcán lakó Pók-tól vesz. Igen nem egy szép környék ha a dílereknek ilyen nevük van, de ez Brooklyn kissé elhagyatottabb része.
Itt nem minden cukor és napsütés...

Péntek, 18:39...

Ora sóhajtva állt meg a négyemeletes ház előtt. Most sem akart hazajönni, mint általában minden egyes alkalommal amikor az apját látogatja.

Kihalászta a kulcsot a zsebéből és elindult a kapu felé ahol könnyen bejutott, de mivel a lift nem működött, mint ahogy három hónapja se, a ház legtetejére lépcsőn kellett mennie.

—  Szia Pöpec... — mosolyodott el halványan Ora amikor meglátta a nagydarab fekete kutyát, aki azonnal felkapta a fejét. —  Mrs. Grey megint kizárt, ugye? — gugolt oda Ora és elővette a táskájából a szalámit amit hazafelé vásárolt és a vizes palackot is.

Pöpec a szembe lévő szomszéd hetvenhat éves lakójához tartozott, de nem igazán tudott már figyelni rá a gazdája. Minden nap amikor Ora hazajött Pöpec ott feküdt Mrs. Grey küszöbén és várta, hogy beengedjék. Mivel Ora szívén viseli szegény kutya életét ezért már megfigyelte, hogy Mrs. Grey-nek este eszébe jut a kutyája és akkor engedi be őt.

— Menj arréb Navarro! — morgott Rob, miközben lerohant Ora mellett a lépcsőn.
Három lakás volt a negyedik emeleten. Az egyik a Navarro családé a másik Mrs. Grey-é és Rob-é aki néha Cleo-t döngette.

Nem ez volt a legrosszabb hely Brooklyn-ban, de nyilván voltak tisztább, szebb és biztonságosabb helyek is. Például egy olyan hely ahol Ora biztos nem egy paprika spray, és egy bicska társaságával menne bárhova is...

A fiatal Navarro lány sóhajtva nyitotta ki az ajtót. A "szülei" "dolgoztak" a nővére pedig valahol az egyik barátnőjével ment valahova vásárolni. Szóval csak Ora volt.
Egyedül.

Mint általában.

Éppen a nappali felé indult amikor egy puffanást hallott, mire azonnal megtorpant és a legközelebbi tárgyat vette el az egyik szekrény polcáról. Egy gyertyatartót. A filmekben bevált...

Lassan lépkedett amikor is nyöszörgésre kapta fel a fejét. Lassú megfontolt léptekkel és visszatartott lélegzettel ment a nappaliig ahol az ajtóban azonnal megdermedt. Minden bútor összetörve, a földön, az ajtó ami eddig a konyhát választotta el a nappalitól azis a földön hevert.

— Ne gyere közelebb... — hallott egy erőtlen hangot, mire lassan a szétcincált kanapé mögé lépkedett.

— Cleo? — ennél a pontnál Ora már teljes sokkban volt. Nem tudta mit kellene csinálnia, nem tudta mi történhetett pedig ez járt csak a fejében.

— Ora... Te m-mit kereshel itth? — azontúl, hogy Cleo számára megterhelő volt a beszéd, tudnia kellett, hogy Ora miért jött egy órával előbb haza.

— Cleo! Maradj ébren! Hallod! — nem foglalkozva nővére kérdésével Ora már tárcsázta is a mentők számát miközben a testvére oldalán lévő vágásnyomból ömlő vért próbálta elállítani.

— Tehát a lakás már romokban állt amikor megérkezett és a nővérét pedig a padlón találta? — foglalta össze a rendőr.

— Igen. — fújtatott idegesen Ora, miközben a kórház folyosóján toporgott.

— A szüleit már keresik, de eddig nem találtuk meg őket, mást pedig nem tudtunk értesíteni. — nézett fel a papírokból a rendőrtiszt, mire Ora bólintott.

— Hát ha a szüleim megint elvonultak, sosem fogják őket megtalálni csak akkor akkor visszatérnek. Így megy ez... — motyogta a Navarro lány, majd felkapta a fejét amikor nyílt a műtő ajtaja. — Hívják fel James Navarro-t. — lökte oda Ora, majd az orvos felé igyekezett.

— Dr. Cruise vagyok. Ön hozzátartozója... Cleo Nelson-nak? — tette fel a kérdést az orvos.

— Mostohatesók vagyunk. — biccentett Ora.

— Az állapota stabil, és kilencven százalékos az, hogy teljesen felépül. Persze csak akkor ha szedni fogja a gyógyszereket és rendszeresen mozog. — magyarázta az orvos mire Ora értetlen tekintettel nézett rá.

—  Hogy érti, hogyha rendszeresen mozog? — Ora a nővérén csak az oldalán lévő sérülést látta, így nem értette a doktor miről beszélt.

Normális esetben hónapok múlva már csak a hegeknek kellene látszaniuk, de ez nem olyan sérülés amibe szinte biztos, hogy meghalnak. Vagyis de, ha elfertőzödik a seb, de Cleo mindig is figyelt magára. Ez nyilván most sem lesz másképp.

— Ez bonyolult lenne elmagyarázni, de megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a testvére mihamarabb talpra álljon. — biccentett az orvos. — A kétszáztizenhetes szobában van. — paskolta meg Ora vállát, majd magára hagyta a lányt.

— Kétszázegy... Kétszázkettő... Kétszáztíz. Hol vagy már? — fújtatott a folyosón, majd meglátta amit keresett. — És kettőszáztiznehét! — sóhajtott fel Ora, majd lenyomta a kilincset és belépett a kórterembe.

A szoba letisztult volt. A fehér szín uralkodott. Az ágykeret, az ágynemű, a falak, a bútorok és az ajtó is fehér volt. Kétágyas szoba volt, azonban csak Cleo feküdt bent.

— Mit keresel itt? — hörögte a Nelson lány, majd köhögött egyet, amire Ora sajnálkozva kapta fel a fejét.

Akármennyire is rossz volt a kapcsolatuk, egy család voltak. És a családtagok segítenek jóban, rosszban. Ora tisztában volt vele, hogy ahova a szülei küldték az Cleo ötlete volt, de most, hogy a Nelson lány ilyen kiszolgáltatottan feküdt itt, mindent megtett volna, hogy segíthessen rajta. Hogy elvehesse a fájdalmát, mert ránézésre sok volt neki.

— A testvérem vagy. Anyuék pedig megint eltűntek... — húzta el a száját Ora.

— Hazamehetsz. — szólt oda félszegen Cleo, mire Ora megforgatta a szemeit.

— Egyszer az életbe viseld el, hogy valaki ténylegesen segíteni akar neked. — fonta össze a karjait Ora. — Azok után is, amiket tettél... — motyogta Ora és azt gondolta a testvére nem hallotta, de ekkor nagyot tévedett.

— Sajnálom. — törte meg a csendet Cleo ami miatt Ora csak bámult a nővérére. — Nem akartalak bántani, de mégis megtettem. Nem védtelek meg amikor apu kezet emelt rád. Vagy amikor a lelkedbe tiport. Sosem voltam melletted. — igaz Cleo hangja halk volt, Ora mégis úgy érezte mintha kiabált volna.

— Miért mondod ezt? — hajtotta le a fejét Ora és a koszos cipője orrát kezdte szugerálni.

Igazán lemoshattam volna teg-

— Mert amit ma láttal, azt sosem kellett volna. — rázta a fejét Cleo.

— Lesokkolt, de valamiért ez sem tudott meglepni. — rántott vállat Ora.

— Sok dolog van amit nem tudsz Oaklynn. Rengeteg dolog, és Isobell-nek kéne elmondania nem nekem. Vagy az apádnak, James-nek. — sóhajtott Cleo.

— Miről beszélsz? — ráncolta a homlokát Ora.

De választ nem kapott. És a nővérétől már soha nem is fog...

A gépek amire Cleo volt kötve az összes egyszerre kezdett el sípolni, míg a tehetetlen lány csak vergődött az ágyon, fennakadt szemekkel és vérző orral, szájjal, szemmel és füllel.

Az orvosok berohantak, kiabálak, de Ora számára megszünt a külvilág.

Nem hallott semmit.

Nem érzett semmit.

Nem gondolt semmire csak egy színre.

Vörös...

Minden vörös volt.

Aztán hirtelen csönd lett és sötét.

Olyan nyugodt.