Az autóban ült, és ismét egy épület bejáratát bámulta ideges várakozással. Ismerős helyzet, átélt már ehhez hasonlót. Most sem kezelte jobban a szituációt. Pedig lélekben ezúttal is igyekezett felkészíteni magát. Ami ezúttal sem segített. „Gyáva vagyok" - gondolta, és régi iskolai emlékek tolultak fel előtte. Abból sosem származott semmi jó, ha nem mert megtenni valamit. Vannak helyzetek, amelyekben az őszinteség az egyetlen megoldás. Nem mindig jár kielégítő eredménnyel, ám a tisztesség azt kívánja, akkor is, ha fájni fog, vagy fájhat. Ez most fájni fog, ebben biztos volt. De csak saját magának köszönheti, a gyávaságának. Akárcsak egykor Sallyvel, és a mostani sem tűnik reménytelibbnek. Ám akkor is meg kell tennie ezt a lépést, ha sohasem nyer megértést és megbocsátást. Tartozik egy bocsánatkéréssel, és ezt kívánja a tisztesség.

Nagyon sokkal tartozik, az a legkevesebb, hogy megpróbálja elmagyarázni, mit miért tett. Nem lesz könnyű, mert ő maga sem értette mindig, vagy csak utólag jött rá az okára. Az is kérdés persze, hogy eljut-e egyáltalán a magyarázatig, vagy az arcába csapják az ajtót. Mindegy, meg kell próbálnia.

De kiszállnia nem akaródzott a kocsiból. Izzadt a tenyere, és a hátán is érzett egy verítékcseppet végigcsordogálni. „Szedd már össze magad!" - förmedt önmagára. Lehajtotta a belső tükröt, hogy ellenőrizze a külsejét. Pótcselekvés, tudta jól. Valójában nem érdekelte, hogy néz ki. Tudta, hogy szép, de ennek most itt nincs jelentősége. A bocsánatkéréshez nem kell kifogástalanul kinéznie. Nem akart maga iránt szánalmat sem ébreszteni. Akihez jött, az többet érdemel az ilyen ócska manipulációnál.

Egy sóhajjal kiszállt. Ezen túl kell esni. Ezt a számára egykor oly fontos embert nem most fogja elveszíteni. Az már megtörtént, most csak magyarázatot szeretne adni a tetteire, mert megígérte neki, hogy mindig őszinte lesz hozzá. Mégis megszegte a szavát. Destiny Faith tisztességtelenül viselkedett. És hogy miért most készül magyarázkodni? Mert mostanára sikerült minden kis részletet önmaga előtt is a helyére raknia.

Átballagott az úton, megállt az elegáns bérház előtt a járdán. Tekintetével megkereste a jól ismert emeleti ablakokat. Nem lesz könnyű bejutnia sem. A szerencse rámosolygott. Egy fiatal anyuka jött haza babakocsival, meg egy csomaggal, és szenvedett mindkettővel, hogy feljuthasson a lépcsőn. Des rámosolygott, és a segítségére sietett, mintha most fordult volna vissza a bejárattól, mikor észrevette őket. Könnyedén felvitte a babakocsit a lépcsőkön, majd megvárta, míg a nő előkotorja a kulcsát, és kinyitja az ajtót. Betolta a kocsit. Besegítette a liftbe, majd ő is beszállt melléjük. A nő hálálkodott, de Des kedvesen elhárította. Ez a legkevesebb, amit megtehetett, mondta válaszként.

Anya és gyermeke egy emelettel az úticélja előtt szálltak ki. Egyedül maradt. Újra rátört az ideges görcs, pedig félni nincs oka. Akihez jön, az bántani biztosan nem fogja őt soha. Igaz, lehet, hogy meghallgatni se. Nem tudná érte hibáztatni a történtek után. Egy barátság sem bír ki mindent, és nem a barátja tehet arról, amit ő tett. Vállalnia kell a következményeit, azért is, hogy tovább tudjon lépni. Az élet nyilván enélkül is menne tovább, de az ő lelkének kell a megnyugvás, vagy a bizonyosság. Az fel sem merült benne, hogy mi lesz, ha a másik nincs otthon. Otthon kell lennie, ellenőrizte. Az más kérdés, hogy mit tegyen, ha nincs egyedül, és emiatt nem tudnak beszélni, hogy bocsánatot kérhessen. „Akkor így jártál" - összegezte magának a tanulságot.

Megállt az ajtó előtt. Nagy levegőt vett, majd még egyet, és még mielőtt elszállna a bátorsága, bekopogott. Kisvártatva lépteket hallott. Itthon van. Valaki. Az ajtó lassan feltárult, és egy ismerős alak magasodott fölé, akinek az arcára fagyott a megdöbbenés, mikor meglátta őt. Ajaj!

- Szia, Nate! - köszönt halkan, és örült, hogy a hangjában nem hallatszik a pánik.

- Mit keresel itt, Des? Hogy az ördögbe jutottál be?

Az egykor mindig kedves hang most csikorgott. Destiny nem lepődött meg ezen.

- Kreatív vagyok, ha kell.

- Igen, látom - morogta a férfi. - Mit akarsz?

- Lehetséges lenne, hogy ne az ajtóban beszéljük ezt meg?

- Emlékeztetnélek rá, hogy te léptél ki ezen az ajtón! Közel két évvel ezelőtt. És fogalmam sincs, mit akarsz most ezek után.

- Elmondhatom?

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor elmégy?

- Igen - nyelt egy nagyot a lány.

A férfi kifejezéstelen tekintettel bámulta az arcát. Azután sarkon fordult, és visszament a lakásba, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Des óvatosan belépett, becsukta, majd lassan a férfi nyomába eredt. Odabent az ismerős környezet fogadta, a meleg, otthonos színek. Itt semmi sem változott. Ugyanaz a látvány, ugyanazok az illatok.

A konyhában talált rá Nate-re, aki háttal állt neki, italt töltött magának egy pohárba. Ajaj! Ez nem jó jel. Nate csak nagyon ritkán ivott. Felhajtotta az italát, majd szembefordult vele. Nem kínálta se hellyel, se kávéval.

- Hogy vagy? - tette fel a leghülyébb kérdést Des, el is szégyellve magát.

- Jól - vont vállat a férfi.

- Minden rendben veled?

- Ja. Ezt telefonon is megkérdezhetted volna.

- Felvetted volna?

- Nem biztos.

Des bólintott. Igen, ezt megérdemelte.

- Mindenképpen szerettem volna személyesen elmondani neked - köszörülte meg a torkát. - Tudom, hogy megszegtem az ígéretem, és nem mondom, hogy megérdemlem a megbocsátást. Barátok vagyunk, illetve voltunk, és... Nincs mentségem, Nate. Bocsánatot kérek.

A férfi nem reagált. A tekintete őt fürkészte, ám hiányzott belőle a korábbi érdeklődés. A csend megsűrűsödött közöttük.

- Igyekeztelek elfelejteni - mondta végül Nate. - Te elmentél, én itt maradtam. Nem mondhatom, hogy túlzottan örülök a viszontlátásnak.

- Elmenjek?

- Nem. Most már mondd el, amiért jöttél. De ne feledd, közel két év telt el, és az rohadtul hosszú idő.

- Tudom. Sajnálom.

- Én is, Des. Tudod, nem csupán neked volt nehéz. Te nem bírtál megmaradni a lakásodban Naomi nélkül. Én meg megszoktam, hogy végre nem az üres lakásba kell hazajönnöm. Végre várt rám valaki, volt kihez szólnom. Még ha csak lakótársak voltunk is. Én törődtem veled, megvigasztaltalak, ha magad alatt voltál. Te törődtél velem, időnként vacsorával vártál, vagy csináltál valamit a lakásban. Nem is ez a lényeg, hanem hogy odafigyeltünk egymásra. Sokat beszélgettünk, együtt fagyiztunk, meghallgattuk a másikat. Annyira egy rugóra járt az agyunk, hogy élveztem minden egyes percét. Azután véget vetettél mindennek. Összepakoltál, és elmentél. Kimentél azon az ajtón, ki az életemből, kiléptél az FBI-tól, eladtad a lakásodat. Mindent felszámoltál. Eltűntél. Tudod, hogy milyen érzés volt elveszíteni azt, aki évek óta a legközelebb állt hozzám?

- Nem tudom meg nem történtté tenni.

- Ez igaz.

Hallgattak. Kényelmetlen volt ez a csend.

- Olvastam néha a vállalkozásaidról a neten - nyögte ki akarata ellenére Nate. - Ügyes és sikeres lettél.

- Olvastál rólam?

- Nem tudtam nem odafigyelni rád - vont vállat a férfi. - Tudni akartam, boldogulsz-e.

- Én is érdeklődtem felőled - hajtotta le a fejét Destiny. - Tudtam, hogy dolgozol Naomi alapítványának kuratóriumában, és mondták, hogy előléptettek. Büszke voltam rád.

- Mi volt a baj? Mi ment ennyire félre?

- Megijedtem, Nate. Akármit is mondtam bárkinek, képtelen voltam feldolgozni a veszteségeimet. Nem bírtam megtenni anélkül, hogy ne változtassak drasztikusan az életemen, különben ugyanott folytattam volna, és tönkremegyek. Valójában egy zombivá lettem. Meg kellett tudnom, hogy ki vagyok, megérdemlem-e, hogy legyen jövőm. És egy teljesen új életet kellett kezdenem, hogy egyáltalán lehessen. Nem akartalak megbántani, a legjobb barátom voltál, mégsem voltam képes ezt elmondani neked. Mindenki erősnek tart, de szánalmasan gyenge vagyok.

- Most boldogan élsz?

- Viszonylag igen, a lehetőségekhez képest. És te?

- Próbálkozom.

- Sajnálom, hogy...

- A francba! Ne sajnálkozz folyamatosan, Des! Hoztál egy döntést. Igen, megértem, hogy az életed volt a tét. De elmondhattad volna! Nem voltak titkaink egymás előtt, és támogattalak volna, ha tudok róla. Tudom, hogy feszélyeztelek azzal, hogy többet éreztem irántad, mint kellett volna. Erről meg én nem tehetek! De nem a lehetetlent vártam. Nem vagyunk már tinédzserek. Nem azt vártam, hogy majd éktelenül belém szeress, vagy olthatatlan vágyat érezz irántam!

- Pedig az ment volna - pislogott rá félénken Destiny.

- Tessék? - Nate arcán földöntúli döbbenet tükröződött.

- Azzal nem lett volna gond - ismételte Des halkan. - Tetszeni mindig is tetszettél, és miután... magamra maradtam, az utolsó évben vonzódtam is hozzád. Amikor itt laktam nálad... Nem mindig volt könnyű.

- Miért nem, Des? Semmi mást nem akartam, csak egy rohadt esélyt, tudva, hogy kevés rá a remény.

- Nem akartam hűtlen lenni Naomihoz. És sosem hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy a legfontosabb vagy az életemben, de nem vagyok képes szerelmes lenni beléd. Anélkül meg nem akartam, mert te többet érdemelsz. Ezen az egyen soha nem tudtam változtatni, pedig annyival könnyebb lett volna minden.

- Azért jöttél, hogy ezt elmondd?

- Részben. Tartozom neked az igazsággal.

- Értem.

Des nem tudta, hogy Nate valóban érti-e. Volt rá esély, hogy igen. Nem is kicsi.

- Van valakid? - nyögte ki végül. Nem akart tapintatlan lenni újra.

- Most éppen nincs - vonta meg a vállát Nate. - És neked?

- Megismerkedtem valakivel - felelte a lány.

- Szereted?

- Igen.

- Értem. Hogy hívják?

- Tracy. Tracy Horn.

- Milyen?

- Csodálatos. És kissé problémás is, mint én - mosolyodott el gyengéden Des. Nate-nek belesajdult a szíve, ennyi idő után is.

- Együtt éltek?

- Vettem egy szép házat. Hamarosan összeköltözhetünk.

- Hát, akkor gratulálok.

- Köszönöm. Emiatt is jöttem. Szeretném, ha...

- Mit? Egy esküvői tanút, Des?

- Nem. A barátomat.

- Ne haragudj, de nem megy - szántott a hajába zaklatottan Nate. - Erre nem vagyok képes. Próbáltalak elfelejteni. Időnként sikerült. Örülök, hogy boldog vagy, és még most is fontos vagy nekem, de képtelen vagyok végignézni. Talán majd valamikor sikerül megbarátkoznom vele, de most ne kérj tőlem ilyet!

- Hiányzol...

- Te is. De nekem is tovább kell lépnem, hogy élni tudjak. Szívesen csinálom ezután is az alapítványt, de egyelőre jobb, ha nem találkozunk.

- Meg tudsz nekem bocsátani valaha?

- Az a baj, hogy nem tudok rád haragudni! - fakadt ki a férfi.

- Meg sem érdemellek...

- Ma reggel még én is ezt mondtam volna - rándult keserű mosolyra Nate szája sarka. - De túl sok emlék köt össze minket, Des. Sajnálom, hogy így alakult. Talán majd egyszer képes leszek másképp látni mindent. Egy dolog biztos: aki közel kerül hozzád, annak te fenekestől fel tudod forgatni az életét. Azt szeretném, hogy boldog légy. Ha Tracy boldoggá tesz téged, akkor... áldásom rátok.

Destiny ajka megrándult, lassan bólintott, és egy könnycsepp csillant a szemében.

- Köszönöm, hogy meghallgattál - mondta csendesen. - Nem akartam, és nem is akarok fájdalmat okozni neked.

Habozott, majd egy sóhajjal belenyúlt a táskájába, és kivett belőle egy borítékot. Tétován a konyhapultra tette.

- Ez mi? - méregette Nate.

- Amit képtelen vagyok élőben elmondani - felelte Des. - Ne nyisd ki, amíg itt vagyok. Utána a te döntésed, hogy kidobod, vagy elolvasod-e. Megpróbáltam leírni benne a magyarázatot, mert féltem, hogy nem engedsz be, vagy nem fogom tudni elmondani. Írd a gyávaságom számlájára. Szeretném azért, ha elolvasnád. Majd valamikor. Tartozom neked ezzel, és talán segít, hogy megértsd, mit miért tettem, és miért szerettem volna személyesen bocsánatot kérni tőled. Mindig a barátom maradsz, Nate. A legjobb, az egyetlen igazi. Élj boldogul!

- Te is, Des!

Destiny egy utolsó búcsúpillantást vetett rá, azután elhagyta a lakást, immár örökre. A becsukódó bejárati ajtó halkan kattant a háta mögött. Nate hosszan bámulta a lány hűlt helyét.

- Repülj csak, kismadaram! - suttogta maga elé. - Vár a nagyvilág. Tracynek meg melegen ajánlom, hogy nagyon szeressen téged!

A tekintete megakadt a pulton heverő borítékon. Nem akart hozzáérni. Nem akarta elolvasni a búcsúszavait. Össze akarta tépni, és kidobni, hogy ne emlékeztesse rá folyton. Nem vitte rá a lélek. Mi lehet benne? Sally annak idején egy csekket kapott, ami megváltoztatta az egész életét. Des neki sohasem adna pénzt. Egy búcsúlevél egy magyarázattal, ami jár egy régi barátnak...

Akarata ellenére vette a kezébe. Lassan kibontotta. Belekukucskált. Pár papírlapra kézzel írott levél, meg egy fénykép sarka nézett vissza rá. Kivette a lapokat. A fotó egy párost ábrázolt, a hátulján Des kézírásával ennyi állt: „Tracy Horn és Destiny". Nate lassan széthajtotta a levelet, és olvasni kezdett. Elolvasta. Kétszer is. Végül a pultra ejtette a lapokat, megdörzsölte sajgó halántékát, és egy fájdalmas grimasz jelent meg az arcán.

- És ezt csak egy rohadt levélben lehet elmondani?! Mi a fészkes fenéért kell neked mindig mindent felforgatnod, Des? - fakadt ki.

*

A házban felfordulás uralkodott, pedig még itt sem volt mindenki, akit vártak. A napfény besütött az ablakokon, gyönyörűvé varázsolva a lakás belsejét. Igazán kellemes hely volt, barátságos, világos és otthonos. Cseppet sem hivalkodó. Nem egy gazdag örökösnő és üzletasszony otthonának tűnt. Szép és ízléses, mondta rá Sally.

- Nyugi, minden jó lesz!

- Most engem nyugtatgatsz, vagy magadat próbálod? - mosolygott a barátnőjére Des.

- Mindkettő - vont vállat Sally. - Bár gőzöm sincs, miért izgulok. Csak a szűk család lesz itt.

- Így igaz. Hová lett Owen?

- Kint dumálnak a bográcsnál, ő és Jack - intett a hátsó kert felé Sally. - A volt apósod oltári fazon. Olyan, mint egy vérszomjas kiképzőtiszt, de ha megismered, rájössz, micsoda elképesztő humora van.

- Nekem mondod? Én is tartottam tőle sokáig.

- Hogy fogadta a... mostani helyzetet?

- Jobban, mint hittem - csóválta a fejét Des. - Ám igazat mondtak, ő és Karen. Olyanokká váltak, mintha tényleg a szüleim volnának. Imádom őket. Azt hiszem, ez kölcsönös. Áldásukat adták az új életemre, minden furcsaságával együtt, elfogadtak mindent, és Tracyt is imádják.

- Hát lehet őt nem szeretni? - vihogott Sally. - Tisztára olyan, mint te. Ugyanolyan makacs, ugyanolyan idegesítő, és ugyanúgy fentről néz le mindenkire. Ti aztán jól egymásra találtatok!

- Haha, nagyon vicces, Sally White!

- Hamarosan már Stoner.

- Mikor lesz a nagy nap?

- Valamikor az ősszel. De ha valaki ezt mondja nekem a gimiben, kiröhögtem volna.

- Mit, Sal?

- Azt, hogy a leendő esküvőmről pont a királylánnyal fogok beszélgetni, aki közben a barátnőm lesz, megment a csődtől, és közös üzletekbe kezdünk. Des, te tényleg a feje tetejére állítottad az életemet. Nem tudom elégszer megköszönni.

- Ugyan már! Inkább azt mondd meg, mit szólnak Collinsék a konkurenciához!

- Nem könnyű lenyelniük a békát, hogy a kis Sally White felnőtt melléjük - kuncogott Sally. - De ugyanaz van, mint régen. A Faith vagyon visszatért a városba, és senki nem mer szólni egy rohadt szót se, nehogy elzárd a pénzcsapokat. Soha semmi nem változik. Kivéve, amit megváltoztatunk.

- Nem láttad Tracyt? - terelte inkább másra a szót Des.

- Legutóbb Karennel láttam. Nagyon bevágódott nála.

- Igen, hízelegni azt tud! - forgatta a szemeit a szőke.

- Nagyon szereted, ugye?

- Igen.

- Összeilletek - mosolygott kedvesen, és teljes meggyőződéssel Sally.

Destiny tekintetében ott volt minden, mindaz a szeretet, amit egy ember csak érezhet egy másik ember iránt. Sally újra elgyönyörködött ebben a pillantásban, és tudta, hogy Tracy a legszerencsésebb lány a világon.

- Megjött Nate! Itt vannak! - hallották az egyre közeledő lelkes kiabálást, és a csattogó lépteket.

- Tracy Horn, az Isten szerelmére, lassabban! - szólt rá Des.

A kislány azonban ügyet sem vetett a figyelmeztetésre.

- De megjöttek, Des! - harsogta. - Ne legyél már ilyen sótlan!

- Honnan a fenéből tudsz te ilyen szavakat hat évesen?

- Mindjárt hét! - húzta fel az orrát sértődötten a kislány.

Enyhén hullámos fürtjei csak úgy röpködtek kávébarna arcbőre mellett. Kicsit (egészen kicsit) emlékeztetett az ugyanennyi idős Naomira. Még talán az akaratos természete is. Ifjú kora ellenére nem volt könnyű élete, és csak Des meg Nate tudtak bánni vele. Viszont, ha akart, elbűvölő is tudott lenni.

- Bocsánat, hét - emelte fel a kezét Des. - Akkor menj, szaladj eléjük. De el ne ijeszd Josh-t.

Tracy elszáguldott, a két nő csak a hűlt helyét bámulhatta.

- Miss Szélvész! - vigyorgott Sally. - Most már biztos, hogy nálad maradhat?

- A kapcsolataim azt mondják, hogy jók az esélyeim - bólintott komolyan Des. - Persze ez sosem teljesen biztos egy egyedülálló örökbefogadónál, de az állami gondozásnál csak jobb vagyok... Az apját lelőtték valami bandaháborúban, az anyja meg masszív narkós. Más élő rokona nincs. Ha szerencsém van, akkor Tracy hivatalosan is az én lányom.

- Úgy legyen!

- Ámen.

- És ha... hozzámennél Nate-hez? Akkor még jobbak lennének az esélyeid.

- Nem megyek hozzá Nate-hez, Sal!

- Miért nem? Hiszen együtt éltek...

- Mert ebben semmi sem változott. Nem vagyok szerelmes Nate-be.

- Akkor nem értem. Vagy igaz, hogy üzleti ajánlatot tettél neki?

- Minek nézel, Sal?! Csak adtam neki egy fotót Tracyről és rólam, meg leírtam egy levélben az érzéseimet. Azt, hogy mindent meg tudok, és meg is szeretnék adni neki, amire csak vágyik. Egyetlen dolog kivételével. Ha ezt képes elfogadni így, akkor az övé vagyok.

- Tracyért?

- Nem - rázta meg a fejét Destiny. - A családunkért. Rájöttem, hogy Naomi özvegyeként nem lehet jövőm. Változtatnom kell. Biztos sokan elítélnének érte, de miben is teszek mást, mint sok más nő? Régebben is volt viszonyom férfiakkal. Oké, csak kettővel, de volt. Nincs itt semmi látnivaló. Nem vagyok képes a szerelemre. De kötődöm Nate-hez, tisztelem, becsülöm, törődöm vele, bármit megtennék érte. Igen, az ágyban is jól működünk. Majdnem mindent meg tudok adni neki.

- És te boldog vagy így, Des?

- Igen, Sal. Nate már régóta kedves nekem, Tracy egy ördögi tündér, Josh egészen jól kijön velem. Együtt egy család vagyunk. Nekem nem is kell ennél több az élettől.

- De ha találkoznál valakivel, aki úgy igazán...

- Te sem érted a lényeget! - vágott a szavába Des. - Ilyen opció nem létezik. Lényegtelen, hogy voltaképpen csak élettársakként élünk Nate-tel. Elköteleztem magam mellette, és én hűséges vagyok mindhalálig. Úgy hiszem, boldoggá tudom tenni. Ő pedig új életet adott nekem, és újra megmentett. Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam és az életemről, a párválasztásomról, vagy a gyerekemről. A családomat akarom, és minden eszközzel megvédem őket, ha kell.

- Nagyon kemény vagy, Des.

- Csak mint egy anya, akinek a szerettei jelentenek mindent - mosolyodott el Destiny. - Amint összeházasodtok Owennel, és majd gyereketek is lesz, pontosan ezt fogod érezni te is.

*

- Nyugi már, Trace! - próbálta csitítani Josh a kislányt, esélytelenül. - Itt van a Playstation, elhoztam.

Az a néhány évnyi korkülönbség szinte eltűnt Tracy koraérettsége jóvoltából.

- Hoztál szörnyes játékot, ugye? Ugye hoztál?

- Hoztam hát, de valami babás...

- Ne idegesíts, Josh! - visította a kislány.

- Mi ez a ribillió, újoncok? - gördült be Jack a kerekesszékével a káoszba. - Vigyázz, katonák!

- Igen, uram! - vágta magát vigyázzba vigyorogva a fiú.

- Jó'van, na! - csatlakozott hozzá Tracy is. - Nyugi, papi!

Jack Parker hadnaggyal kevesen beszéltek így az utóbbi negyven évben. Ez a kis barna „istencsapása" (ahogyan Jack hívta) viszont bátran mert pimaszkodni a fogadott nagyszüleivel. És meg is tehette.

- A hülye komputer helyett inkább odakint kéne játszanotok.

- De ott nincsenek szörnyek, papi!

- Ha tudnátok, mennyi szörny mászkál odakint...

- Tényleg?

- Bizony.

- Te harcoltál a szörnyekkel? - kérdezte Josh kíváncsian.

- Harcoltam ám!

- Elmeséled, papi? - törleszkedett hozzá Tracy, és nem lehetett ellenállni a kiskutyaszemeinek.

Parker papi így hát mesélni kezdett, egyikét a végtelen sok háborús történeteinek. Tátott szájú hallgatósága legnagyobb örömére.

*

- Jól megvannak együtt - intett feléjük Nate.

- Igen - lépett mellé csendesen Des. - Örülök, hogy Jack elemében van. A fiad meg végtelenül türelmes, hogy bírja a gyűrődést Tracy mellett.

- Szereti a kishúgát - vont vállat a férfi. - Jó testvérekként fognak ők még marakodni, csak várd ki a végét. De Josh mindig megvédi majd Tracyt. Hacsak Trace nem a te temperamentumodat örökölte, és saját kezűleg intézi el a rosszfiúkat. Kinézem belőle.

- Haha, apuci! A pici lányod legalább nem tutyimutyi!

- Remélem is! Ha már egyszer a mi lányunk. Jaj, Des, neked nem furcsa érzés ez?

- Dehogynem. Nem így képzeltem az életemet tíz évvel ezelőtt.

- Jobb vagy rosszabb?

- Más. De semmiért sem cserélném el. Végül csak lett családom, még ha rendhagyó is. Szeretem ezt a kis kompániát. Te hogy vagy, Nate?

- Végül csak megkaptalak, még ha ilyen furcsán is - mosolyodott el a férfi. - Amikor azt a hülye levelet olvastam, azt hittem, elment az eszed. Meg az enyém is, hogy belemegyek. Voltam már nős, tudtam, mivel jár, el is váltam, mert nem működött. Ez meg teljesen agyament ötlet. Azután mégis itt vagyunk. Tracy meg egy kis angyal. Akinek a bőrébe ezer ördög bújt. Amikor nézegettem a fotótokat, akkor értettem meg, hogy te ezt teljesen komolyan gondolod, és hogy miért.

- Trace szeret téged.

- Szegénykémet jól megpróbálta az élet. Talán pont te kellettél neki, Des. Muszáj, hogy velünk maradhasson! Ne csak a nevelőszülei lehessünk. Örökbe akarom fogadni rendesen!

- Ismered az eljárást, Nate - sóhajtotta Destiny. - Jók az esélyeink, de mindig van kockázat. Tudom, nem kell mondanod, Sally már megtette! Ha bármi nem úgy alakulna, én... bármire hajlandó vagyok. Akkor hozzád megyek, ha ez kell, hogy megtarthassuk őt. Trace a lányom, és nem mondok le róla soha, harc nélkül biztosan nem.

- Anyatigris szindróma?

- Igen! Ilyen vagyok, ha a szeretteimről van szó.

- Nekem tetszik.

- Mindjárt gondoltam.

Nézték a gyerekeknek mesélő Jacket, a kertben beszélgető Karent, Sallyt és Owent. Már csak Naomi hiányzott innen, de talán a szelleme közöttük volt, és odafentről vigyázott rájuk. Des egyik első dolga volt, hogy elvitte Nate-et és Tracyt Naomi sírjához. Trace számára is egy kézzelfogható rokonná akarta tenni őt. Naomi ott élt benne, és mindhármukban együtt is talán.

Josh szerencsés, a szülei igyekeznek normális életet biztosítani neki, a válás ellenére is. Tracy Horn pedig szerencsés lesz, mert a nevelőszülei mindent meg fognak tenni érte. Tracy kapott az élettől egy új esélyt, és ha Isten is úgy akarja, csodálatos élete lesz, csodálatos lehetőségekkel. Nem problémamentes kislány, bizonyára nem lesz könnyű vele, amennyi traumát cipelhet szegény a kicsi élete kezdete óta. Ám a végzet közbeszólt, és most Tracy életét fogja fenekestől felforgatni. Hála Istennek!

- Jó lesz ez így, Nate Mancuso? - kérdezte lágyan Destiny. - Ezt tudom adni neked. Nem egy egyszerű életet, de mindent, ami csak módomban áll. Amíg csak akarod. Ha akarod, örökké.

- Az örökké tökéletesen megfelel - fogta meg a kezét Nate. - Veletek együtt hiszek a jövőben. Josh-sal, Tracyvel, és veled, Destiny Faith.

Vége