- Hülye ribanc! - Lucy dühöngve vetette le magát melléjük a padra, vagy padokra, ha úgy tetszik, hiszen a kosaras srácok hármat is összefordítottak, hogy mind kényelmesen odaférjenek.

- Ki cseszte fel így az agyad, Luce? - horkantott vigyorogva Max.

- A kis királylány! - Lucy szinte köpte a szót, már-már undorral.

- Azt hittem, öri barik vagytok, mint a borsó meg a héja - vihogott Fred. - Legalább meg is mondtad neki a véleményed?

- Mondd, teljesen hülyének látszom? - Lucy maga volt az élő felháborodás. - Még csak az kéne! A szülei rohadtul gazdagok, és ha összebalhéznánk vele, elapadnának a források. Nem őrültem meg!

- Ó, te kis ravasz! Mivel húzott fel így?

- Elkértem a matek leckéjét. Mondtam, hogy az a sokadfokú egyenlet, vagy mi a franc kifogott rajtam. Erre simán csak kiröhögött, és közölte, hogy ő se írta meg. Aztán faképnél hagyott, és most ott döglik a napon! - intett indulatosan bal felé, ám ügyelve, hogy csak a barátai láthassák a kézmozdulatát.

Óvatosan odapillantottak, nehogy felhívják magukra az emlegetett figyelmét. Nem csupán Lucy bizonyult itt számító haszonlesőnek. De nem kellett aggódniuk. A magas, barna hajú lány behunyt szemmel terpeszkedett egy padon, látható élvezettel fürdetve arcát a simogató napfényben. Baromira nem érdekelte semmi más a napozáson kívül. Oda se bagózott rájuk, vagy bárkire.

A társaság ezt nem is bánta. Nem, Destiny Faith egyáltalán nem volt népszerű az iskolában. Csak rohadtul gazdag szülők egy szem gyermeke, akivel emiatt célszerű volt jóban lenni. Mert akkor élvezhették ennek minden járulékos előnyét. Ahogyan az iskola és a város is élvezték a Faith család feneketlen pénztárcájának előnyeit.

- Kár érte pedig, mert olyan kis... szeretnivaló - jegyezte meg Bradley.

- Nem pont ezt a szót akartad mondani, ugye, haver? - vágta hátba Fred. - Ha olyan „szeretnivaló", akkor meséld csak el, hogyan „szeretgetnéd", ha kettesben maradnátok!

- Elölről-hátulról, haver. Vagy háromszor egymás után.

- Arról már lekéstél - állt meg mellettük Amanda Collins, aki nem tartozott ugyan a brancsba, de mindenütt szívesen látott vendég volt, cserébe az általa folyamatosan szállított szaftos pletykákért.

- Hogyhogy?

- Garreth tanár úr beelőzött - bökött arrafelé az állával Amanda.

Valóban Sid Garreth sármos alakja magasodott a napfürdőző lány fölé, aki hunyorogva felpillantott, hogy mi fogja el előle a napot. Garreth tanár úr valamit magyarázott neki, mire Destiny bólintott, majd feltápászkodott, és engedelmesen követte őt.

- A szertárban szokták csinálni - jelentette ki mindentudó hangon Amanda. - Mint a nyulak.

- Láttad őket? - kapott a szón Bradley.

- Még nem. Csak hallottam.

- Undorító, hogy kikezd egy felnőtt pasassal, ráadásul egy tanárral! - fintorgott Lucy.

- Felháborít, vagy csak irigykedsz? - nézett rá csúfondárosan Max.

- Hülye! - csapott a fejére Lucy. - Úgy látszik, azt hiszi magáról, hogy azért, mert Faith, neki mindent szabad.

- Igazságtalanság - sóhajtotta egyetértően Amanda. - Mi lenne, ha kiderülne?

- Az nem volna jó - mutatott rá a másik lány. - Abból oltári balhé lenne, talán kicsapnák érte, ezzel buknánk a Faith-ek pénzének összes előnyét, a tanár urat meg kirúgnák, és meg is hurcolnák, amit igazán nem szeretnénk. Elég, ha mi tudjuk, hogy a királylány egy ócska lotyó. Még akkor is, ha luxuskivitelben az.

*

- Ki elől bujkálsz? - hasította szét a hang a béke csendjét.

- Magam elől, de nem sok sikerrel - csúszott egy kicsit arrébb Destiny, hogy helyet csináljon az érkezőnek.

Az letelepedett mellé, belekotort az egyik feneketlen zsebébe, egy gyűrött papírdobozkát húzott elő, majd a lány orra alá tolta.

- Kérsz egy szálat?

- Nem.

- Naaa...

- Kösz, de nem kérek a füves cigidből, Brian.

- Pedig segítene ellazulni.

- Jobb szeretek józan lenni. Nem tudom, hogy sikerül egyáltalán becsempészned ide.

- Szakmai titok - gyújtott rá a másik.

- Egyszer le fognak csukni.

Brian csak vállat vont, és komótosan, élvezettel kifújta a füstöt. A füst és a cigarettapapír éles, világos kontrasztot adtak az egész megjelenésével szemben, amit a fekete minden árnyalata uralt. A fekete ruhájától kezdve, a fekete bakancsán át, egészen a hosszú fekete hajáig, és a fekete szemceruzával kihúzott szemei sarkáig.

- Jó kis rejtekhely ez! - mondta elismerően, két slukk között.

- Ja. Itt sok mindent látok, de engem nem lát senki - bólintott rá Destiny.

- Meguntad a rajongóidat?

- Fárasztó az állandó színészkedésük. Mindenki akar tőlem valamit. Leginkább azt, amiből hasznot húzhatnak a szüleim pénze jóvoltából. Csak ezért barátkoznak velem. Meg azért, mert menők a szülinapi bulijaim, amiket Leila, apám asszisztense szervez.

- Úgy hallottam, igazi társasági események.

- Én meg a bálkirálynő rajtuk, mi?

- Te mondtad - vonta meg a vállát a fiú. - Nézz magadra! Ez a szar rajtad drágább, mint a fél osztályod egész ruhatára. És nekem elhiheted, hogy nem csak a szüleid pénzét akarnák tőled. Főleg a kosaras srácok.

- Hanem mit?

- Hogyan fogalmazzak tapintatosan? Szívesen megdugnának, Des.

- Kösz a tapintatosságot!

- Nincs mit - stírölte végig vigyorogva Brian. - Ahogy így most elnézlek, lehet, hogy én is meghúználak, ha nem lennék úriember. Meg ha nem tartana engem a fél iskola - hogy is mondják - hülye, emós buzinak. Ami nem is igaz, mert nem vagyok emós. És a lányokat szeretem. Ez volna a másik probléma, hiszen te is.

- Nem egészen, Brian. Engem mindkét nem vonz.

- Mégis szűz vagy még.

- Te meg sokat pofázol, haver.

Brian vállat vont, elnyomta a csikket, és rágyújtott a következőre. Némán bámulták az iskolaudvart, amit tökéletesen beláthattak innen.

- Látom, Jeff „Zweistein" orra szépen meggyógyult - jegyezte meg maró gúnnyal a fiú, mire a lány csak mordult egyet. - Azért az pazar volt, ahogy kiütötted. A baromarcú! Pont téged akart molesztálni... Hát, nem egy Einstein. Megérdemelte.

- Majdnem kicsaptak miatta - morogta Des. - Apámnak jó mélyen a zsebébe kellett nyúlnia. Otthon persze kiverték a balhét, hogy én tehetek az egészről, mert biztos túl kihívóan viselkedtem a jóravaló kis Stein fiúval. Naná! Mikor voltam én valaha is kihívó?

- Eltekintve az egész estét betöltő lábaidtól, meg a feszes, faszállító melleidtől? - röhögött halkan Brian. - Fogalmam sincs.

- Mondták már, hogy egy büdös bunkó vagy? Csak tudnám, mi a francért barátkozom veled!?

- Folyton ezt mondják rám. De tőled bóknak veszem. Hogy miért barátkozol velem? Talán mert én nem akarok tőled semmit? Főleg nem a szüleid pénzét. Én csak azt tudom, én miért barátkozom veled. Azért, mert te nem utálsz.

- Elég szegényes indok.

- Hát, ez van. Mi mást csinálhatna egy „emós buzi", mint hogy összehaverkodjon a suli legelegánsabb kurvájával? Hallottad a pletykákat, nem?

- Mindig azokból tudom meg, ki is vagyok valójában - fintorodott el a lány. - Mi a legújabb?

- Te és Garreth tanár úr. Állítólag már minden létező pozitúrában megvoltál neki.

- Szép teljesítmény tőlem, ahhoz képest, hogy még szűz vagyok! - bólintott elismerően Des. - Sokszor még én is elcsodálkozom magamon.

- Miért nem próbálsz változtatni rajta, hogy milyennek látnak a többiek?

- Mert senki nem hinné el, Brian. Irigykednek rám a „fantasztikus" életemért, ezért a kis „bukott királylányt" akarják látni bennem, és ezen, ha megfeszülök sem tudok változtatni.

- Mi a frászt csináltok ti tulajdonképpen a fickóval? - kíváncsiskodott a fiú.

- Van egy lány, az egyik tanítványa. Valaki teherbe ejtette, így nem járhat tovább a suliba, de azt megengedték, hogy magántanuló legyen. Neki segítek, korrepetálgatom ebből-abból.

- Micsoda egy jótét lélek vagy!

- Ne szemétkedj! Nem ingyen csinálom. Azt mondják, betudhatom társadalmi munkaként, ami a továbbtanulásnál is jól jön.

Brian csak ciccegett, mint aki nem ért egyet ezzel az egész hülyeséggel, azután újabb cigarettát kotort elő.

- Sok lesz a fűből, haver! - szólt rá a lány. - Teljesen ki fogod ütni magad.

- Ez rendes cigi, nem füves - vonta meg a vállát a másik. - És nem tervezem, hogy örökké éljek.

Csendben bámulták az iskolaudvart. Brian egykedvűen szívta a cigijét.

- Na, ezeket is ideette a fene! - morogta végül a fiú. - Kevin és a sleppje. Izomagyú állatok!

- Csak irigykedsz rá a népszerűségéért - húzta Destiny.

- Irigykedik a fene! - biggyesztette le az ajkát megvetően Brian. - Nagyobb köcsögök, mint amekkorának engem tartanak. Ez a Kevin meg a csúcsseggfej közöttük. És tudod jól, hogy csalja Sallyt. Nem is értem, miért nem beszélsz a csajjal, ha már egyszer a szívszerelmed, és miért nem csapod le baromarcú Kevin kezéről! Te sokkal boldogabbá tudnád tenni.

- Sally nem velem akar boldog lenni - dünnyögte keserűen Des.

- Ha meg sem próbálod, akkor örökké bánni fogod, Des. Hordd már oda azt a formás fenekedet, találj ki valamit, legyél a közelében, és csapj le a lepattanóra! Sally veled ezerszer jobban járna! Te tényleg szereted őt. Kevin csak kihasználja, az életben is, az ágyban is. Egyszer az életben merj végre kockáztatni, dobd be magad, és hódítsd már meg, mert rossz nézni a szenvedésed! Aztán kiélhetitek végre az összes mocskos és nedves vágyatokat.

- Pofán verjelek, Brian? - mordult rá Destiny.

- Ne, ha nem muszáj. Inkább menj oda, ott van a kis álmod. Mire vársz?

- Utállak! - állt fel a lány, a távoli kis társaságot bámulva.

- Én vagyok az egyetlen igazi haverod itt, Faith - röhögte ki Brian. - Menj már, és ne legyél ilyen kis szende szűz!

Destiny szó nélkül faképnél hagyta. Brian nézte a magas, sudár alakját, ahogy távolodik. Előkotort még egy szál cigarettát, és lassan rágyújtott. Élvezettel fújta ki a füstöt az ég felé.

- Tudod, Des, fel kéne fognod végre az igazságot - mormolta, a cigarettáját forgatva az ujjai között. - Azt, hogy valójában te vagy itt a legnormálisabb, legértékesebb csaj ebben a rohadt kócerájban. A kis Sally talán meg sem érdemel téged...

*

Ha van neve és arca a szerelemnek, az ártatlan vágyakozásnak, akkor azt Sally White-nak hívták. Destiny tizenöt éves kora körül kezdte felfedezni magán, hogy meg-megakad a szeme néhány fiún. És egy-egy lányon is. Persze itt még semmi többről nem volt szó, mint kamaszos kíváncsiságról, amit mindannyian átélünk. Tetszik valakinek a haja, az arca, a keze, vagy a hangja, a mosolya. Nem is tudta pontosan, hogy mi ez. Azt meg különösen nem fogta még fel, hogy az ő esetében ez a mindkét nem iránti érdeklődés előjele lenne. Eszébe sem jutott, hogy ettől ő más volna, mint bárki. És a szerelem szó sem jutott az eszébe.

Azután tizenhat lehetett, amikor történt valami. Az egyik tanár megkérte, hogy hozzanak be valamilyen szemléltető eszközt a szertárból. Már nem emlékezett rá, mi volt az, és miért nem a fiúkat kérte meg rá. Annyi maradt meg benne, hogy ketten kellettek hozzá. Becipelték azt a valamit a másik lánnyal közösen, akinek valamiért kicsúszott a kezéből, és mindketten ijedten kaptak utána. Sikerült elkapniuk, és közben összeért a kezük. A lány elpirult (valószínűleg szégyenében az ügyetlenségéért), Destiny szíve meg hatalmasat dobbant attól a véletlen érintéstől.

Azon az órán képtelen volt odafigyelni. Őrülten zakatoló szívvel azt a lányt bámulta lopva, Sally White-ot. Sally a másik padsorban ült, valamivel előtte, így Destiny egészen jól láthatta őt. A válláig érő barna haját, a kedves arcát, a jegyzetelő kezét. Nem tudta, mi történik vele, csak verdesett valami a hasában, és a szíve vert félre, szabálytalan ritmusban. Kicsengetéskor szinte kimenekült, és gyorsan bezárkózott az egyik vécébe. Csak a következő óra kezdete előtt bújt elő, megmosta az arcát hideg vízzel, és visszabaktatott szenvedni.

Azt hitte, majd elmúlik holnapra, vagy maximum csak pár nap lesz. Tévedett. Mikor már második hete tapasztalta magán a „tüneteket", töprengeni kezdett. Ez vajon az lenne? Szerelmes volna egy lányba? Amire a szülei azt mondták, ha véletlenül egy ilyen jelenetet láttak a tévében, hogy ez természetellenes és aberrált dolog. De miért volna az? Miért lenne bűn, ha neki Sally arcának látványától kezd verdesni a szíve?

Destiny szenvedett, örült és vágyakozott. Néha álmodott is. Álmában együtt voltak Sallyvel, sétáltak, beszélgettek, nevettek, jól érezték magukat. Fagyit ettek a kedvenc helyén, vagy moziba mentek. Néha újra egymáshoz ért a kezük, és Sally nem kapta el a sajátját, nem pirult el, csak mosolyogva nézett vissza rá. Mintha legjobb barátnők volnának. Azután, talán egy hónappal később, egy új álomkép is megjelent, kísérteni Destiny lelkét. A vágyakozás, hogy megérintse Sally ajkait, hogy a sajátjaival megízlelhesse őket, ahogy a filmekben látta. Úgy érezte, az valami meseszerűen csodálatos lehetne.

De nem tett soha egy lépést sem Sally felé. Félt, szégyellte magát, és rettegett, hogy mi van, ha Sally másképp érez iránta. Vagy nem is érez semmit. Azt már megtanulta a maga kárán, hogy az osztálytársnői nem őszintén barátkoznak vele. Kizárólag csak azért teszik, csak annak köszönhető a mézes-mázas viselkedésük, mert ő a gazdag Richard Faith lánya. Keserű felismerése volt ez a valóságnak. Ha megtudnák, hogy mit érez Sally iránt, akkor talán... Nem tudta, mi történne, csak érezte, hogy nem mutathatja meg mások előtt.

De miért nem? Semmi rosszat nem akar, és miért volna olyan rossz egy ártatlan csók? Hiszen Destiny semmi többet nem kíván ennél, semmiféle gusztustalan, vagy szexuális célú vágya nincs. Amiről néha hallotta, hogy a fiúk egymás közt beszélnek (és időnként, bár másképpen, de a lányok is), az neki eszébe sem jutott. Nem akart ő semmi olyat csinálni Sallyvel. Csak arra vágyott, hogy szerethesse, néha megcsókolhassa, és viszontszeressék. Destiny Faith valójában egy ártatlan kislány volt még.

Azután az álom összetört. Megjelent a színen a menő kosaras Kevin Drops, és teljesen magába bolondította Sallyt. A lány szinte elolvadt a közelében. Des persze megértette, hogy figyelemre és törődésre vágyik, ez elég nyilvánvaló volt. De miért pont Kevintől? „És én miért vagyok ilyen gyáva?" - kérdezte magától keseregve. Majd szembesülnie kellett azzal, hogy mindazt, amit ő még biztosan nem akart megtenni Sallyvel, azt Sally megtette Kevinnel. És még valami megváltozott. Talán a barátnői, a fiúja, vagy annak barátai hatására, de Sally is kezdett úgy nézni rá, mint a többiek.

Ez volt az igazi arculcsapás. A tökéletes tőrdöfés a szívébe. És ekkor született meg Destiny Faith, a Hókirálynő. Az a szerep, amit olyan tökéletesen eljátszott, hogy ne tudják többé megsebezni. Az érinthetetlen, mindenki által irigyelt gazdag úrilányé, a hűvösen elegáns szépségével, a méregdrága és egyedi cuccaiban. Egy hazug álom luxuskivitelben. Ez sodorta végül ahhoz az egyetlen emberhez is közel, aki mellett néha egy kicsit önmaga lehetett. Így barátkozott össze titokban Brian Wrighttal. Már nem érdekelte mások véleménye, csak őrizte a látszatot. De Sallyt szeretni nem szűnt meg soha. Akkor már tudta, hogy szerelmes belé, és csak reménykedett, a csodában.

Erre gondolt, miközben lassan, elegánsan és észrevétlenül Sallyék felé tartott. A lány látványa most is megdobogtatta a szívét, és dühítette, hogy már megint Kevin izmos karját kell látnia a vállán. Rühellte a fickót, főleg azóta, hogy rájött, titokban megcsalja Sallyt, fűvel-fával. Az a kis szerelmes hülye meg nem vesz észre semmit! Legszívesebben a képébe kiabálná az igazságot, de a rossz hír hozójának lenni hálátlan feladat a történelemben. Sally nem hinne neki, vagy nem bocsátaná meg az igazságot. Destiny ebben szinte teljesen biztos volt. Kevin haragjától nem félt. Jeff Stein erősebb Kevinnél, és őt is kifektette, mikor a srác a parkolóban tapogatni kezdte, meg megpróbált rámászni. Megérte elvégeznie azt az önvédelmi tanfolyamot, az egyetlen hobbiját, amit a szülei nem elleneztek.

Nem a fiúkkal szemben volt kifogása úgy általában. Csak az erőszakkal szemben. A tinédzserkori hormonrobbanás hatására már Des fejében is megfordult, hogy jó volna kipróbálni a szexet, elveszíteni a szüzességét, és megtapasztalni azokat az állítólagos gyönyöröket, amiket egy másik lány, vagy egy fiú teste nyújtani tudhat. Számára lényegében mindegy is volt, hogy fiú vagy lány az illető.

A szülei odahaza őrjöngtek, amikor egyszer végre vette a bátorságot, hogy kibökje az igazat. Minden létező módon tiltakoztak az ellen, hogy az ő szépreményű kislányuk egy aberrált leszbikus legyen. Azt már fel sem tudták fogni, hogy Destiny esetében voltaképpen a biszexuális lenne a pontosabb kifejezés. Eltökélték, hogy majd ők kinevelik belőle ezt a perverziót. A gimnázium elvégzése után pedig elköltöznek, elviszik a negatív hatások közeléből, és majd a Yale jogi karán megjön az esze. Az ő lányuk nem hozhat szégyent a család becsületére, a képzelt ferde hajlamaival! Az senkit sem érdekelt, hogy Des teljesen normálisnak érezte magát, és egyáltalán nem vágyott jogot tanulni. Ugyanúgy, ahogy az iskolában sem érdekelt senkit, amikor a buja kalandjairól pletykálkodtak a háta mögött, hogy Destiny valójában még csak nem is csókolózott eddig senkivel, nemhogy ágyba bújt volna.

- Sziasztok! - állt meg a kis társaság mellett.

- Szia, Destiny! Mizu? - fordult felé ragyogó műmosollyal Lucy.

- Csak gondoltam, idejében szólok, hogy legyen időtök készülődni. Két hét múlva lesz a szülinapi partim, és Leila valami nagy dobással készül. Természetesen meg vagytok hívva. Még bőven van időtök venni valami csinos ruhát, ha akartok, aztán remekül fogunk szórakozni - ejtette ki a gyűlölt szavakat Des, olyan arisztokratikus eleganciával, amit az iskola összes menő csaja sárga irigységgel próbált ellesni tőle, mindhiába.

- Köszike! Jaj, imádom a bulikat, amiket Leila rendez! - lelkendezett Jill, Lucy legjobb barátnője.

- Ez lesz állítólag az eddigi legnagyobb durranás - fogta sejtelmesen suttogóra a hangját Destiny. - Még nekem sem árul el semmit. Szóval, várlak benneteket, két hét múlva, szombaton.

Körbepillantott. Izgatott arcokat látott. A buli tényleg érdekli őket, ki nem hagynák. „Kis hülyék" - gondolta. A tekintete találkozott Sallyével. Nem volt barátságtalan a lány pillantása, de óvatos távolságtartás lapult benne. Nem tartozik ő ebbe a menő társaságba, de nagyon igyekszik beilleszkedni, tartozni valahová, valakihez.

- Kevin, feltétlenül gyertek el Sallyvel - szólította meg Des a fiút. - És elhozhatnátok Sally barátnőit is, Amanda és Rose is biztosan élveznék.

- Nem is tudom... - motyogta Sally bizonytalanul.

- Én igen - mosolygott rá könnyed eleganciával Destiny. - Az én bulijaimat minden vendég élvezi! Na, pá, srácok!

„Igen, mindenki élvezi, kivéve engem" - gondolta keserűen Des, miközben otthagyta őket, mintha halaszthatatlan dolga volna. Mazochistának érezte magát, hogy ennyire vágyik egy lány egyetlen elismerő pillantására, egy kedves szavára, az örömteli mosolyára. Tudta, hogy szerelmes Sally White-ba. Ezért nem képes továbblépni, élni sem, csak vegetálni. Ha akarná, lennének lehetőségei, könnyedén kapna maga mellé valakit, akár járni, akár a most már azért kínzó testi vágyait csillapítani. Csak neki ez nem elég. Destiny Faith szerelemre vágyik, tiszta érzelmekre, őszinte összetartozásra, ártatlan vágyakozásra, gyengéd szeretetre. Sallyre, akit nem az ágyába csábítana, hanem az életébe, hogy kitöltsék az űrt egymás szívében.

Az előbb, Sallyt és Kevint együtt látva, újból rázuhant a reménytelenség sötét takarója. Azután az élni akarás utat tört, és Destiny szívét eltöltötte a reménykedés. Hátha Sally rájön közben, talán éppen azon a bulin, hogy Kevin egy seggfej, és van valaki más, aki tényleg a szívén viseli a sorsát, és mindent a világon megadna neki!

Destiny ebbe a reménybe kapaszkodott. És közben igyekezett a lelke legmélyére száműzni azt a gonosz kis hangot, ami már évek óta azzal kísértette, a fülébe sugdosva magányos perceiben, hogy vajon mennyire jó ómen, ha az ember lányának a nevében egyszerre van jelen a Hit és a Végzet...