Nem mondom, hogy boldog gyerekkorom volt. Miért mondanám? Csak azért írom le ezeket a sorokat, hogy megtudjátok, mitől lettem olyan, amilyen. Sokan azt hiszik, egy herceg élete fenékig tejfel, hát a fészkes fenét az! Nagyon is borzalmas. Ahányszor csak lejöttem a második emeletről, (ahol tanultam) az elsőre, minden nap ugyanaz a látvány tárult elém: anyám bőgött, apám pedig ordítva verte az asztalt. Amikor megpillantott engem, még anyám fejéhez vágta:
-Látod, te hannoveri szajha-üvöltötte- még egy rendes gyereket sem tudtál nekem szülni, csak egy ilyen félresikerült, művészlelkű idiótát, nézd meg nem is fiú, hanem lány!
Mindig anyám családtagjai voltak a ringyók, vesszen Anglia, és éljen a Porosz Királyság! Ez a kifinomult angoloktól végképp elütő, barbár nagyhatalom.
Apám szerint "lányos" vagyok.
Mostanában nagyon vigyáznom kell, nehogy összefussak apámmal, akár a lépcsőfordulóban is. Ha találkozunk, annak soha sincsen jó vége.
-Ide gyere!-szokott szólni olyankor közönyös hangon-Vesd le az inged!
-Felséges apám mit vétettem...?
-Kuss, és vesd le az inged!
-De esküszöm én nem...!
Ilyenkor irgalmatlanul elver.  Az ilyen esetek, többször előfordultak, ezért mossa Liz már a hetedik véres ingemet a tóban. Apám állítja, hogy az a vér, ami az ingemen van, olyan vér ami a nőknek havonta szokott lenni...
Két tanórával ezelőtt, éppen a lélekkel foglalkoztunk:
-Kérem felséges herceg, mondja ki a legelső szót, ami az eszébe jut erről: család - kérte a tanárom.
-Sorozatgyilkos- feleltem én.
Döbbent arccal meredt rám. Gondoltam odaadom neki az egyik irományomat, hadd elemezgesse. Megtettem. A következő tanórára el is olvasta, azt mondta, ilyen körülmények között nem csodálkozik, ha sorozatgyilkosokra gondolok.