Ne is mondjatok semmit... Szégyellem is magam! Komolyan. De itt vagyok, van új rész!

Egy olyan talpraesett, karakán és erős egyéniséget is könnyűszerrel el lehet bizonytalanítani, mint amilyen Hermione. Ehhez elég, ha bárki kimondja Draco Malfoy nevét.
- Amióta visszaértél meg sem szólaltál Talán rossz hírt kaptál? - kérdezte kíváncsian Jake.
- Valami olyasmi - dünnyögte az orra alatt, miközben egy fiókban matatott.
- Ha a beszédedet keresed, itt van nálam.
- Köszönöm - mondta, miközben a pergamenért nyúlt.
- Ha bármiben tudok segíteni csak szólj.
- Azt hiszem, ezt a dolgot egyedül csak én oldhatom meg. Gyere, mindjárt kezdődik.
A ceremónia roppant unalmasra és hosszúra sikeredett, Hermione beszéde kicsit humorosabbra sikerült a kelleténél, ami kizökkentette a közönséget a monoton hangulatból. A nő boldogan, önfeledt mosollyal az arcán sétált vissza a színfalak mögé.
- Elképesztő voltál - ugrott oda Jake.
- A te érdemed is.
- Ez igaz! Gyere, koccintsunk, ha jól tudom, most szolgálják fel a pezsgőt.
Jake kinyújtotta a karját, amit Hermione természetesen elfogadott. Egy órába telt, mire pezsgőhöz jutottak, hiszen lépten-nyomon leszólították, hogy gratuláljanak neki, a protokollhoz pedig tartani kellett magát, nem léphetett le szó nélkül, pedig rettentően ki volt száradva a torka a sok beszédtől.
  Az egész annyira meseszerűnek tűnt Hermione számára, a dicsérő szavak, a siker émelyítően édes íze megrészegítette. Egész életében arra vágyott, hogy szakmailag elismerjék.
- A sikeredre! - emelte poharát Jake.
- A sikeremre! - kacagta Hermione, és miután összeérintették poharaikat, egy szuszra kiürítette annak tartalmát.
- Hűha! Te aztán szomjas voltál!
- Vagyok is, úgyhogy hozok még egyet. Te is kérsz?
- Még szép! - kacsintott kacéran Jake. Hermione arca pirossá vált zavarában, majd elindult az asztal felé, ahol pezsgőspoharak százai várták, hogy kiürítse őket valaki. Arra gondolt, hogy talán adnia kellene egy esélyt Jakenek. Végülis, mindenkinek joga van ahhoz, hogy boldog legyen, még neki is. Itt lenne az ideje elfelejtenie a múltat, hogy a jövőre koncentrálhasson, de a sorsot senki sem tudja becsapni, még a legokosabb boszorkány sem.
  Apró kezeivel a legszimpatikusabb pohár felé nyúlt, amikor idegen ujjak érintését érezte meg a bőrén, ami furcsa módon ismerős volt neki, és rejtélyes bizsergés ébresztett benne
- Elnézést, válasszon csak! - húzódott el, majd ráemelte pilláit a pohárbitorlóra. Draco Malfoy állt előtte teljes életnagyságban. Hermione szíve akkorát dobbant, hogy majdnem kiszakadt a helyéről, de nem az ijedtségtől, se nem a döbbenettől. A térdei megremegtek, torka kiszáradt, és a pulzusa is szaporább lett. Szinte az ájulás kerülgette, ezért egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia az asztalban.
- Jó estét, Granger kisasszony! Minden rendben? Sápadtnak tűnik.
Hermione megpróbálta rendezni vonásait és elfolytani a benne feltörő érzéseket, az emlékeket. Gondolkozott valami frappáns válaszon, de semmi nem jutott az eszébe, a férfi jelenléte blokkolta a kognitív képességeit. Draco érdeklődve figyelte Hermione testbeszédét, ő is furcsán érezte magát ebben a helyzetben. Izzadt a tenyere, amit feltűnés nélkül próbált a sötétszürke zakójába szárazra törölni. Nem mert a mogyoróbarna szemekbe belenézni, mert tudta, rögtön elveszíteni a maradék józan eszét, ezért inkább a nő nyakát vizslatta, és észrevette az ezüstláncot.
- Ott van a medál a nyakadban - szólalt meg csendesen. Hermione azonnal odakapott, azt hitte a ruha alól kibújt. - Gyönyörű vagy... Mint mindig.
Tekintetük összekapcsolódott. Megszűnt létezni körülöttük minden. A zene elhalkult, az emberek eltűntek, a terem körvonalai elhalványodtak. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsék, mit akar mondani a másik még ennyi év után is. Ilyen a sors. Mindketten tudták, hogy akármit tesznek, akárhogy küzdenek ellene, mindig visszatalálnak egymáshoz. Draco inkább elmenkült az érzései elől, beletemetkezett a kviddicsbe, annak reményében, hátha enyhít a szívére nehezedő bánatán, de be kellett látnia, hogy ez túlnőtt rajta. Megőrjítette a tudat, hogy semmit nem hall a nőről, akit szeret. Azt hitte, az idő és a távolság begyógyítja a sebeit. Astoria pedig csak egy áldozat szenvedése oltárán. Nem akarta bántani Hermionét, ezért el akarta engedni, de még utoljára beszélni akart vele, látni szerette volna.
Azt azonban nem is sejthette, hogy azzal okozza a legnagyobb fájdalmat a szeretett nőnek, ha elengedi. Hermione minden egyes nap hazudott magának, hogy már nem szereti a férfit, este azonban nem tudott elfutni az igazság elől. A medál mindig emlékeztette az igazságra, de egyre több megválaszolatlan kérdést tett fel. Belépett az életébe Jake, akiben a remény egy kis szikráját fedezte fel, de igazságtalan sem akart lenni vele. Annyira szerette volna szívből szeretni a doktort, de az érzés csak nem akart megérkezni. Amikor Draco Malfoy emléke halványulni kezdett, megjelent egy újságcikk, vagy előkerült valami, ami rá emlékeztette és újra felélesztette az iránta érzett szerelmét. De a háború és az utána következő időszak éket vert közéjük, és mivel a körülmények elválasztották őket, nem tudták megbeszélni azokat a sérelmeket, amiket a mai napig nem tudnak megbocsájtani egymásnak. Ezek a sérelmek rohamozták meg Hermionét, és azonnal kijózanították, kitisztították az elméjét. Határozottan fogott meg két pezsgőspoharat, de néhány csepp nedű a padlóra is került, mert remegni kezdett a keze.
- Mennem kell, várnak! És szerintem téged is!
Draco óvatosan megérintette a nő vállát. Megállt, olyan érzés volt, mintha belé csapott volna a villám.
- Találkozzunk. Akkor mindent megmagyarázok! - súgta a fülébe. Megremegett a hangjától és a leheletének forróságától, aminek hatására alig láthatóan összehúzta a nyakát.
- Rendben. Írd meg, hol és mikor - válaszolta Hermione, miután magához tért a bódulatból, és megpróbált a lehető legtermészetesebben viselkedni Jake-kel az este folyamán, de a gondolatainak nem tudott megálljt parancsolni, azok akarva- akaratlanul is Draco felé kalandoztak.