Vannak olyan helyzetek, amikor minden percet úgy érezzük, mintha ezer évig tartana. Ilyen volt az is, mikor Reginával szótlanul gubbasztottunk egymás mellett a folyosón, miközben az igazgató a szüleinkkel tárgyalt. A ruhánk szakadt volt, a hajunk tépett és kócos, az arcunk tele sebhelyekkel. Ha egy külsős meglátott volna minket biztos azt hitte volna, hogy Walking Dead forgarásáról tévedtünk ide. Mondjuk nem hinném, hogy sokan lemaradtak volna az összetűzésünkről, le merném fogadni, hogy már akkor többezer példányban fent volt a létező összes közösségi felületen.
  Az ablakhoz sétáltam és lepillantottam az udvarra. Már egy árva lélek sem lézengett az iskola területén, mindenki hazament, vagy a barátaihoz, vagy a plázába, vagy bárhová élvezni a szünetet, ami tőlünk még olyan távol volt...
  Visszaültem a folyosón lévő padra, kellő távolságra Reginától. Továbbra sem szóltunk egymáshoz egy szót sem, de tudtam, hogy ő is ugyanúgy kagylózik mint én, hátha kihallatszik valami odabentről. De semmi. Egyedül a falon lévő óra ketyegése törte meg a csendet.
  -Hanna!- hatalmasat dobbant a szívem. A hang, amit ezer közül is felismernék, és fél év után képes azt a megmagyarázhatatlan valmit kihozni belőlem, amit senki vagy semmi más. Talán ezt a valamit nevezik szerelemnek.
  -Márk- motyogtam olyan vékonyka hangon, hogy magam is meglepődtem.
  -Hanna, mégis mi a fene ütött beléd?- még soha nem hallottam így beszélni. A térdem remegett, a szemeim megteltek könnyel.
  -Én... Meg tudom magyarázni...-kezdtem, de félbeszakított.
  -Nincs szükségem magyarázatra. Azt már megszoktam, hogy ti lányok egy percig sem vagytok képesek egy légtérben létezni anélkül, hogy ne legyen valami balhé belőle, de ha már ennyire kéztetést éreztetek arra, hogy egymásnak essetek találhattatok volna valmi jobb alkalmat, mint életem első nagyobb koncertjét! Azt hiszem pontosan tudtad, mit jelent ez nekem! Lehetőséget, az első lepcsőfokot az álmom eléréséhez, ami a fél életemet jelenti amióta az eszemet tudom. Megértem, nehéz elképzelni, hogy más embereknek nem az az életcélja, hogy egész nap régi, poros könyvek és döglött állatok között löttyöket öntögessen össze, meg úgy általában, azt hogy vannak más emberek, de legalább próbáld meg. Köszönöm, hogy mindenki számára emlékezetessé tetted a koncertet! Köszönök mindent!- Mire a mondandója végére ért már patakokban folytak a könnyeim. Meg se várta, hogy válaszoljak, Márk kíméletlenül sarakon forult, majd  a lépcső tetejére érve utoljára vissznézett és hozzátette- Jó tanulást a nyárra! Majd pár év múlva küldök VIP jegyet a koncertemre, remélem, majd ráérsz eljönni és nem esik egybe a tudományos Nobel-díjad átadójával.
A hangjában tökéletes érződött a gúny: ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt. És ebben az a legrosszabb, hogy ő ezt nagyon jól tudta. De megérdemeltem. Mert én vagyok a világ legönzőbb embere. Már ha ezek után egyáltalán embernek lehet minősíteni.
  Úgy zokogoktam, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát és úgy is éreztem magam. Csak éppenséggel nem elvették, hanem én dobtam el magamtól azt, ami számomra a világot jelenti. A két tenyerembe temetett arccal is láttam a lelki szemeim előtt ahogy Regina elégedetten vigyorog, mint egy éhes hiéna, a közelebb került ahhoz, hogy megszerezze a zsákmányát. (Ma már eskü nem írok több hasonlatot, de ezt most muszáj volt).
  De nem volt sok időm magamat sajnálni, mert nyílt az igazgatói ajtaja és a szüleim gondterhert arccal léptek ki rajta.
                    
                                ****