Haneul gyűlölt vezetni. Nem kedvelte a forgalmas utakat, de különösen a kihalt utcákat nem szerette, főleg sötétben, amikor bárki, bármelyik pillanatban leléphet az útra, és nem elég jók a reflexeid, és akkor...Haneul összeszorította az ajkait, és ignorálva a háta mögül érkező dudálást, beletaposott a gázba. A többi autó már nem ért át a zöldön. Haneul biztos volt benne, hogy különböző trágárságokat kiabálnak felé, és a visszapillantó tükörben látta, ahogyan valaki beint neki, de nem sokáig foglalkozott vele. A szemeit újra konokul az útra szegezte és kapaszkodott a kormányba, mintha mentőöv volna. Kár, hogy tudta, hogy nem volt az.

Szíve szerint nem is ült volna autóba, ahogyan azt már két éve nem tette, de meg akarta lepni Yoongit a munkahelyén. Az előző este eléggé kínosan alakult, de hiszen tudhatta volna, hogy a múlt felhánytorgatásából még sosem sült ki semmi jó.

Haneul idegesen beharapta az ajkát, és hevesen verő szívvel vette tudomásul, hogy majdnem nem fékezett le egy zebra előtt.

-Mierda - suttogta maga elé egyszerre halálfélelemmel és idegességgel telve. (*shit - francba)

A zebrán áthaladó fiatal lányra szegezte a tekintetét, és nagyot nyelve várta meg, amíg végigmegy az úton, majd egy csiga lassúságával indult útnak újra. Mit meg nem tesz Yoongiért.

Yoongi a tenyerében pihentetett állal ült a stúdióban, unottan bámulva maga előtt az asztal egyhangú felületét, néha-néha akaratlanul is a kanapéra pillantva, azt képzelve, hogy az gúnyosan nevet rajta. Várta, hogy Jimin megjöjjön a táncpróbájáról és nekiálljanak a munkának, bár kivételesen semmi kedve sem volt hozzá. A tegnap este Haneullel megtette a hatását és cseppet sem kellemes emlékekkel töltötte meg a buborékját, ami most olyan közel volt a feje tetejéhez, hogy szinte a hajszálain pihent.
A megnyitott projekt érintetlenül pihent a számítógép vibráló képernyőjén. Yoongi nem nézett rá azóta, hogy megnyitotta. Haneul bekeretezett képét figyelte a szeme sarkából. A képen a lány önfeledten mosolygott, csillogó szemekkel nézett a kamerába, ami mögött Yoongi állt egykoron.

Fél kettő múlott. Jiminnek már ott kellett volna lennie. Azt mondta egyig van táncpróbája.

Yoongi nagyot sóhajtva ellökte magát az asztaltól és felállt, hogy kinyújtóztassa az elgémberedett végtagjait. Fáradtan nézte a gyűlölt kanapét, és megfogadta, hogy kerít valakit, akivel elviteti az ocsmány bútort. Erre a gondolatra halványan elmosolyodott és azt sem bánta, hogy a kanapé utálatosan kinyújtja rá a nyelvét.

Épp visszaült volna, amikor kopogtattak, és mivel Jimin mindig csak úgy berontott, előzetes jelzés nélkül, Yoongi kérdőn vonta fel a szemöldökét.

-Szabad - szólt, felkészülve a legrosszabbra, vagyis a főnökére, éppen ezért lepődött meg igazán, mikor Haneul jelent meg az ajtóban.

-Szia - köszönt bátortalanul, becsukva maga után az ajtót. - Egyedül vagy?

-Amint látod - válaszolt Yoongi és egy kissé durvábbnak hatott a felelete, mint tervezte.

Haneul előre-hátra hintázott a sarkain, beharapva a száját, azt mérlegelve, hogy mit is kéne mondania. Yoongi hanyagul visszahuppant a székébe, és először az ajtóban ácsorgó Haneulre tévedt a tekintete, majd a keretben mosolygóra. A két alakban a hajukon kívül semmi hasonló sem volt. Semmi az égvilágon. Legalábbis Yoongi szerint.

-Nézd - kezdett bele Haneul nagyot sóhajtva. - Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a tegnapiért. Nem volt szép tőlem, hogy felidéztem benned....mindkettőnkben egy emléket, amit legszívesebben elfelejtenénk. Ígérem, többé nem kell szembenéznünk vele - hadarta el egy szuszra.

-Pedig éppen azt kellene tennünk - suttogta Yoongi, mélyen belenézve Haneul smaragdzöld szemeibe.

-Hogyan? - kérdezett vissza a lány, szinte már levegőért kapkodva.

-Nem gondolod, hogy beszélnünk kéne róla? A mai napig nem tudom, mi a faszért hagytál el. Sosem magyaráztad el, de én hülye megvártalak. Mert szeretlek. Magyarázatok nélkül is. Vagyis ezt hittem. De úgy érzem lassan beleőrülök, a kurva életbe - az ökle akaratlanul is hangosan csattant az asztal lapján, a váza megremegett, de nem borult fel, ellentétben a képkerettel.

Haneul ijedten rezzent össze, nem tudta leplezni a zaklatottságát. Még sosem látta Yoongit ilyennek ezelőtt, részegen sem.

-Hajlandó vagy beszélni róla? - kérdezte Yoongi egy fokkal higgadtabban, de kerülve a lány tekintetét.

Haneul kezei ökölbe szorultak, hogy ne látszódjon a remegésük, és a sikoly is elakadt félúton a torkában, azonban az előtörő könnycseppeket nem tudta megállítani.

-Kérlek, ne tedd ezt velem.

Haneul nem is tudta, hogyan volt képes egyáltalán megformálni a szavakat, nem beszélve arról, hogy ki is ejtse őket.

Yoongi elfordult, és egy hanyag mozdulattal felállította a képet. Az üveg egy helyen megrepedt, de nem tört el. A mosoly viszont mintha megfakult volna.

Haneul újra összerezzent, ám a reakciót ezúttal az ajtó váratlan nyitódása váltotta ki belőle. Jimin esett be a szobába, kipirult fejjel, zilált hajjal és a levegőt kapkodva.

-Bocs, hogy késtem, nagy volt a forg... - kezdte, de megakadt amint sikerült felmérnie a különös helyzetet, aminek a közepébe csöppent. - Bocsánat, visszajöhetek később - fordult vissza, de Yoongi utánaszólt.

-Nem kell. Haneul éppen menni készült - jelentette ki tárgyilagosan. - Igaz? - tette hozzá nyomatékosan, mikor nem érkezett válasz.

-Igaz - nyögte ki Haneul nagy nehezen, a kézfejével erősen megdörzsölve az arcát, mielőtt megfordult.

A pillantása összetalálkozott a megilletődött Jiminével. A fiú végigmérte a lány sírástól feldagadt szemeit, majd a tekintete szinte azonnal az asztalon álló képre siklott. A szemében felcsillant valami, talán a felismerés egy apró szikrája, de amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan ki is aludt. Félszegen meghajolt a távozni készülő lány előtt.

-Haneul - szólt Yoongi újra, mire Haneul megtorpant a küszöbön, de nem fordult vissza. - Otthon megbeszéljük.

A lány pár másodpercig hezitált, mielőtt elővette a zsebéből a kocsikulcsot és a kanapéra nem hajította.

-Vidd haza a kocsit, kérlek - azzal távozott.

Jimin értetlenül kapkodta a fejét az immár üresen álló ajtó és Yoongi között, aki most a tenyerébe temetett arccal ült az asztalnál. Pár másodpercig hezitált csupán, mielőtt becsukta az ajtót, és a Yoongi melletti székre nem huppant.

-Sajnálom - mondta, anélkül, hogy bármit is tudhatott volna a szituációról.

Yoongi lassan felemelte a fejét, és a véreres szemei szinte megfagyasztották Jimin ereiben a vért. A jobb kezét nagyot nyelve akaratlanul is a pulcsija alatt megbújó hegekre szorította. Yoongi pislogott párat, mielőtt megköszörülte a torkát.

-Csukd be a szemed, kérlek.

-Tessék? - kérdezte Jimin megszeppenve.

-Csak tedd, amit mondtam - ismételte Yoongi szinte már esdeklően.

Jimin pedig elrejtette a zölden csillogó smaragdokat a szemhéjai alatt.