Jimin az ágya szélén ült, egyik kezében egy üveget szorongatva, a másikban egy kést. A szobában nem égett a villany, a hold halvány fénye is csak néha-néha derengett fel, mikor épp nem takarta el egyetlen felhő sem. Hajnali két óra lehetett, és Jimin szokás szerint nem tudott elaludni, hiába a fáradhatatlan robotolás napról-napra. Képtelen volt lehunyni a szemét.

A gondolataiba merülve forgatta a kést az ujjai között, néha-néha beleivott a piájába is, de egyébként csak üveges szemekkel meredt maga elé.

A háta mögött a többi gyakornok egyenletes szuszogása hallatszott, és ha nagyon figyelt, a vastag ablaktáblákon át hallhatóvá vált pár tücsök melankolikus ciripelése.
A szájához emelte az üveget, de csalódottan konstatálta, hogy az kiürült. Nem úgy, mint az ő feje. Ami tele volt ide-oda cikázó, őrült, értelmetlen gondolatokkal. Így teltek az éjszakái. Nem gyötörték édes álmok, nem hallott könnyű melódiákat, nem voltak nagyratörő vágyai. Csak egy egyszerű fiú volt, aki egyszer régen elvesztett valamit és azóta is a holléte után kutatott. De sehol sem találta. Az egyetlen pillanat, amikor valahogyan mégis közelebb érezhette magát a megoldáshoz, ezeken a végtelen, borús éjszakákon jött el, de a hajnal első sugaraival rögtön szerte is foszlott.

Óvatos mozdulattal letette az üveget a földre, épphogy hallani lehetett a koppanást, amivel földet ért. A kés hegyén megcsillant a hold sápatag fénye, ezüstös ragyogást kölcsönözve a tárgynak. Jimin szemében is hasonló, éles fény csillant. Tudta, hogy csak így lesz jobb. Hogy csak így szabadulhat meg a terhétől. Mintha minden egyes vércseppel könnyebbé vált volna a lelkét nyomó súlyos teher. És reggel százszor erősebben tért vissza. Nem voltak mély sebek, éppen csak hogy pár csepp vér kicsordult az ereiből, de ez Jiminnek épp elég volt. Szerette a vöröset. A naplementét. A horizonton elterülő színek tömkelegét. De egy csepp vért sem cserélt volna el ezer naplementére sem. Mert ez ő maga volt. Az ereiben folyó élet.

A hideg penge lassan végigszántotta a bőrét, pontosan a negyedik és ötödik heg között, mert úgy gondolta ott túl nagy a hézag. Nem gondolt arra, mi lesz majd, ha valaki felfedezi. Lehet, hogy éppen arra várt, hogy valaki felfedezze. Areum már észrevette volna. De hát, ha itt lenne, nem lenne mit észrevenni.

A kés egyre mélyebben vágott a húsába, és a kibuggyanó vér látványa olyan nyugodtsággal töltötte el, amit már régóta nem érzett. Ahogy nézte a lefelé csordogáló vér-patakokat, arra gondolt, hogy bérmmennyire is szereti a vért, nem tudna embert ölni. Pedig van valaki, aki igazán megérdemelné. És még sosem volt ilyen közel hozzá ezelőtt. Fizetnie kéne azért, amit tett. De ő még saját magát sem lenne képes megölni, basszus.

A háta mögött valaki megmozdult, és Jimin összerezzent, mikor meghallotta az egyik gyakornok álomtól terhes hangját.

-Jimin? Mit csinálsz?

Jimin megmerevedett, akár egy szobor, minden izma befeszült, de az immáron szinte teljes alkarját befedő vér-folyamokat nem állíthatta meg.

-Semmit, csak... - kezdte és az alsó ajkába harapott. El sem hitte, hogy majdnem elárulta magát. - A mosdóban voltam. Mindjárt visszafekszem.

-Jó - hallotta a hangot elhalóan, és szinte biztos volt benne, hogy amint a másik feje párnát ért, már újra az igazak álmát aludta, mégsem mert megmozdulni. Csak percekkel később vette észre, hogy a kés immáron az ölében hever, és a jobb kezét a bal alkarjára szorítva próbálja meg enyhíteni a vérzést. A tenyere piroslott a vértől. Tényleg ki kellett mennie a mosdóba. Kissé megszédült, mikor felállt, de futó léptekkel indult a mosdó felé.

Erős sugárban folyatta a vizet és őrülten suvickolta a kezeit. De ha egyszer vér tapadt a kezeidhez, nem olyan egyszerű lemosni magadról.