Yoongi hosszú idő óta először ment haza józanul, mindössze a zenétől megrészegülve. Ráadásul már tizenegykor hazaért, mert hamar hazaküldte Jimint, hiába a fiú minden ellenvetése. Yoongi így is látta, hogy hullafáradt, valószínűleg hajnal óta talpon volt. És úgyis lesz idejük holnap is.

Halkan csukta be maga után a bejárati ajtót, nem akarta felébreszteni Haneult, de meglepve tapasztalta, hogy a szobában még ég a villany. Yoongi halkan lépkedett a szoba felé és az ajtóban állva belesett a szobába. Haneul törökülésben ült az ágyon, az arcát eltakarta a kétoldalt lelógó sötétbarna haja és egy vastag könyvet lapozgatott. Yoongi az ajtófélfának támaszkodva megállva nézte, ahogyan lapozgatja a fotóalbumot - ahogy arra Yoongi közben rájött -, a lapok lágyan susogtak az éjszaka töretlen csendjében.

-Haneul - szólalt meg egy idő után rekedten, mire a lány kissé ijedten kapta fel a fejét.

-Yoongi? - meredt rá némileg értetlenül, tágra nyílt szemekkel és úgy fixálta a szemeit Yoongira, mintha csak a részegség akár egy apró, halovány szikrája után kutatna. És nagyot nyelve állapította meg, hogy nem találja.

-Miért nem alszol? - lépett be a szobába Yoongi, leülve az ágy szélére, némileg távolságtartóan.

-Nem tudok...ilyenkor még nem tudok - csuklott el a hangja. De Yoongi ezt honnan is tudhatná? Hiszen sosincs itt vele.

-Mit nézel? - váltott témát Yoongi, észrevéve, hogy a lány valamiért kellemetlenül érzi magát, de nem tudja, miért. Közelebb csúszott az ágyon.

-A régi fotóalbumot - felelte, és most először jelent meg egy apró mosoly a szája szegletében. -Amikor egyetemisták voltunk.

-Mintha ezer éve lett volna - nevetett fel Yoongi. Haneul is hasonlóképpen gondolta. De ő azért, mert akkor Yoongi még olyan volt, mint most. Egy aranyos, ártatlan fiú, nem valaki, akit minden reggel úgy kell ápolni, mint egy rokkantat, mert állandóan annyit iszik, hogy alig bír megállni a saját lábán.

-Igen - bólintott végül, gyorsan lapozva egyet. Az oldalak tele voltak kis, polaroid fotókkal. Haneul akkoriban odáig volt a polaroid képekért. Most már jobban szerette a fekete-fehéreket.

-Erre emlékszem! - bökött Yoongi egy képre az egyik oldal felső sarkában.

Én mindre emlékszem, gondolta Haneul. De nem akarta hangosan kimondani.

-Ez az első randink után készült - emlékezett vissza Yoongi. - Rohadt ideges voltam - nevetett halkan. - Már azon is meglepődtem, hogy igent mondtál. És annyira béna voltam - emlékezett vissza, inkább örömmel, mintsem szégyenkezve.

-Nem is voltál az - tiltakozott rögtön Haneul. - Ha valaki béna volt, hát én voltam az - sóhajtott fel.

Haneulnek kezdettől fogva szemetszúrt Yoongi. A maga álmodozó tekintetével, ami úgy tűnhetett, hogy mindig a semmibe réved, de valójában a végtelenséget fürkészte maga előtt. Mindent, ami van, és nem azt, ami nincs. És az egyetlen dolog, ami ki tudta zökkenteni a maga kis világából, az Haneul volt.

-Miért lettél volna béna? - kérdezte Yoongi, őszinte döbbenettel a hangjában.

-Mindegy - legyintett Haneul az ajkába harapva. - Ezt nézd - bökött egy másik képre, amin Yoongival egy óriáskerék előtt álltak, a kezükben vattacukorral, az arcukon egy akkoriban levakarhatatlannak tűnő, szinte már undorítóan mámorító mosollyal.

Yoongi pár másodpercig hezitálva fürkészte Haneul arcát, mielőtt a képre pillantott volna.

-Ez mikor készült?

-Három hónappal azután, hogy járni kezdtünk - olvasta le a kép alsó, fehér részére biggyesztett dátumot Haneul.

-Emlékszem, hogy alig mertél felülni a hullámvasútra - bökte oldalba Yoongi Haneult, mire a lány alig láthatóan összerezzent, de hamar összeszedte magát.

-Én úgy emlékszem az a valaki te voltál - nézett Yoongira összehúzott szemekkel.

-Kizárt dolog - rázta a fejét nevetve. A szédülés ezúttal elmaradt. - Na és ez? - mutatott egy képre, amin egyedül Haneul ácsorgott, lehajtott fejjel. A képen a haja sokkal rövidebb volt, csupán a válláig ért, és ez az apró eltérés máris egy teljesen más kisugárzással áldotta meg a lányt. A kép aljára az 'Aeropuerto' szó volt felírva - ennyit még Yoongi is megértett -, és egy két évvel ezelőtti dátum.

Haneul nagyot nyelve meredt a képre. Érezte, ahogyan a könnycseppek egyre jobban gyülekeznek, és erőteljesen rá kellett harapnia az alsó ajkára, hogy elfojtson egy feltörni készülő...mit? Sikolyt? Talán.

Mindketten tudták mit ábrázol a kép, miért kéne hát felhánytorgatni az oly nehezen feledhető múltat? Minek játszani a tűzzel, mikor már majdnem elaludt? A buborék most olyan közel lebegett a fejük felett, hogy egyetlen rossz mozdulattal kipukkanhatott volna.

Csendben ültek, csupán a vér ütemes dobolását hallották a fülükben, ahogy Haneul a képet bámulta, mintha azzal kitörlődne az életükből, Yoongi pedig Haneult bámulta. Ugyanígy? Kizárt.

Yoongi pontosan úgy bámulta őt, ahogyan azon a napon.

A reptér rendkívül forgalmas volt a korai óra ellenére. Emberek taposták egymást a hatalmas aulában, különböző nyelveken kiabálva egymásnak, a bőröndjeiket rángatva és a kijelzőket fürkészve. Életteli volt. Nem úgy, mint a bőröndöt húzó Haneul, nyomában az üres tekintettel bámuló Yoongival.

Egy félreeső helyen aztán megállt, és a füle mögé tűrte a haját. Még nem szokta meg, hogy olyan rövid, hogy olyan más. Yoongi megtorpant előtte, és a padlót bámulta maga előtt.

-Még van fél órám mielőtt le kéne adnom a cuccomat - kezdte Haneul halkan, így félő volt, hogy elvész a tömeg morajában, de Yoongi aprót bólintott. - Leüljünk valahova?

Yoongi csak vállat vont, és a cipőjét követve indult el a lány után az egyik közeli, meglepő módon üres padhoz.

-Hajlandó vagy rám nézni? - kérdezte Haneul, pont úgy, mintha csak az időjárásról csevegne. Yoongi egy darabig hezitált, mielőtt megemelte a fejét és hidegen belebámult a lány zöld szemeibe. Haneul azt kívánta bárcsak ne kérte volna tőle ezt. De még azelőtt összekapta magát, hogy a megbánás, vagy a félelem akár egyetlen jele is tükröződhetett volna az arcán. - Nézd, Yoongi - kezdte, tartva a szemkontaktust. - Tudom, hogy haragszol.

Yoongi ingerülten felhorkant, elveszítve ezzel a kifejeztéstelenséget, amit olyan nagy gonddal magára erőltetett.

Haneul, fájdalmasan, mintha a szavak késként döfnék a száját, folytatta a mondandóját:

-Megértem. Én sem akartam ezt. Illetve nem így akartam. De mindketten tudjuk, hogy az a legjobb, ha most egy időre hazamegyek.

Haza. A szó valamit elindított Yoongi bensőjében, valamit, amit nem tudott hová tenni, de folyamatos nyugtalansággal töltötte el az elkövetkezendő hosszú hónapok során.

-Nem fogsz visszajönni, igaz? - tette fel a kérdést Yoongi mindenféle kertelés nélkül.

Haneul lett volna a legboldogabb, ha hezitálás nélkül válaszol. De nem ment.

-Visszajövök - suttogta végül, mindenféle határozottság nélkül. - Szeretlek - tette hozzá Yoongi szemébe nézve. És ő, bármennyire is gyűlölte az egész gondolatát, elhitte. Mert Haneulnek csak hinni lehetett.

-Én is szeretlek - mondta, de a hangja megremegett és hangosan szipogott egyet.

-Gyere ide - tárta szét Haneul a karjait, és Yoongi, akár egy óvodás az anyukája karjaiba, úgy vetette bele magát ő is az ölelésbe, fejét a lány vállába fúrva. Érezte Haneul kezét, ahogy beletúrt a hajába, és a keze olyan erősen szorította a koponyáját, hogy egy pillanatra azt hitte betörik a feje. Örökkévalóságnak tűnő idő után elengedték egymást és Haneul egy puszit nyomott Yoongi feje tetejére, mintha így akarná enyhíteni a szorítása okozta fájdalmat.

-Mennem kell - mondta végül, a torkát köszörülve. Felállt, és megigazította a ruháját.

Yoongi a lány keze után nyúlt, és megszorította, mire ő halványan elmosolyodott. - Tényleg mennem kell - ismételte, és a tervezettnél kissé erőteljesebben rántotta el a kezét. Yoongi fáradtan, és zavarodottan bámulta a saját kezét, ami visszahullt mellé, akár egy rongybaba.

Haneul úgy tett, mint aki ezt nem veszi észre, és a bőröndje fogantyújába kapaszkodva indult el, de két lépés után visszafordult.

-Visszajövök - mondta. - Addig is....Nézz fel az égre. Ha felnézel, én ott leszek. És mire megszámolod a csillagokat, újra veled leszek.

Yoongi csak bámulta a lányt, az arcát, aztán már csak a hátát, ahogy megfordult és elment. Ahogy kisétált Yoongi életéből. Az álmodozó tekintete, amiből a lány szakította ki, most visszatért, de csak azt látta, ami nincs, és nem azt, ami van. De Yoongi akkor is megszámolta a csillagokat. Minden nyomorult este. A végtelenségig. Mert Haneulnek csak hinni lehetett.