Az ügynökség épülete kísértetiesen kihalt volt a hajnali órában, szinte semmi fényforrás nem lengte be a tágas előcsarnokot csak a hold halvány, bizsergető fénye. Yoongi eltökélten szelte át a hallt, szaporán véve a levegőt, a kezei ökölbe szorulva lengtek céltalanul az oldala mellett.

Kettesével szedve a lépcsőfokokat igyekezett felfelé, ezúttal egy cseppet sem bánkódva a lift máskor oly nyomasztó hiánya miatt. A harmadik emeleti folyosón egy pillanatra lehorgonyzott, és a sötéttől hunyorogva vizslatta a stúdiója ajtaját, mintha csak arra várt volna, hogy egy pislogással később az ajtó, és azzal együtt az egyetlen menedéke is eltűnik, akár egy délibáb. De az ajtó nem tűnt el, és Yoongi szinte futva indult felé, majd egyenesen beesett a kis szobába, felkattintotta a villanyt és teljes erőből bevágta maga mögött az ajtót. Éles csörömpölés hallatszott, és Yoongi először nem tudta mi okozhatta a zajt, amíg a hirtelen jött fénytől pislogva az asztal felé nem fordult. A képkeret, benne Haneul arcképével, üveggel lefelé hevert az asztallapon.

Yoongi nem is volt tudatában annak mit tesz, de az asztalhoz sétált és remegő kezekkel felemelte a képkeretet. Az eleve repedt üveg most darabjaiban hevert és a kis üvegszemcsék koppanva landoltak az asztalon. A képet védő tömör üvegfal leomlott és Yoongi egyenesen szembenézhetett Haneul valódi képével; az önfeledten mosolygó lányéval, a smaragdzöld szemeivel és talán most először tisztán látta a lány tekintetét. Mert akárcsak a valóságban, Haneul ezen a képen is megtört volt, csak még képes volt elfedni egy mosollyal.

Yoongi észre sem vette mikor lehuppant a székére, még mindig a képet szorongatva, remegő ajkakkal. A kép egyre inkább kiesett a fókuszából, és olyan homályos lett, mintha tejüvegen át nézte volna. A könnycseppek gyors egymásutánban követve a másikat peregtek le az arcán, akár ezernyi apró patak. A képkeret lassan kicsúszott az ujjai közül, és halk puffanással landolt a padlón. Yoongi vállai rázkódtak a sírástól, a kézfejével idegesen megtörölte az orrát és az asztalra borulva zokogott megállíthatatlanul. Rettenetes fáradtság vett erőt rajta. Rosszul volt és haza akart menni. De már nem tudta, hol van az otthona.

~*~

Jimin fáradtan integetett a taxi után, ami a dormjánál rakta ki, majd elhajtott a hátsó ülésen utazó Jungkookkkal. Jimin még jó pár percig állt a távolba meredve, azután is, hogy a taxi fényszórói már nem vonták be sárgával a vizes aszfaltot. A hátán végigfutó hideg emlékeztette arra, hogy kint van és, hogy az áprilisi éjszakák nem éppen a legmelegebbek. A kabátját összébbhúzva magán indult el befelé, igyekezve, hogy minél kevesebb zajt csapjon. A többi gyakornok már mind az igazak álmát aludta, és ahogy Jimin a szobába lépve végignézett rajtuk, elfogta egyfajta keserűség. Mert tudta, hogy ő sohasem lesz olyan, mint ők. Sosem akart gyakornok lenni, csakis Areum miatt tette. A gondolatra a szívébe nyilallt a fájdalom és akaratlanul is a hegekkel tarkított bal karjára tévedt a tekintete. Szinte érezni vélte az erek lüktetését a karjában, ahogy a vér pulzál bennük, és a gondolatra felcsillantak a szemei. Levette a kabátját és kibújt a pulcsijából. Előkotorta a kését, amit gondosan a táskája legalján tartott, több különböző ruhaneműbe csomagolva. A nyelet szinte már görcsösen szorongatva indult a fürdőbe. A sötétben csak tapogatózva jutott el a mosdókagylóig. Nem érdekelte senki és semmi, csak érezni akarta a fájdalmat, a húsába vágó penge hűvös érintését, a karján csorgó forró vért. Lehunyta a szemét, és az első csepp vért követte több ezer másik, lecsöpögve a csempére. De ezúttal a meleg vér érzete nem töltötte el olyan kellmes, megnyugtató gondolatokkal, mint ezelőtt. Kinyitotta a szemét és a félhomályban úszó fürdőszoba tükrébe nézve szembetalálta magát valami olyasmivel, amit eddig még sosem látott.
A mohó vágy a szemében szétterjedt az egész arcán, elégedett vigyorba torzítva a száját. És ahogy Jimin szembenézett önmagával az ujjlenyomatokkal tarkított tükörben, elfogta a pánik.

Mégis mi a jó édes francot csinál?! Azt hitte, amikor megtalálja Areum gyilkosát és szembesíti azzal, amit tett, akkor jobban fogja érezni magát. Sokkal jobban. Már-már extázisban. De ahogy ott állt a fürdő hideg csempéjén, kezében hű csatlósával, a késsel, az alkarján végigfutó vérpatakokban ázva, nem érzett mást csak ürességet, és egy hang a fejében mindvégig azt mondogatta, hogy "tönkretetted az életét".

Megrázta a fejét, kicsit meg is szédült a hirtelen mozdulattól, és vastag sugárban folyatni kezdte a vizet, alátartva a véráztatta bal karját. Persze a vérzés nem állt el, csak csillapodott valamelyest. Gondolkodás nélkül nyitotta ki a tükrösszekrény ajtaját, örült, hogy végre nem látja azt az állatias vágyat a szemében, és sietősen előkotorta a kötszert. Nehezen, erősen zihálva és kapkodva tekerte be félkézzel a karját. A szövetet azonnal foltokban átitatta a vére.

Hangosan véve a levegőt botorkált ki a fürdőből, és a szobába érve magára kapta a félrehajított pulcsiját, egyáltalán nem törődve azzal, hogy zajt csap-e. A kést, amit egészen addig a kezében szorongatott, most becsúsztatta a pulcsi elején lévő tágas zsebbe, és a dzsekijét felhúzva, szédelegve indult kifelé a szobából, ahol egy másik gyakornok éppen hunyorogva felkapcsolta a lámpát és álmosan nézett a távozó Jimin után. Jimin egy percig sem törődött vele. Kivonszolta magát a szobából, jobb kezét erősen a bal alkarjára szorítva és kibotorkált az esőillatú éjszakába. Csak egy dolog motiválta. El kellett jutnia a stúdióba. El kellett jutnia Yoongihoz.

~*~

Haneul hosszú, hosszú perceken keresztül ült az ajtókeretnek támaszkodva, arcát a tenyerébe temetve, megállíthatatlanul zokogva. A Yoongi után becsapódó ajtó csattanása még mindig élénken visszhangzott a fejében, akár egy abszurd, kegyetlen kakukkos-óra, emlékeztetve a borzalmas tettére.

Csak hosszú, fájdalmas percek árán sikerült a zokogását szipogássá csillapítania és a falat használva támaszként felkelnie a kemény földről. Odakint még sötét volt, csak az utcai lámpák gyér fénye lengte be a kis szobát.

Haneul Yoongira gondolt. Mindig csak rá. Meg kellett mentenie. Minig is az volt a legfontosabb, hogy Yoongit mentse. Mindig.

Erőszakosan megdörzsölte az arcát, és szinte élő-halottként indult a bejárati ajtó felé. Tudta, a lelke mélyén tudta, hogy még van esélye megmenteni Yoongit, mert Yoongi is ezt akarná. Különben nem mondta volna meg neki hol tölti az éjszakát. Így hát, eltökéltebben, mint valaha, Haneul is kilépett a komor áprilisi éjszakába. Csak egy dolog motiválta. El kellett jutnia a stúdióba. El kellett jutnia Yoongihoz.

~*~

Yoongi végtelenségnek tűnő ideig sírt az asztallapra hajolva. Azt hitte, itt majd megnyugvásra lel, de tévedett. Haneul képe, az a nyomorult kanapé, az üresen álló váza...úgy tetszett, hogy mind rajta nevetnek. Hogy kigúnyolják. És nem bírt tovább ott maradni. Friss levegőre volt szüksége. Felpattant a székről, és hátra sem nézve kisétált a szobából. A villanyt is égve hagyta, és az ajtót sem csukta be maga után. Csak egy dolog motiválta. El kellett jönnie a stúdióból. El kellett szakadnia önmagától.

Nemsokára teljesen a történet végére érünk, és a következő részből kiderül a végkifejlet (egy része) is, úgyhogy most megkérdezem, mert nagyon kíváncsi vagyok:

Mit gondoltok, mi fog történni a következő részben? Mi történik majd a stúdióban? Találkoznak majd Yoongival? ....