-A csillagok nem fogynak el, ami jó dolog - folytatta Yoongi -, viszont rettentő fárasztó minden éjszaka az eget bámulni. Én mégis megtettem, hónapokon keresztül. Mert ezt mondtad. És neked lehet hinni. De egy idő után nagyon sok lett, túl sok. És aznap éjjel sokkal többet ittam a kelleténél. Azt sem tudtam hol vagyok, vagy mit csinálok, de még akkor is a csillagokra gondoltam. Öt nyomorult hónap után is, hullarészegen. Már nem emlékszem hol voltam, de nem itthon. Mikor kimentem az utcára, koromsötét volt, be volt borulva, mindent felhők borítottak. Én esküszöm, hogy meg akartam számolni a nyomorult csillagokat, de nem volt egy sem. Eltűntek. És akkor azt gondoltam magamban: megtettem. Megszámoltam őket, elfogytak. De te mégsem voltál sehol. Valahogyan hazajutottam az üres lakásba, és ez volt az a pont, amikor elborult az agyam.

Haneul kikerekedett szemekkel, kiszáradt torokkal figyelte Yoongit, akiben túl elevenen éltek még a múlt sérelmei. Nem biztos, hogy készen állt a régi sebek felszakítására, de előbb-utóbb maguktól is felszakadtak volna.

A ház csendes volt, túl csendes, és Yoongi szemei előtt apró fénypöttyök cikáztak. Nem volt biztos benne, hogy mit talál majd a lakásban, de azt sosem képzelte, hogy pont olyan ürres lesz, mint amikor elment. Lassan, esetlenül botorkált körbe a lakásban, időnként a falnak dőlve, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

-Haneul? - kiabálta a lakás csendjébe, de semmilyen választ nem kapott.

Mégis, valahol az elméje legrejtettebb zugában valami azt súgta neki, hogy ne adja fel. Mert Haneul ott van.

A hálószobába botorkált, és egyenesen az ablakhoz lépett, arcát az üveghez tapasztva bámult ki a sötétbe.

-Haneul? - pislogott az égre pillantva, a végtelen festővászonra, amire a festő egy fénylő, sárga pontot pöttyentett. Egy csillag. Yoongi szemei tágra nyíltak, és átkozta magát. Hiszen még van egy, hát ezért nincs ott Haneul. Van még egy csillag! - Egy - mondta ki hangosan, szinte mámorban úszva, és megfordult, mintha csak arra várt volna, hogy majd megpillantja Haneult a szoba sötétjében. Ő persze nem volt ott, és Yoongi arcán a döbbenet keveredett a csalódottsággal. Újra az ablak felé fordult, de a festő addigra egy koromfekete vattapamaccsal fedte be az apró sárga pöttyöt, mintha csak zavarná, hogy ott virít a tökéletesen egyszínű festővásznán, az égbolton.

Yoongival olyasvalami történt, amit nem tudott megemészteni. Ideges volt, dühös és csalódott. Ököllel vert a falba, és nem érdekelte, hogy csuromvér lett a kézfeje, és erősen lüktetni kezdett. Mintha meg sem érezte volna, úgy rohant ki a konyhába. A padlót üres üvegek tömkelege borította, Yoongi keresztül bukdácsolt rajtuk és a mosogató fölé hajolva elhányta magát. A gyomra ugyan már nem háborgott, de a feje fájdalmasan szúrt. Sikerült valamennyi vizet locsolnia az arcába, amitől egy kissé kitisztultak a gondolatai, de közel sem annyira, hogy eltántorítsák attól, ami már a szobában megfogalmazódott benne, de még nem teljesen öltött testet.

Egyesével kinyitogatta a konyhafiókokat, amíg meg nem találta azt, amelyikben a késeket tartották. Majdnem kirántotta az egyiket, amikor megakadt a mozdulatban. Mert mi van, ha Haneul hazajön és meglátja, hogy elmozdította a kést? Haragudni fog...Haragudni fog, ha nem a fiókban találja meg a kést, hanem Yoongi szívében.

-Nem akarom, hogy haragudjon - suttogta Yoongi maga elé könnyes szemekkel. De az ujjai akkor is szorosan fonódtak a nagykés nyelére, és farkasszemet nézve vele megemelte, amikor egy halvány fénycsík kúszott be az ablakon, áttörve a felhőkön, hogy aztán egyenesen Yoongi arcán landolhasson. Felkelt a Nap.

Yoongi hunyorogva bámulta a felkelő Nap még gyenge sugarait, és a keze önkéntelenül is lehanyatlott, a padlóra ejtve a kést.

Ámulva, szinte gyermeki rajongással meredt a narancssárga gömbre a horizonton.

-Hát maradt még egy csillag - suttogta maga elé, és a könnyektől elhomályosult szemekkel rogyott le a mocskos konyhakőre.

Haneul aznap este hazajött.

-Jézusom - kapta Haneul a szája elé a kezét. Talán azért, hogy elfojtsa a feltörni készülő sikolyát. Már annyiszor sikíthatott volna.

-Hát ez van - mondta Yoongi, mintha csak egy kedves történetet fejezett volna be, és nem az öngyilkossági kísérletéről számolt volna be részletekben. - És igen, az ivást nem tudtam, nem tudom, abbahagyni, de olyan messzire soha többé nem mentem - rázta a fejét.

-Nem hiszem el - suttogta Haneul, leginkább saját magának. - Majdnem megöltelek - mondta ki. - Miért nem mondtad ezt el? - bámult rá Haneul elképedve.

-Te miért nem mondod el a titkodat? - nézett rá Yoongi félrebillentett fejjel. - Attól félsz, hogy magadnak ártasz, vagy attól, hogy nekem? - kérdezte Yoongi, mire Haneul tágranyílt szemekkel meredt rá. - Én nem akartam neked fájdalmat okozni, ezért nem mondtam el - válaszolt mellékesen Haneul eredeti kérdésére. - De most már nem vagyok biztos abban, hogy téged mi motivál - sóhajtotta fáradtan, és az órára pillantott. - Megígértem Jiminnek, hogy találkozom vele. Téged is vár.

-Engem? - lepődött meg Haneul.

-Szeretne megismerni. És én is örülnék, ha jönnél. Jobb is lenne, kicsit elszakadni innen - pillantott körbe a szobában.

Haneul hezitált. Túl sok volt ez egyszerre, túl sok inger érte hirtelen, és a feje is fájni kezdett a sírástól. De Yoonginak igaza volt. El kellett szakadnia onnan. Minél előbb.

-Jó - mondta végül. - De...

-Igen? - nézett rá Yoongi várakozva.

-Mehetnénk gyalog?