Yoongi idegesen, gyomorgörccsel szállt ki a kocsiból, és maga sem tudta, hogy az imént hallottak miatt, vagy pedig az előtte álló beszélgetés gondolatára kavarodott-e fel a gyomra.

A szája szélét rágva sétált a sötétbe borult lépcsőházban, és gondterhelten fékezett le a lakásuk ajtaja előtt. Még magának sem merte bevallani, de félt belépni az ajtón.

A kulccsal sokáig babrált, a kezei remegtek, és nem talált a zárba. Már készült feladni, hogy aztán csak tehetetlenül lerogyjon az ajtó előtti koszos szőnyegre, és...És mi? Álomba sírja magát, ülve, felhúzott térdekkel, mint egy óvodás? Igen, talán ezt tette volna, ha az ajtó nem nyílt volna ki hirtelen. Yoongi váratlanul és teljesen felkészületlenül találta szemben magát Haneullel és ez olyan reakciót váltott ki belőle, amit nem tudott kontrollálni. Mert akkor, ott, a sötét folyosón felhangzó sírás visszhangzani kezdett, és még hosszú percekig ott lebegett a levegőben. Yoongi zokogva borult Haneul nyakába, aki csak állt ott, mint egy kisírt szemű szobor, mozdulatlanul, míg a kezei lassan életre keltek és a mellkasához szorították Yoongi fejét, a haját simogatva. Mert megint ő volt, akit vigasztalni kellett. Megint neki kellett a nagyobb embernek lenni, neki kellett tartania magát. Mert Yoongi megint olyan volt, mint egy kisgyerek, aki segítségre szorul. De pont úgy, ahogy egy anyuka nem hagyja magára a gyerekét, úgy Haneul sem volt képes elengedni Yoongit. Bármennyire is fájt néha.

Az ágyon ültek, egy-egy plédbe csavarva, pont úgy, mint az élő-halottak. A szobában nem égett a villany, kintről pedig nem szűrődött be fény, mert hatalmas, szürke felhők takarták el a Napot, esővel fenyegetve.

Több órája ültek ott, egyetlen szó nélkül, de a csend, ami körülölelte őket sokkal kellemesebb volt, mint a semmit érő nyugtató szavak lettek volna. És ez jó volt. De minden csendet meg kell törni egyszer.

-Sajnálom, én nem akartam úgy rádförmedni - suttogta Yoongi rekedten.

-Dehogynem - közölte Haneul érzelemmentes hangon, kifelé bámulva az ablakon.

-Hidd el, hogy nem - erősködött Yoongi. - De el sem tudod képzelni mennyire nehéz titkok között élni - fakadt ki, mire Haneul gúnyosan felnevetett.

-Jobban tudom, mint bárki más.

-Azt hittem, mindent elmondunk egymásnak. Hogy nincsenek titkaink.

-Van, ami jobb, ha titok marad - suttogta Haneul, és érezte, ahogyan a szemei újra megtelnek könnyekkel.

-Semmi sem lehet annyira szörnyű, hogy ne akard elmondani. Semmi sem fájhat jobban annál, hogy szinte szó nélkül elmész Spanyolországba, és itt hagysz megrohadni...

-Nem volt választásom! - üvöltötte Haneul, Yoongi pedig meghökkenve figyelte a lány reakcióját. Haneul sosem volt ilyen. Mi lehet, ami ennyire feldühítí és felzaklatja? Yoonginak elképzelése sem volt, de megijedt. - Tudod te milyen rohadt nehéz volt itthagyni? Muszáj volt, Yoongi. Ha hiszed, ha nem, az életem múlott rajta. És talán a tied is.

Yoongi sosem volt a szavak embere, most viszont mintha azt a keveset, amit mondhatott volna is elvették volna tőle. Csendben, a szája szélét rágva meredt Haneulre, aki felfelé pislogva igyekezett visszanyelni a könnyeit. A lány teljességgel szét volt esve, jobban, sokkal jobban, mint azokban a napokban mielőtt lelépett. Akkor sem volt a nyugalom megtestesítője, sőt, szinte vibrált a feszültségtől, de nem volt egy...emberi roncs.

-Nézd - szólalt meg végül Yoongi. - Megértem, ha nem akarod elmondani, bár nem esik jól, mert úgy érzem, nem bízol bennem eléggé. De elfogadom. Viszont kizártnak tartom, hogy olyasmit titkolj, amit ne oszthatnál meg velem.

Haneul pár másodpercig csak üveges tekintettel bámult Yoongira, majd megrázta a fejét és idegesen a hajába túrt. Az ajkain egy keserű mosoly árnyéka játszott.

-Hidd el, hogy soha többé nem tudnál ugyanúgy nézni rám. És azt nem élném túl, Yoongi.

-És mi lenne, ha én is elmondanék valamit, amit nem tudsz? - kérdezte Yoongi hirtelen, Haneulnek pedig egy pillanatra elakadt a lélegzete.

-Mégis micsodát? - suttogta megtörten, és biztos volt benne, hogy nem akarja tudni.

-Amikor elmentél - kezdte Yoongi nagyot sóhajtva. - Az nagyon nehéz volt. Visszajönni az üres lakásba, ahol minden úgy volt, ahogy hagytad. És nem csak a tárgyak. A levegőben lógtak a ki nem mondott szavaid, és úgy éreztem, hogy manővereznem kell, hogy ki tudjak térni előlük, mielőtt a nyakamba szakadnának. Pár napig ment is. De aztán....A gyakornok, akivel akkor dolgoztam, Jungkook, nagyon jó srác volt, tényleg. De úgy bántak vele mint egy tetűvel. Ráadásul volt valami személyes, családi problémája is. Mindenesetre valami nagyon kivett belőle. Már nem volt többé lelkes, boldog meg végképp. Ő volt az egyetlen, aki miatt abban az időben még tartottam magam, Haneul. Az egyetlen. De Jungkook összetört. Összetört, és azt mondta elmegy. Hogy keres egy másik ügynökséget, és hogy ne haragudjak rá, mert én vagyok az egyetlen, aki miatt maradna. Mitöbb, azt mondta menjek vele. Persze nem mehettem, kötött a szerződésem, ahogy még most is. Szóval lelépett. És nem haragudtam rá, hogy is haragudtam volna. Csak épp ezzel minden értelmét vesztette. Mindenki elhagyott, pár nap leforgása alatt. És nem tehettem ellene semmit. Ekkor jött az ivás. Mert mikor ittam, nem gondoltam semmire, és legfőképpen senkire. Először csak kicsit ittam, épp annyit, hogy elfelejtsem ki vagyok. De egy idő után már nem tudtam megállni. Sokszor jelentettem beteget, csodálom, hogy nem rúgtak ki. Itthon fetrengtem a piásüvegek között, nem egyet vágtam a falhoz, és vártam azt a rohadt éjszakát. Vártam, mert amikor feljöttek a csillagok, elkezdhettem megszámolni őket. Újra és újra.

Yoongi hangja elcsuklott, és egy pillanatra meg kellett állnia. Haneul szeméből patakokban folytak a könnyek, a szemei fáradtan csillogtak, és a szája meg-megremegett. De nem mondott semmit. Hagyta, hogy Yoongi folytassa.