Dante igazán kiváló volt a haragtartásban. Már egy hete csak akkor láttam, ha éppen az utcán összefutottunk és ilyenkor is csak odabiccentett és elhúzta a csíkot.

Igazából nem értettem, hogy mit vár tőlem. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy mi miatt húzta fel magát ennyire. Coren eddig kiválóan megfelelt az őrzői szerepében. Nem fogom kirúgni. Chris is folyamatosan dicsérte Nick munkáját, aki mindig pironkodva fogadta ezt.

A legjobb barátomon kívül mindenki kedvelte a két srácot. Be kellett vallanom, hogy én is egyre inkább kezdtem megbarátkozni velük.

Ám a kék szemű még csak nem is próbálkozott. Úgy nézett rájuk, mintha puszta kézzel ki tudná őket zsigerelni. Leginkább a szőkeséget...

Viszont úgy éreztem nem is magával azzal volt a gondja, hogy itt vannak.

A gondolataimba merülve sétálgattam. Annyira elvoltam varázsolódva, hogy véletlenül bele ütköztem Sorenbe.

- Uh, bocsi – néztem rá. Megpaskolta a fejem tetejét és vigyorogva tovább ment.

Biztos Tatjanahoz megy – gondoltam azonnal. Általában akkor szokott ilyen jó kedvű lenni. Kicsit álmodozva figyeltem, ahogy elsiet. Jó lehet, ha az embernek van valakije, akivel ennyire szeretik egymást. De közben szörnyű is. Nekem már az is hatalmas teher, hogy a családom és a barátaim miatt ennyire aggódom.

Régebben minidig is úgy gondoltam, hogy a szerelem valami társadalmi elvárás. Minek nekem férfi? Erős és független nő vagyok. Mindig ezt gondoltam.

Szóval tizenkilenc évesen még csak pár randira mentem el és nem is jutottam tovább a csókolózáson. Gondoltam rá érek. Minek sietni? Annyira kitartóan szerettem volna megtalálni a tökéletest.

A csókolózásban pedig semmi extra nem volt.

Nem olyan, mint ahogy a könyvekben leírják. Nem remegett kezem lábam, nem szálltak pillangók a gyomromba. Pedig én épp ezt szerettem volna. Ezt vártam volna.

Aztán elérkezett a vég.

Jöttek a zombik és hirtelen minden tök fontosabb lett, mint szerelmesnek lenni. Mindenki számított rám és nem lehetettem egy hormonjai által vezérelt kis fruska. Elvárások voltak velem szemben. Határozottnak és erősnek kellett lennem.

Az meg nálam teljesen kizárt, hogy valakivel csak azért lefeküdjek, mert nem akarok szűzként meghalni.

De azért mostanában elmerengek rajta, hogy talán túlságosan is begyöpösödötten gondolkodom.

Egyesek úgy tartják, hogy amíg nem voltál szerelmes addig nem is éltél igazán... Szerelem, szeretet, harag – ezek az érzések nagyon hasonlóak, filozofáltam a földet nézve.

Káromkodva vettem észre, hogy már egy ideje egy helyben ácsorgok. Pedig sietnem kellene, ugyanis már így is késében voltam. Délután kicsit bealudtam és ma én vagyok őrségben Corennel.

Oda integetettem pár embernek, akik mellett elhaladtam. Felmásztam a létrán és a szöszi rögtön felém fordult.

- Szia Kis-szadista! – köszöntött. A szemeimet forgattam, ahogy mellé léptem. A könyökömmel a korlátnak támaszkodtam.

- Szia Selyemfiú!

- Hoztam sütit – nyomta az orrom alá a csokoládés muffint. Elvettem tőle és kicsit megforgattam a kezemben, majd beleszagoltam.

- Lydiatól kaptad?

Éppen beleharapott az egyikben és tele szájjal pillantott rám. A szája sarkában morzsák voltak.

- Aham, épp az előbb ment el – mondta, ahogy lenyelte a falatot.

- Látom jól kijöttök – mosolyogtam rá és én is bele haraptam a sütibe.

- Nagyon kedves lány. Igazán lelkes. Egyébként rengeteget mesél rólad – pillantott rám.

- Rólam? - döbbentem meg. Kérdőn néztem Corenre és vigyorogva megrántotta a vállát. Mit lehet rólam mesélni? És egyáltalán miért én vagyok a beszédtémájuk?

- Gondolom csupa jó dolgot hallottál.

- Ami azt illeti, igen. Lydia szinte istenít téged.

- Biztos, hogy inkább nem Danteról mesélt neked? - nevettem fel és a kezeimre hajtottam a fejem. A szöszi a fejét rázta. Figyelmesen hallgattam, ahogy elmondta miket mesélt neki a táborban a legtöbb ember. A végén még azt is hozzátette, hogy szinte már ő is csodál engem. Én meg kissé elképedtem, hogy mindenki ilyen jó véleménnyel van rólam és ennyire tisztelnek. Fura volt mindezt visszahallani, de közben meg rettentő jólesett a szívemnek. Nem tagadom, hogy sokszor elbizonytalanodtam. Szinte sose voltam biztos abban, hogy jó döntést hoztam-e. Voltak olyan pillanatok is, amikor legszívesebben feladtam volna.

Azt hiszem kicsit megnyugtató volt, hogy Coren egyelőre csak a történetekből ismer. Vajon nagyon rossz dolog lenne, ha egyszer az életben nem én lennék a kemény-csaj? Miért nem lehetek én a gyenge és sérülékeny, akit megvédenek? Mondjuk, ha ilyen lennék biztos nagyon gyűlölném magam.

Aztán minden féle átlagos dolgokról kezdtünk beszélgetni. Feltűnt, hogy a lila szemű nem szeret magukról mesélni. Ha valamit kérdeztem mindig tő mondatokban válaszolt, vagy csak hümmögött. Úgyhogy inkább nem is erőltettem, pedig kíváncsi voltam. De tetszett, hogy a srác mindenre és mindenkire kíváncsi volt. Mosolyogva néztem, ahogy éppen egy újabb csokis sütit nyomott a szájába és közben hevesen gesztikulálva áradozott, hogy mennyire jó.

- Tudod, Lydia szerint, te még nála is jobban sütsz.

Kicsit összébb húztam a szemöldököm és tettet sértettséggel elfordítottam a fejem. Lydia és az ő hatalmas nagy szája.

- Szerintem ez túlzás.

- Majd én eldöntöm – vigyorgott rám és hirtelen közelebb lépett. Szinte az arcomba bújt és vonogatni kezdte a szemöldökét. - Szóval? Mikor sütsz nekem? -Felhorkantottam és a mutatóujjamat a homlokára nyomva, arrébb toltam. Nagy boci szemekkel nézett rám és összetette a tenyereit. - Ha kell le is borulok a lábaid elé! – könyörgött, mire hangosan elnevettem magam. Bólintottam egyet.

- Oké, valamikor kapsz sütit.

Lelkesen ugrándozni kezdett, mint valami kölyök. Most leginkább az öcsémre emlékeztetett és nem egy szexi pasira.

Eltelt egy újabb hét és minden a legnagyobb rendben volt. Vagyis hát nem egészen; Dante még mindig fújt rám. Nem jött át hozzánk... Nem beszélgetett velem... A legjobban viszont az idegesített, hogy mindenki aggodalmas oldalpillantásokat vetett rám.

Párszor próbáltam vele beszélni, de hamar lerázott...

Éppen Corennel jártuk körbe a kerítést, mert ma megint én voltam vele beosztva.

Azon kezdtem gondolkodni, hogy szép fokozatosan lassan magára lehetne hagyni. Oldalról rá pillantottam. A haját összefogta egy hajgumival, de pár tincs még így is a szemébe lógott.

Manapság néha önkéntelenül Coren és Nick társaságában kötöttem ki. Mondjuk erről Lydia is tehetett, mivel ő folyton rajtuk lógott.

Én meg Dante nélkül folyton Lydian lógtam. Mondjuk ezt ő egy cseppet sem bánta. A barátnőm általában szinte rácuppant Corenre. Én ilyenkor a fekete hajúval beszélgettem. Nick szuper társaság volt, mert ugyanúgy szeretett olvasni, mint én. Kiderült, hogy több közös kedvencünk is van. Plusz értelmes srác volt.

De sokat beszélgettem Corennel is. Főleg, ha együtt voltunk őrségben. Ilyenkor eredt csak meg igazán a nyelve. De magukról még mindig nem szeretett mesélni, vagy gyakran ködösített. Inkább kérdezgetett és szinte mindent tudni szeretett volna.

Komolyan kezdtem úgy érezni, hogy több rejtőzik a múltjukban, mint amennyit elmondanak. A lila szemek rám villantak és én szégyenlősen kaptam el a tekintetem.

A műszak végeztével nem haza indultam, hanem a raktárakhoz. A raktár egy aranyos családi házban volt. Négy szobás volt és mindegyike polcokkal volt megtöltve. A polcok meg jobb esetben mindenféle kajával és ruhával. Rosszabb esetben pedig üresek volt. A házhoz csak pár embernek volt kulcsa.

Beléptem a nagy helyiségbe. Sóhajtva néztem végig. Az egyik szoba tele volt cuccokkal. Mindenféle konzervek. Volt itt paradicsom, bab, barack. Sőt még palackozott vizek is. De a többi szoba üres volt. Igen ez határozottan a rosszabb eset.

Volt még ugyan élelmünk, de kevés. Ez még körülbelül három-négy hónapig tarthatott ki csupán. Plusz ott volt a kert, az még plusz két hónap. Muszáj lesz újra portyázni indulnunk. Muszáj lesz megint sok embert vinni...

Anya és én a térképeket nézegettük. Sok térképen fekete karikák sötétlettek. A karikák azt jelezték ahol már jártunk. Anya hirtelen rábökött egy pontra. Valami furcsa nevű kisváros. Számomra kimondhatatlannak tűnt.

- Emlékszem, hogy itt van egy kicsi, eldugott bolt. Amikor Thomasal a nénikédtől jöttünk haza, ott álltunk meg – a hangja elszomorodott. Anya hangja még most is szomorúan csengett, ha Thomas szóba került. (Vagy egyáltalán bárki a távolabbi rokonságunk köréből) Thomas volt a nevelőapám, aki a nagy járványkitörés idején külföldön ragadt. Már egyikünk sem reménykedett benne, hogy életben van. Ha pedig mégis, akkor biztos nem fog visszajönni és megkeresni minket. Ahogy mi sem megyünk el és keressük meg őt. - Nagyon jól felszerelt volt – tette hozzá.

- Gondolod, hogy még nem rámolták ki?

Anyu megrántotta a vállát.

- Ahogy mondtam, nagyon eldugott. Mi is csak véletlenül találtuk meg – mosolyodott el. Sötétbarna szemei merengve néztek a távolba. Szinte éreztem, hogy újra átéli az akkori emlékeit. Kicsit szomorúan a kezeimet tördeltem. Ilyenkor meg se mertem szólalni. Nem akartam kizökkenteni őt. Csak figyeltem anyukám arcát. Bár már negyvenegy éves volt, de még mindig nem voltak ráncai. A bőre egy kicsit sötétebb árnyalatú volt, mint az öcsémé és az enyém. A haját mindig rövidre vágta, de neki nagyon jól állt. Gyönyörű volt. A táborba többen is próbálkoztak nála, de ő senkivel sem akart semmi komolyat.

Enyhén megrázta a fejét és mosolyogva újra rám figyelt.

- Szerintem megnézzük – mondtam és bekarikáztam a helyet. - Emlékszem, hogy nagyjából merre van?

Anya bólintott. Elővettem egy papírt és jegyzetelni kezdtem. Hamarosan Jorden is felbukkant. Minden féléket beledumált a megbeszélésünkbe és én nem győztem rá szólni. A szemeimet forgattam, amikor arról kezdett magyarázni, hogy milyen ügyesen tudna nekünk segíteni. Sajnálatosan le kellett lomboznom a ténnyel, hogy a lába még mindig nem jött helyre.

Az ágyamban fekve azt mérlegeltem kiket kellene elvinni. Biztos, hogy Ray jön. De Lilat a lába miatt nem akartam megkockáztatni. Bár eltelt két hét, de Papi azt mondta minél több pihenésre van szüksége.

Soren jönni fog. Bár Danteval nem vagyunk most puszipajtások, de a portyán ott a helye.

Csakhogy ez így kevés. Felnyögtem. Ebből még tuti gondok lesznek. De támadt egy örült ötletem.

Másnapra hirdettem ki a megbeszélést. Végig néztem a kis társaságunkon. A szobában összesen nyolcan voltunk. Bár anya és Papi csak a stratégia kidolgozásában fognak segédkezni.

- Volna egy kérdésem – nézett rám a kék szemű. Halkan sóhajtottam. Már akkor tudtam, hogy mi fog következni. - Ez – mutatott Corenre, aki összébb húzta a szemöldökét a nem túl kedves megnevezés hallatán – Minek van itt a megbeszélésen?

- Coren is a csapat rész lesz – mondtam. Erre Dante mérgesen felugrott a fotelból és elém lépett.

- Kizárt dolog! Ebbe nem egyezem bele.

- Nem is kell beleegyezned – néztem rá dühösen. Már megint kezdi a puffogást. Annyira elegem van már a hisztijéből. Sőt mindenki hisztijeiből. Hát nem az lenne a fontos, hogy együtt működjünk? Nem az a lényeg, hogy összefogjunk? A két lila íriszű már lassan három hete a csapatunk tagjai. Ezt igazán feldolgozhatná végre Dante is. Szükség van az emberekre.

- Tudjátok... - szólalt meg a szöszi közénk lépve, de Dante megragadta a ruháját és erősen arrébb lökte. A srác szinte a földre esett. Coren irtó pipa lett. Ökölbe szorította a kezeit és szerintem neki ugrott volna a barna hajúnak, ha a tesója nem gátolja meg benne.

Nick aggodalmasan megrázta a fejét. Aztán vetett rá egy amolyan „nem éri meg a fáradtságot" pillantást. Egy rövid ideig a két testvér farkasszemet nézett, aztán a szöszi vállai ellazultak. De Dante még nem fejezte be;

- Pofa be! - morogta neki. - Téged senki sem kérdezett. Rohadtul semmi keresnivalód nem lenne itt.

A többiek meg sem mertek szólalni. Tapintható volt a feszültség. Az lila szeműben fortyogott az indulat.

- Döntöttem – néztem a barna hajúra.

- Óh, persze csodás ötlet. A múltkor is szuperül bevált, amikor nem hallgattál rám – ironizált. - Bár végül is kit izgat, ha megint meghal valaki?

Megdermedtem. Döbbenten meredtem Dantera. Figyeltem, ahogy eljut a tudatáig amit mondott. A szemei először elkerekedtek, aztán az arca egyre sápadtabb árnyalatúvá vált, az ajkai pedig elnyíltak. Szerintem én is ilyen arcot vághattam. Összeszorult a szívem. Kinyújtotta felém a kezét, de én hátráltam. Az egész szobában megfagyott a levegő.

- Nissa – suttogta és megint próbált megérinteni, de én dühösen elrántottam a kezem. - Nem úgy értettem... Tudod, hogy sosem..

- De – vágtam közbe élesen. - Pontosan úgy értetted.

A mondat végén elcsuklott a hangom. Pedig az utolsó, amire vágytam az volt, hogy sírni kezdjek. Össze kellett szorítanom a fogamat. Annyira a lelkembe gázolt. Miért? Mi baja van? Miért csinálja ezt velem?

Egy remegő lélegzetvétel hagyta el a számat. Annyira ijedtnek tűnt az arca és összetörtnek. Mintha én bántottam volna meg és nem fordítva. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy nincs semmi baj. De egyszerűen nem ment. El kellett onnan mennem. Gondolkodnom kellett. Egyedül kell lennem. Senkit se akartam a közelemben tudni. Aztán fogtam magam és lassú léptekkel kimentem a szobából, becsapva magam mögött az ajtót. Hallottam, hogy utánam kiáltanak. Viszont szerencsére senki sem próbált utánam jönni.

Most, hogy már nem láthatott egyetlen figyelő szempár sem rohanni kezdtem.

Csak sírni akartam. Az eddig visszatartott könnyeim szúrták a szememet. Odakint szakadt az eső. A hideg cseppek kíméletlenül záporoztak rám és egy perc alatt bőrig áztam. Miközben futottam, szinte elhomályosodott előttem a világ. Kirángattam a vaskaput nem törődve Maryvel, aki szólongatott. Az erdőbe vetettem magam és csak futottam. A talpam alatt itt-ott megsüllyedt a föld. Ilyenkor esetlenül megbotlottam és bele kellett kapaszkodnom egy közelben lévő faágba, vagy törzsbe. Átgázoltam a kis folyamon, ami az esőtől megduzzadt és most a bokámig ért.

Szapora lélegzetvételekkel néztem fel a sziklámra. Az eső és a könnyeim összekeveredve folytak végig az arcomon. Az ég mennydörgött és egy villám cikázott keresztül az égen, megvilágítva körülöttem az erdőt. Minden úgy nézett ki, mint egy kísértet filmben.

Vacogtam, összekoccantak a fogaim.

A cipőm cuppogott és csúszott, a ruhám a bőrömhöz tapadt. Feltettem a kőre az egyik, majd a másik lábamat is. Erősebben kellett kapaszkodnom, mint általában. A körmeimet bele vájtam a kidudorodó sziklába és szinte fájtak az ujjaim, ahogy feljebb húztam magam.

Az én hibám. Az én hibám – visszhangzott az elmémbe. Eddig is tudtam, de Dante szájából olyan volt, mintha kést forgattak volna meg a szívemben.

A kő amibe belekapaszkodtam megmozdult. Ijedten pillantottam rá és éppen jobban megakartam kapaszkodni egy másikban, de már késő volt. Meglazult és kicsúszott a helyéről. Én pedig elkezdtem hátrafelé zuhanni.

Sikítani se volt időm. Egyáltalán nem úgy történt, mint ahogyan az ember képzelné. Nem volt se lassított felvétel, sem az életem lepörgése a szemeim előtt. Csak én, ahogy zuhanok. Amire pedig gondoltam, nem volt sem lírai, sem mélyenszántó; Csak csupa káromkodás. Minden gyorsan történt. Pillanatok alatt lent voltam a földön. Puffanás és reccsenés.

A levegő kiszaladt a tüdőmből. Az oxigén hiány sokkoló volt és kétségbeesetten kapkodtam a levegő után. Aztán jött a rettenetes fájdalom.

Sikítás. Ez a szörnyűséges hang valóban az én torkomból jött ki? Vér bugyogott ki a számból. A fémes íze rettenetes volt.

Mindenhol fájt. Próbáltam megmozdulni, de nem ment. Újra felsikítottam, jobban mondva inkább üvöltöttem.