Végig sétáltam a folyosón. Az egyik lámpa zümmögött és pislákolt. Az a tipikus idegesítő neonzümmögő hang. Gyűlöltem ezt a hangot.

Mély levegőt vettem. Az őrök mellettem szorosan az oldalamhoz tapadtak. Semmi sem tudta elnyomni az őket körüllengő halál szagát. Elhaladtunk az étkező mellett. Nagy padlótól-plafonig erő ablakokból állt az egyik oldal fala, így be lehetett látni. Minden sarokban őrök álltak. Az emberek többsége ott volt. Csak és kizárólag délben ehettek ebédet, ha lemaradtak, akkor így jártak. Mindezt természetesen Corentől és Nicktől tudtam.

Páran rám pillantottak. Minden szem ugyanolyan színűen villant, igéző lila árnyalatban. Kissé ijesztő volt és rögtön eszembe jutott, hogy mi mindent kellett ezeknek a szerencsétleneknek kiállniuk. Voltak nálam fiatalabbak is... Elkaptam a fejem és inkább a padlót kezdtem bámulni.

Az előttem haladó Dr. Roberts egy szót sem szólt azóta a kis megjegyzése óta. Pedig nekem lettek volna kérdéseim. Ám én is inkább a némaságot választottam.

Az orvosi szobák felé mentünk. Megszaporáztam a lépteimet, hogy gyorsan eltűnhessek a kíváncsi szemek elől. Végighaladtunk a C-blokk hálótermei mellett, aztán befordultunk egy másik folyosóra. Minden folyosó egyforma volt. A falak szürkére voltak festve, neoncsőlámpák égtek mindenhol és egy csomó vezeték is kanyargott mindenfelé. A padló pedig sima beton. A cipőm nagyokat koppan és visszhangot vert. Szóval puszi a lakberendezőnek, tök otthonosan éreztem magam.

Végre az orvosi szobákhoz értünk.

Vettem egy nagy levegőt és lélekben mindenre felkészítettem magam. Jöhet bármi! Az ajtó kinyílt és a férfi előre engedett engem. Undorodva elhúzom a számat. Micsoda udvariasság egy őrülthöz képest.

A helyiség apró és furcsa koporsóhoz hasonlatos üvegezett gépezetekkel van tele. Illetve bal oldalt a fal mellett egy nő ült. Haja szoros kontyba volt fogva és a monitorokat bámulta, miközben jegyzetelt. Felemelte a fejét és kissé elkerekedtek a szemei a megdöbbenéstől.

- Arabella, kedvesem! - szólal meg negédesen a doktor és kezét a hátamra csúsztatta. Rögtön arrébb léptem, ugyanis képtelen voltam elviselni, hogy hozzám érjen. - Ez a lány az új alanyunk. Tegyük be az egyik kapszulába.

- Nem végezzük el előtte a szükséges vizsgálatokat? - kérdezte kissé félénk hangon a nő. A doki megrázta a fejét. A barna hajú aprót biccent.

- Viszlát kis hölgy! Remélem még találkozunk – mosolygott rám a férfi. A hideg rázott tőle. Vajon mi a fenék ezek a kapszulák? Azt láttam, hogy emberek vannak benne, de látszólag csak aludtak. Mindnyájuk arca nyugodt volt. Szinte már boldog. Az egyikük még mosolygott is – halvány mosoly volt ugyan, de határozottan felfelé görbült az ajka. A mellkasuk fel és le mozgott, szóval éltek... A doki kiment a szobából, ám a katonái maradtak. Kérdőn néztem a nőre, aki időközben az egyik üres üvegburához lépett és az érintő modulján állítgatásba kezdett. A fény megvilágította sápadt arcát.

- Mi ez? - kérdezem. A nő rám emelte szürke szemeit, kissé gondterheltnek tűnik. Látszott rajta, hogy azon rágódik válaszoljon-e nekem. Gondolom nem tudta, hogy szóba elegyedhet-e egy fogollyal. Végül halkan választ adott;

- A neve, Veternus kapszula.

Kissé összeráncoltam a homlokomat.

- Mire jó?

Erre már nem válaszolt, csak folytatta a munkálatokat. Amikor befejezte egy szekrényhez lépett, ahonnan kivett egy fehér pólót és térdnadrágot.

- Ezeket vedd fel! - utasított. Fintorogva néztem a ruhákra. A fejével egy ponyva felé bökött, hogy az mögött majd nem lát. Engedelmeskedtem, pedig semmi kedvem nem volt hozzá. Bár éreztem, hogy hiába is verném ki a hisztit, ha nem azt teszem amit mondanak, akkor valószínűleg kényszerítenének. Amint átöltöztem és elő léptem a nő kinyitotta az üvegkoporsót. Ijedten néztem a béléses fekhelyre. Remegő lábakkal közeledtem felé, majd leültem a szélére. Aggodalmasan néztem a zombik irányába, akik azóta sem mozdultak meg. Arabella elkezdett a homlokomra ragasztani pár tapaszt. Néhányat tett a mellkasomra és a hátamra is. A kezemre egy érszorítót húzott és kicsit megütögette a könyökhajlatomban található fő eret. Aztán előhúzott egy lila folyadékkal teli fecskendőt. Elkaptam a kezem.

- Az mire kell?

- A gép működéséhez szükséges. Leginkább azért, hogy ne tegyen kárt az agyadban – magyarázta. Gyűlölöm a tűket, és ez volt legalább tíz centi hosszú. Éreztem ahogyan szépen fokozatosan minden szín kifut az arcomból. Hirtelen semmi sem volt olyan fontos és sürgős, mint az, hogy elmeneküljek a tűtől.

- Semmi vész. Csak egy kicsit fog fájni – nyugtatott a szürke íriszű. Csak egy kicsit? Hát ez nagyon biztató volt... Mit meg nem adtam volna érte, ha most ott lehetett volna velem Dante. Ahogy rá gondoltam rögtön összefacsarodott a szívem. Reméltem, hogy nem esett baja. Összeszorítottam a fogaimat és aprót biccentettem, hogy készen állok. Nagyra értékeltem, hogy a nő megvárta míg megnyugszom. A tű könnyedén hatolt be a puha bőrömbe és nem is okozott fájdalmat, ám az amikor már a folyadékot kezdte szépen fokozatosan belém pumpálni az már kellemetlen volt. Enyhén káromkodva a szabad kezemet ökölbe szorítottam.

Arabella kihúzta a tűt és a helyébe egy vattapamacsot szorított, majd leragasztotta azt. Hirtelen rám tört az álmosság és a szemeim kezdtek lecsukódni. A kontyos nő kezét a karomra tette és elkezdett lefelé tolni. Elfeküdtem és egyre sűrűbben pislogtam. A végtagjaim és a szám zsibbadt. A nő felemelte a lábaimat és azt is a puha párnákra helyezte. Szerettem volna még kérdezni pár dolgot, de minden kezdett elhomályosodni előttem és már nem voltam ura a testemnek. Az üveg búra rám csukódott és még azon keresztül láttam a fehér ruhás nőt. Tenyerét az üvegre tapasztotta és mondott valamit, de nem értettem. Lehunytam a szemem. Körülvett a berregő, zümmögő hang. Már a gondolataim is kezdtek összekuszálódni...

Fel pattantak a szemhéjaim és rögtön felültem az ágyamban. Ijedten kapkodtam a fejem. Verejték folyt végig a homlokomon és szaporán vettem a levegőt. A szobámban voltam. A régi szobámban... Még mielőtt... Vagyis... Miről beszélek? Kivágódott az ajtóm. Meglepődve fordultam oda.

- Itt van a pasid! - rikkantotta Jorden gúnyolódós hangon és pofát vágva. - Még fel sem öltöztél? - nézett rám meglepődve és kezeit összefűzte maga előtt. Összezavarodva emeltem egyik kezemet a halántékomhoz. Lüktetett a fejem. Furcsán éreztem magam. Olyan idegen érzés kerített hatalmába. A testvérem kissé aggodalmas arcot vágva bemászott mellém az ágyba és nagy barna szemeivel kérdőn nézett rám. A haja szanaszét állt. Tipikus reggeli kinézet... Felemeltem a kezemet és végighúztam az arcán. Szinte azt vártam, hogy köddé válik.

- Minden rendben? - hallottam meg egy másik hangot az ajtóból. A szemeim elkerekedtek és elnyílt az ajkam. Félve tekintettem jobbra. Anya állt ott. Szőke haján megcsillant a fény. Csupa kedvesség áradt belőle és egy csepp aggodalmat láttam. Hatalmasat dobbant a szívem és elárasztott a szomorúság. Miért? Miért voltam szomorú? Éreztem, hogy a könnyek kibuggyannak a szememből és lassan lefolynak az arcomon.

- Mi a baj? - ugrott mellém anyu, de nem bírtam megszólalni. Átölelt, én pedig keserves sírásba kezdtem. Rázkódott az egész testem és nem bírtam abbahagyni. - Biztosan csak rosszat álmodtál – csitított anyu, ahogy a hátamat simogatta. - Mondd el, akkor nem válik valóra!

Megráztam a fejemet.

- Nem emlékszem – dadogtam kicsit nyugodtabban. Anya rám villantotta a legcsodálatosabb mosolyát és puszit nyomott a homlokomra.

- Most már minden rendben. Felébredtél és nem eshet bajod. Gyere enni! Itt van Patrick és csak rád vár – kacsintott rám, aztán kiment a szobából magával rángatva a tesómat.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy anyu kiről beszél. Patrick? Aztán eszembe jutott, hogy ő az a fiú, aki már évek óta tetszett nekem és pár hónapja sikerült összejönnöm vele. Én voltam a legboldogabb lány, mivel a suliban mindenki oda volt érte, de ő mégis engem választott.

Nagy nehezen kikászálódtam a puha ágyból és a szekrényhez vánszorogtam, hogy felöltözzek. Amikor benéztem megint furcsa érzésem támadt. A bent lévő ruhák valahogy idegenek voltak a számomra, csupa lányos cucc. Miket beszélek? Hiszen ezek az én cuccaim, mindig is ilyesmiket hordtam. Kihúztam a kupacból egy rózsaszín pólót, amin egy csillogó tigris virított és mellé egy sötétkék farmert. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem húztam volna fel rózsaszínt. Amikor kiléptem a folyosóra, egy percre megszédültem és minden összefolyt előttem... Enyhén megráztam a fejem és a fürdő irányába indultam, hogy megmosakodjak.

A tükörbe pillantva kicsit oldalra billentettem a fejemet. Nézegettem magamat pár percig. Aztán sóhajtottam egyet és a konyhába mentem. Odabent a nevelőapám éppen Patrickal beszélgetett. Anyu rántottát csinált, az öcsém pedig müzlit evett. Amint észrevették, hogy beléptem Patrick hatalmas mosolyt villantott rám. Tökéletes volt. Felkelt és átölelt, majd egy puszit nyomott a számra. Valamiért kirázott tőle a hideg, de elmosolyodtam. A srác haja hullámos volt és barna, csak fél fejjel volt magasabb nálam. Az arca inkább kisfiús volt... A szemei kékek voltak, de nem azok a szép sötét árnyalatúak, amit úgy imádtam. Halványak voltak -szinte színtelenek. Cseppet sem emlékeztetett ... Kire is? Kire kellett vola emlékeznem? Mikre gondoltam egyáltalán? Kezdtem becsavarodni. Leültem az asztalhoz és bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Meglehetősen unalmas volt; Iskola, továbbtanulás, munka. Néha anyu aggodalmasan rám pillantott és ilyenkor próbáltam jó képet vágni, de csak nehezen ment. Valami olyan idegen volt... Mintha az egésszel nem stimmelne valami. Pedig minden rendben volt. Minden napunk így telt. Nyugodtan és eseménytelenül.

- Elmentünk a suliba – kiáltottuk egyszerre. Kiérve az utcára a barna hajú mosolyogva felém fordult.

- Akarsz vezetni? - kérdezte felém dobva a kulcsokat. Ügyetlenül ugyan, de elkaptam őket.

- De én nem tudok – vágtam rá. A tesóm és ő is értetlenül néztek rám.

- Jó vicc, Nissa – nevette el magát Jorden és bepattant a hátsó ülésre. Értetlenül meredtem a kezemben tartott kulcsokra, aztán az autóra.

- Gyerünk, Nissa! Még Jordent is le kell passzolnunk az általánosnál - nógatott a barna hajú az anyósülésről.

- Hát jó – gondoltam, ahogy beültem a kormány mögé. Idegesen szorítottam a kezemet a kormányra. A testem szinte önkéntelenül mozdult. A lábamat a kuplungra tettem és teljesen lenyomtam, aztán a gázra tettem a jobb lábam és vártam, hogy azt is lenyomhassam. Amikor éreztem, hogy a kocsi kicsit megindult, adtam neki gázt és már el is indultunk.

Szinte magamat is megleptem...

Jordent kiraktuk a sulijánál, aztán tovább mentünk a sajátunk felé. Kiszállva az autóból kicsit elmélázva figyeltem az épületet. A táskám pántját szorongattam és valahogy nem akartam bemenni. A hatalmas épület nem volt ijesztő, de én mégis borzongtam tőle. Patrick átkarolta a vállamat és magyarázni kezdett valamiről. Észre sem vette a szorongásomat, ahogy azt se, hogy cseppet sem figyelek rá. Csilingelő kacaj ütötte meg a fülemet. Az elmémbe hasított egy furcsa kép. Nem tudtam hova rakni az egészet. A fejem rögtön megfájdult. Egy szőke hajú lány futott el mellettem és vigyorogva kiáltozott egy csapatnyi diáknak, akik rá vártak. A lány után kaptam a fejem és rögtön meg is torpantam. Ismerősnek tűnt, pedig valószínűleg még csak kilencedikes. Felemelte a szemeit és a pillantásunk egy percre találkozott. Patrick tovább húzott, így elszakítottam a tekintetem az övéről. Megálltunk pár ember mellett és beszélgetésbe elegyedtünk velük. Azt se nagyon tudtam, hogy miről kellene beszélgetnem. Ismerem egyáltalán őket? Valahogy semmiben sem voltam biztos.

- Akkor később, cica – köszönt el tőlem Patrick és megpuszilt. Cica? De hát én mindig is utáltam, ha a pasik állatneveken hívták a barátnőiket. Mi ütött belém, hogy ezt megengedtem? Néztem a távolodó alakját, ahogy befordult a folyosón és eltűnt. Közben azon méláztam, hogy a vállai nem elég szélesek. Vettem egy hátra arcot és megkerestem a kétszázas számú termet.

Az óra dögunalmas volt. Szinte egész végig a tollammal játszottam és a füzetembe firkáltam. Nem tudtam koncentrálni. A tanár monoton, dörmögő hangja szinte egybefolyt. A szünetben pedig megjelent a pasim is, aki felült a pad tetejére és elkezdett az esti buliról beszélni. Igen... Emlékeztem, hogy a mai napra megbeszéltük azt a bulit, de nem sok kedvem volt elmenni. Legszívesebben csak begubózódtam volna az ágyamba, hogy századjára is elolvassam a Büszkeség és balítéletet.

- Menjünk le a büfébe! - javasoltam, ugyanis kordult egyet a gyomrom. A kék szemű bólintott és leugrott a padról. Megfogta a kezemet és így indultunk el.

- Olvastad a Dante poklát? - kérdezte egy lány a folyosón. Megfagytam.

- Nem, csak a filmet néztem meg – válaszolt neki a másik és már tovább is mentek. Ez a név... Hallottam, hogy Patrick szólongat, de én teljesen a gondolataimba mélyedtem. Dante... Tetszik ez a név, olyan jó a hangzása. Megrántottam a vállamat és bocsánatot kértem a barna hajútól, aztán folytattuk az utunkat. A büfében természetesen sorba kellett állni, mint mindig most is rengetegen voltak. Az előttünk álló fiúk valami videojátékról hablatyoltak.

- Kinyírtam az összes zombit! - harsogta az egyikük. Magas vörös hajú srác volt. Ismerősnek tűnt valahonnan, már biztos máskor is láttam. Megint fájdalom hasított a fejembe. Összeszorítottam a szemeimet. Kicsit meg is szédültem és Patrickba kapaszkodtam.

- Minden rendben? - kérdezte aggodalmasan, mire megráztam a fejem. Szédültem. Gyorsan kiléptünk a sorból és leültette egy székre. - Hozok neked hideg vizet - mondta és már el is tűnt.

- Jól vagy? - hallottam meg egy kellemes bársonyos hangot. Felemeltem a fejem és elnyíltak az ajkaim. Még sosem láttam az előttem álló srácnál vonzóbb embert. El se tudtam hinni, hogy éppen hozzám beszél. Pedig tengerkék szemeit határozottan rám emelte és nem másra.

- Csak egy kicsit megszédültem - mosolyodtam el. Láttam rajta, hogy a kijelentésemnek hála megkönnyebbül. Szinte már olyan volt, mintha tényleg aggódna miattam.

- Gyere már Dante! Vissza kell érnünk, különben az őrmester leszedi a fejünket - ugrott mellé egy szőke hajú srác és kezét a vállára tette. Hirtelen rám nézett. Az ajkamba haraptam. A szeme barna volt... Nem itt valami nem stimmel, az ő szeme nem barna. Vajunk csak? Honnan támadt ez az ötletem?

- Jól van. De segítenem kell ennek a bajba jutott lánynak - vigyorgott rám féloldalasan. Még mindig a szőkét figyeltem.

- Úgy látom én jobban tetszem neki - mosolyodott el a szöszi. - Coren vagyok! - mutatkozott be.

- Kontaktlencsét hordasz? - tőrt ki belőlem a kérdés, mire értetlen tekintet volt a válasz. A szöszi megrázta a fejét. Már megint bele hasított a fájdalom a halántékomba. Mintha ezernyi kést szurkáltak volna a fejembe. A kék szemű mellém ugrott és megfogta a kezem. Aggodalmasnak tűnt. Apró bizsergés futott végig az egész testemen.

- Már megbocsáss! Elengednéd a barátnőm kezét?

Patrick állt meg mellettünk kezében a vízzel, amit hálásan el is fogadtam. Dante rögtön visszavonulót fújt. Kétségbeesetten vágytam az érintésére, de ő elhúzódott.

- Most már tényleg mennünk kell! - szólalt meg Coren. Dante mosolyogva búcsút intett és már ott sem voltak. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne kezdjek neki könyörögni azért, hogy maradjon velem. Pedig egy ismeretlen srácról volt szó.