Egy távcsővel pásztáztam a terepet. Semmi mozgás, csak a távolban pár zombi.

A tábor felé fordítottam a fejem. Láttam Noaht, ahogy fát vág. Dallas éppen körbejárta a kerítést. Nick és Chris egy csomó hulladékot cipelt a kezükben. (Bár, ahogy Christopher szokta mondani; Ez mind csodás alapanyag. És ahogy én szoktam mondani; Csak kacat.)

Tovább siklott a tekintetem. Dante a házának ajtajában támaszkodott és Samanthaval beszélt. A srác félreállt és a lány bement. BEMENT! El tudom képzelni, hogy mit művelnek... Komolyan, hát Dantenak semmi jó ízlése nincs?

- Mit bámulsz ilyen dühösen?

Ijedtemben megugrottam és kiesett a kezemből a távcső. Basszus. Ugye nem tört el? Gyorsan leguggoltam, hogy szemügyre vegyem. Látszólag nem volt baja. Belenéztem és működött.

- Ne ijesztgess! - förmedtem rá Corenre, aki a létrán ácsorgott.

- Már ne is haragudj, de kétszer is megszólítottalak, de nagyon lefoglalt, amit bámultál – mosolyodott el gúnyosan. Elfintorodtam.

- Mit akarsz? - érzékeltem, hogy kissé undok vagyok, de akkor épp nem ment a kedvesség. Az egésznek persze semmi köze nem volt az előtte látott jelenthez.

- Csak szerény társaságomat szerettem volna felajánlani. De látom, hogy éppen harapós kedvedben vagy.

Fejét az épület oldalának döntötte.

- Nem vagyok harapós kedvemben – mondtam és leraktam a távcsövet a földre. Coren bemászott és leült a fal mellé.

- Szerintem te mindig harapós kedvedben vagy – vigyorodott el. - De nem baj. Bírom ezt benned.

Felvontam a szemöldököm és kérdőn néztem rá, ám ő továbbra is csak mosolygott.

- Te most bókolsz nekem? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Lehet – nevetett és előrébb hajtotta fejét, mire szőke tincsei a szemébe hullottak.

- Elég bénán csinálod – vigyorodtam el. Kissé elpirult, ami aranyos volt. Felkelt és mellém állt.

- Van valami érdekes?

- Semmi különös – vontam vállat. - Csak a szokásos kihaltság.

Nem bírtam nem észrevenni, hogy a könyökeink összeértek. Nem húzódtam arrébb. A vállam felett hátrapillantottam Dante házára. Tompa fájdalmat éreztem a mellkasomban. Visszafordultam Corenhez. Mondott valamit és én mosolyogtam.

Aznap nem találkoztam a kék szeművel. Nem jött át. Ez rosszul esett. De nem is voltam benne biztos, hogy ma egyáltalán szerettem-e volna látni.

Úgy döntöttem, hogy áthívom Corent vacsorázni. Lehet, hogy egy ici-picit motivált az a tény, hogy ez a Dantet nagyon fogja bosszantani, ha tudomást szerez róla. A szöszit nagyon meglepte az ajánlat, de úgy vettem észre, hogy örült neki.

Jorden először nagyon merev volt vele és szinte egy szót sem szólt hozzá. De aztán Coren elkezdett neki különböző kártyázási praktikákról magyarázni. A tesóm nagyon vevő volt a dologra és itta minden szavát.

Anyu megmelegítette marhapörköltet. Természetesen az undi konzerv változatban. A hús rágós volt és íztelen. Nyami. Miközben egy mócsingos falatot rágcsáltam, elkalandoztak a gondolataim. Már ezer éve nem vadásztunk... Lehet, hogy nem ártana szerencsét próbálni. Szívesen ettem volna valami friss húst. Őzet vagy vaddisznót, esetleg nyulat. A tábor melletti erdős terület egész biztonságosnak bizonyult az ilyesfajta vadászathoz. Viszont csak ritkán akadtak vadak, ezért is nem szokásunk kijárni. Lehet, hogy holnap körbejárok. Veszteni valója nincs az embernek.

Másnap ásítozva botladoztam végig az utcán. Nagyon utáltam, ha hajnalok-hajnalán én voltam őrségben. De nem húzhattam állandóan ki magamat a feladat alól. Dante háza előtt megtorpantam. Még sötét volt. November volt, szóval később világosodott. A házban nem világított semmi fény és csend honolt. Vajon a kék szemű már felébredt? Nagyon haragudna, ha bekopognék? Ő sem éppen a reggelek királya. Viszont úgy szeretnék vele beszélgetni. Vettem egy nagy levegőt. Elindultam a ház felé. Már a tornácon álltam és kopogásra emeltem a kezem, de éppen abban a percben slisszant ki az ajtón Sam. Szóval egész éjszaka vele volt... A szemei pirosak voltak és karikásak, biztos nem aludt túl sokat. A kezem megdermedt a levegőben. Samantha szemei összeszűkültek, amikor meglátott. Egy percre szomorúság suhant végig az arcán, de aztán ajkaira gúnyos mosoly kúszott.

- Én a helyedben nem zavarnám. Eléggé fáradt, ha érted mire célzok – vonogatta a szemöldökét. Ellépett mellettem és a vállával meglökött. Mélyet sóhajtottam. Semmi baj. Dante már csak ilyen. Egy nőfaló. Sosem fog megváltozni. Nem is értem... Egy percre komolyan azt gondoltam... Áh, inkább nem is gondoltam a továbbiakban semmi ostobaságra. Mereven hátat fordítottam az ajtónak és folytattam az utamat.

Butaság, de a nap hátralévő részében kerültem a kék szeműt. Nem tudom mi ütött belém, de egyszerűen nem akartam látni. Miután vége lett a műszakomnak és leváltottak, szinte bejártam az egész tábor területét. Voltam a műhelyben, voltam a kerítés körül. Egész nap csatangoltam és mindenkivel leálltam beszélni egy pár szót. Keservesen szerettem volna kiverni a fejemből a reggeli jelenetet. Bosszantó volt és fájdalmas. Végül utolsó mentsváramként a legjobb barátnőm karjai közé szaladtam.

Lydiával sétálgattam és megint a kis játékunkat játszottuk. Mindenféle kitalált filmekről beszélgettünk. Most éppen az „Így neveled a sárkányod"-nak gyártottunk harmadik és negyedik részt.

- Jó lenne, ha lenne egy saját sárkányom – szólalt meg hirtelen.

- Egy sárkány? - néztem rá döbbenten.

- Hát igen. A sárkányok nagyon menők és repülni is tudnak – bólogatott. Ezzel nem tudtam vitatkozni. A sárkányok valóban nagyon menők.

- Amúgy mi van Corennel? - kérdezte hirtelen.

Összeráncoltam a homlokom. Miért kérdezi ő is? Előbb Dante, most meg Ő.

- Mi lenne?

- Sokat lógtok együtt.

- Azt azért nem mondanám.

Lydia elhallgatott és az ajkát harapdálta, majd áradni kezdtek a szavai.

- Csak mert, nekem nagyon bejön. Elég sok utalást tettem rá, hogy tetszik nekem. De tudod szinte csak rólad beszélgetünk. Tudom, hogy először én hoztalak fel, mint témát – hadarja.

- Várj! Miért nem beszéltek másról?

- Mert, ha felvetek valami mást, mint például; Milyen szép az a madár. Akkor a vége az lesz, hogy; Igen. Vajon Nissa mit szólna hozzá?

- Ez furcsa – húztam el a számat.

- Igen. Eléggé. Vagy is hát nem... De mindegy. Ez most nem fontos. Szóval... Neked Dante tetszik, nem?

- Én ezt sosem mondtam – vágtam rá azonnal.

- Nem kell mondanod – vigyorodott el ördögien. - Az arcodra van írva, hogy megesz a féltékenység és most is éppen bünteted valamiért. Csak hát ez mindkettőtöknek szenvedés, mert ha nem vagytok együtt akkor egyszerűen nem vagytok a helyzet magaslatán – nevette el magát.

- Aljas rágalom! - csattanok fel összébb húzva a szemöldököm.

- Jó. Csak azt mondom, hogy nem tartom jó ötletnek, ha Corennel szeretnéd féltékennyé tenni. Mármint már így is féltékeny, pedig semmi sem történt.

- Dante nem féltékeny. Én pedig nem próbálok senkit sem féltékennyé tenni. Csak kicsit több időt töltöttem Corennel. Tudod ezt hívják barátságnak. Plusz gondoltam kideríthetek valamit...

- Jaj, Nissa! Ne légy naiv!

- Nem vagyok. Csupán tök egyértelmű a szituáció és te régen túl sok szappanoperával tömted a fejed, ezért összevissza kombinálsz.

- Vannak jó szappanoperák – dugta fel az orrát tetettet sértettséggel Lydia.

- Egyet mondj! - emeltem égnek a szemeimet.

- Mit tudom én. De vannak – kiabálta. Erre mindketten elnevettük magunkat. A barátnőm mindig tudta, hogy a kényes témákat nem érdemes nálam túl sokáig boncolgatni, úgyhogy a beszélgetésünk máris másra terelődött.

Pár óra elteltével Lydia elment, hogy segítsen Papinak a gyógyszerek válogatásában és, hogy pár újabb dolgot tanuljon tőle. Lydia nagyon ügyes volt ebben és szeretett is segíteni másoknak.

Én pedig elindultam az erdő felé. Tudom, butaság volt a múltkori eset után, de nem szóltam senkinek, hogy elmegyek. Egy kis nyugalomra vágytam és, ha elmondtam volna valakinek, hogy kimegyek akkor biztos kaptam volna társaságot. Megvártam, míg a kapuban lévő őrök váltották egymást és kislisszantam. Egész mélyen bemerészkedtem az erdő sűrűjébe. Már legalább két órája gyalogoltam. Az én cuki kis sziklámat bölcsen elkerültem. Már nem voltunk jó barátok. Ráadásul próbáltam a lábam elé nézni, mert amilyen szerencsétlen tudok lenni, még a végén elesek valami gyökérben vagy kőben.

A száraz gallyak és levelek recsegtek a cipőm talpa alatt. Csend volt. Se madárcsiripelés, se más nesz. Felmásztam egy kisebb emelkedőre. Előttem egy meredek lejtő helyezkedett el és jóval lejjebb egy út kanyarodott. Ez az út vezetett egykor a szomszédos nagy városba, ami körülbelül harmincöt kilométerre volt. A családommal sosem használtuk ezt az utat, de a sok térképről jól ismertem. Az aszfalton egy fekete páncélozott autó robogott el, majd még egy és egy újabb követte. Gyorsan levágtam magamat a földre és a levelek közé bújva néztem a kocsik konvoját. Leakasztottam a táskám oldaláról az apró távcsövet. Épp ahogy sejtettem. A kocsik oldalán ott virított az E. V. K. E. felirat és mellette a furcsa virág motívum. Az út nem közvetlenül a táborunk mellett haladt el, sőt egészen messze kikerült minket. Így elméletileg nem fognak ránk találni. De ha mi városunkba jöttek, akkor bármi megtörténhet. Most mi a fenét csináljak?

Durván tíz kocsit számoltam. Tízet. Ez rengeteg embert jelenthet. Kár volt reménykednem abban, hogy nem lesz gond. Nem keltem fel a földről, hanem hátrafelé kezdtem kúszni. A kocsik már rég elhajtottak, de én túl paranoiás voltam. Amikor már biztonságosnak éreztem, akkor keltem fel és futásnak eredtem.

Ziláltan nyitottam be a házba. A hajamban levelek lógtak, a ruhám földes volt, a homlokomon pedig verejték cseppek gyöngyöztek. Ledobtam a hátizsákomat és felmentem a fürdőbe. Alaposan megmostam az arcomat hideg vízzel. A tükörbe nézve egy ijedt lányt láttam. Szépen fokozatosan, pánik nélkül megkezdjük a kitelepítést - gondoltam.

Először a kocsikat elvisszük a tisztásra, ahova az alagutak is vezetnek. Aztán átcibáljuk az összes holmit. A térképeken keresünk egy átmeneti helyet. Minél távolabbit. Légy nyugodt és megfontolt! Minden rendben lesz. Próbáltam megtartani minden maradék lélekjelenlétemet.

Ökölbe szorítottam a kezem. Sikítva belecsaptam a tükörbe. Fenébe! Az üveg rögtön megadta magát és apró darabkákra tört, de az ujjperceimet sem kímélte. A vér a mosdóba csöpögött. Bele csimpaszkodtam a pult szélébe és lerogytam a földre.

Anya hangját hallottam meg az ajtóból, de nem mertem ránézni. Úgy éreztem, hogy végem van. Mindenki veszélyben forog és én kezdek magamba zuhanni. Anya megfogta a kezemet felhúzott a földről, majd a kád szélére ültetett. Kiszedte a szilánkokat a kezemből, aztán lemosta a sebemet, lefertőtlenítette és végül bekötözte. Meredten bámult rám. Várta, hogy megszólaljak és elmondjam mi nyomja a szívemet. Szerettem volna elmondani... Tényleg szerettem volna... De nem tettem. Helyette csak annyit suttogtam;

- Elmegyünk.

Danteval nézegettem a térképet. Neki sem mondtam semmit a kocsikról, csak kijelentettem, hogy elmegyünk. Most az egyszer kapóra jött, hogy soha senki nem kérdőjelezte meg a döntéseimet. Bár mindenki furcsállta, hiszen pár napja még erősen tiltakoztam ez ellen. Szerintem sejtették, hogy van valami a háttérben, de nem faggattak.

Nem messze innen volt egy farm. Túl közel volt és valószínűleg nem védte semmi. Ám, ha nagyon hirtelen kellene távoznunk, akkor átmeneti megoldásként megfelelt.

Pár ember már elvitte a kocsikat az alagutak végéhez. Bár még nem az összeset, hiszen a kocsikra még szükség lehet. Tele pakoltuk a csomagtartókat kütyükkel, amikre Chrisnek szüksége volt. Plusz gyógyszerekkel. Az élelmez és a ruhákhoz egyelőre nem nyúltunk.

Homlok ráncolva meredtem a papírra. Már gülüztek a szemeim a sok színtől, számtól és betűtől.

- Pihenhetnénk – ajánlotta fel Dante. Sóhajtva bólintottam és hátradőltem a széktámlájára. A nagy dilemma igazán lefoglalt, így nem volt időm Dante és Sam románcán agyalni. De most, hogy rá néztem rögtön eszembe jutott. Amióta először megismerkedtünk sokat változott. Leginkább belsőleg, de külsőleg is. Kicsit szélesebbek lettek a vállai, kicsit hosszabb lett a haja és még markánsabb lett az arca. Vajon én nőiesebbé váltam?

- Hogy van Sam? - kérdeztem. A hangom rideg volt és kimért. Dante sötétkék íriszei meglepetten kerekedtek el.

- Gondolom jól... - motyogta és megdörgölte az állát. Ch... Te már csak tudod. Hiszen múltkor is egész éjszaka nálad dekkolt. Akaratlanul is egyre jobban felhúztam magam. - Miért kérded?

Unottan megvontam a vállam. Vettem egy nagy levegőt, aztán felálltam.

- Sétálok egyet.

- Veled megyek – pattant fel ő is, de megráztam a fejem.

- Egyedül szeretnék sétálni.

A homlokát ráncolta, de bólintott. Visszahuppant a székre.

Az utam egyenesen a leshez vezetett. Felkapcsoltam az apró fényű lámpát. A távcsövet a kezembe vettem és körülnéztem. Semmi. Megkönnyebbültem támaszkodtam meg.

- Hé! Kis Szadista – kurjantotta a hátam mögül. Meglepődve néztem Corenre.

- Hát te?

- Ma én vagyok őrségben – kacsintott rám.

- Óh... Bocs, hogy idepofátlankodtam. Szerettem volna körülnézni – mutattam a táj felé, még mindig a távcsővel a kezemben. A szöszi mosolyogva bólintott. Éppen elhatároztam, hogy indulok, de a srác hangja megállított.

- Tudod azt csiripelik a madarak, hogy elmegyünk.

- Már megint a madarak – morogtam az orrom alatt. Szerintem ennek a madárnak szőke haja van és lepcses szája. A szöszi vett egy mély lélegzetet. Mellém lépett és a csillagok fel bámulva szólalt meg.

- Nem kell állandóan erősnek lenned, Nissa.

- Nem is vagyok midig az – nevettem el magam. - Ha senki sem lát, akkor néha összezuhanok.

Nem is értettem, hogy mindezt miért mondtam el neki. Talán azért, mert ő még nem ismert engem annyira, mint a többiek. Talán szerettem volna, ha valaki tudná. Coren az ép kezemre csúsztatta a sajátját. Összekulcsolta az ujjainkat. A mozdulat megdöbbentett, de nem húzódtam el. Enyhén eltátott szájjal néztem az arcára, ő még mindig az eget pásztázta. A Hold enyhén ezüstös fényében egy angyalra hasonlított.

- Az ilyesmivel sem kell egyedül megbirkóznod – A hangja lágy és megnyugtató volt, szinte megbűvölt. Zavarban voltam, úgyhogy inkább újra az eget kezdtem bámulni. - Egyébként nem is várják el tőled.

- Tudom... De én elvárom magamtól – suttogtam. Megszorította a kezemet.

- Gyere! Mindjárt jön a váltás – mosolygott rám és a létra felé vezetett. A furcsa az egészben az volt, hogy ahogy végigsétáltunk az utcán még mindig a kezemet fogta. Nem mondhatnám kellemetlennek, de nagyon idegen érzés volt. Azt hiszem az volt a legtökéletesebb kifejezés rá, hogy nem éreztem helyénvalónak.

Megálltunk a házam előtt. A szöszi még mindig nem engedte el a kezem. A konyhában égett a lámpa és láttam odabent a mozgolódást. Elvörösödött az arcom. Dadogva belekezdtem valami mondatba, de megakadtam, ahogy az arcára néztem. Most láttam azt a bizonyos tekintetet, amiről Dante mesélt. Közelebb hajolt hozzám. Vajon meg fog csókolni? Sosem derülhetett ki...

- Kinyírlak! - üvöltötte Dante. A hangja eltorzult a haragtól és szinte alig ismertem fel. Rögtön szétrebbentünk. A barátom rá vetette magát a lila szeműre. A földre teperte és orron vágta.

- Elég! Dante! Elment az eszed? - kiabáltam, ahogy mellé léptem és a vállára akaszkodva próbáltam lehámozni őt a másikról. Ám a kék szemű újabb ütést mért be Corennek. Ezúttal már Coren sem hagyta magát, mielőtt újabb találat érte volna, elkapta a fiú kezét és felé kerekedett.

Hatalmasat behúzott neki. Valami reccsenést hallottam és úgy gondoltam, hogy ebből még nagy baj lesz, ha nem választom szét őket.

- Hagyjátok abba! - kiabáltam kétségbeesetten. Anyu és Jorden a tornácon álltak és mindketten ijedten szemlélték az eseményeket. Ott voltam én, aki toporzékolva hisztériázott és két kigyúrt vadbarom, akik egymást püfölték. Szép látvány volt.

Valahogy a két srác feltápászkodott a földről és kicsit távolabb kerültek egymástól. Corennek felrepedt a szemöldöke és elég furcsa szögben állt az orra. Dantenak pedig szép monokli került a szemei alá és az ajkai és vérzett. Lihegve meredtek egymásra és már éppen újra összecsaptak volna, de kitárva a kezeimet közéjük léptem.

- Ebből elég! - csattantam fel. A kék szemű hitetlenkedve meredt rám. Kinyitotta a száját, aztán felnyögött és hátat fordított nekünk.

- Dante! Most meg hová mész? Beszélni akarok veled! – kiabáltam utána, de nem állt meg. - Dante! - sikítottam. Megindultam, hogy utána siessek, de Coren keze a csuklóm köré fonódott. Rá néztem. Szinte szomorú volt az arca.

- Ne menj! - suttogta.

- Beszélnem kell vele – vágtam rá és kiszabadítottam a kezemet, hogy a másik fiú után siethessek. Próbáltam nem gondolni a szőke fiú szemében felcsillanó csalódottságra és beletörődésre.