Az ajkamat biggyesztve nézegettem a ruhát, amit kiválasztottam az esti bulira. Elég egyszerű darab volt. Fekete színű, „V" alakú kivágással, vékony spagetti pántokkal.

Nem... Nem volt elég jó, úgyhogy gyorsan másik után kezdtem kutatni. Nehéz volt koncentrálnom, mivel a gondolataim újra meg újra a titokzatos srác körül forogtak. Biztos voltam benne, hogy még sosem láttam az iskolánkban. De mégis olyan ismerős volt valahonnan. Ráadásul az a másik... Milyen ostoba kérdés csúszott ki a számon, amikor megláttam a szemét?

Próbáltam nem rájuk gondolni, ugyanis rögtön belefájdult a fejem.

Elképzelni sem tudtam, hogy mi a fene ütött belém. Talán beteg leszek?- gondoltam. Belebújtam egy másik fekete szoknyába. A hátulja hálós volt, háromnegyed ujjas és a vállaimat szabadon hagyta. Nem volt túlzottan mini és kissé testhez simult. Kicsit durcás képet vágva szemléltem a derekamon lévő zsírpárnákat. Az összképet csakis azok az úszógumik tudták elrontani.

- Szép vagy – hallottam meg anyu hangját az ajtóból. A szemeimet az égnek emeltem és elvigyorodtam.

- Ha rémesen festenék, akkor is azt mondanád, hogy szép vagyok.

- Dehogy is – nevette el magát. - Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Megmondanám, ha borzalmasan néznél ki.

- Megnyugodtam – mondtam, ahogy oda léptem a szekrényhez és becsuktam. Úgy gondoltam, hogy ennél jobb ruhát úgyse találnék. A magassarkú felé nyúltam, de az utolsó pillanatban inkább visszahúztam a kezemet. Inkább a balerinacipő mellett döntöttem. Ha futni kell, akkor praktikusabb. Várjunk csak! Miért kellett volna nekem futnom? Megráztam fejem, de végül felhúztam a vajszínű cipellőket.

Már az ajtóban álltam és éppen az öcsém zsörtölődését hallgattam arról, hogy ő is jönni szeretne. Teljesen felfújta az arcát és már vörös volt az egész buksija.

- Majd, ha nagy leszel – okítottam és felhúztam a bőrdzsekimet. Toppantott egyet a lábával, majd durcásan elvonult és becsapta maga mögött az ajtót. A nevelőapánk kicsit szigorú hangon rászólt, majd pár bankjegyet csúsztatott a kezembe. Aztán mutatóujját az ajka elé emelte, jelezve, hogy anyunak egy szót se. Ugyanis már ő is adott nekem költőpénzt. Vigyorogva megköszöntem. Be kiáltottam anyunak a konyhába, hogy elmentem és már trappoltam is lefelé a lépcsőn. Patrick lent várt engem. A kocsinak támaszkodva mosolygott.

- Gyönyörű vagy – mondta, ahogy átkarolta a derekamat. A szavai semmi felé melegséget nem váltottak ki belőlem. Se pillangók, se borzongás. Nem igazán tudtam mit kezdjek magammal. A kezeim mozdulatlanul, sóbálványszerűen lógtak az oldalam mellett. Félénken visszamosolyogtam rá és amikor lehajolt, hogy megcsókoljon elhúzódtam tőle.

- Késésben vagyunk – magyaráztam és gyorsan beugrottam a kocsiba. Amikor ő is beszállt a tenyerét a combomra tette és ott pihentette. Ettől kellemetlenül éreztem magam, de enyhén szólva is furcsa lett volna, hogyha lerázom magamról a kezét. Azért kicsit mozgolódtam, hátha leemeli rólam a mancsát, de nem volt ekkora mázlim.

Még beugrottunk az egyik hipermarketbe is, hogy vegyünk egy üdítőt. Épp abba, ahol néha diákmunkán szoktam lenni. Valamiért hirtelen rám tört a félelem és vennem kellett pár hatalmas lélegzetvételt. Mindenféle furcsa dolgok villantak be az elmémbe. Ijedten felsikkantottam, amikor Patrick hozzám szólt. Utána persze zavartan magyarázkodhattam.

Szinte pánikrohamom tört rám. Másra se vágytam, mint kijutni a boltból.

- Kint megvárlak – hadartam a barna hajúnak és ki siettem.

A friss levegő csodákra képes és így a hevesen dobogó szívem is kicsit lenyugodott. Elgondolkodtam rajta, hogy inkább haza kéne mennem. De olyan régóta nem mozdultam már ki otthonról, szóval inkább elvetettem a hirtelen jött ötletemet. Egy kavicsot rugdalva vártam a barátomra és a csillagokat pásztáztam az égen. Hamarosan kijött Patrick is. Kicsit megsértődtem rajta, hogy nem ajánlotta fel azt, hogy haza menjünk és nem is kérdezte meg jól vagyok-e. Azon kezdtem morfondírozni, hogy milyen érzéketlen és akkor a kezembe nyomta az üdítőt.

- Nem volt Coca-Cola? - néztem rá.

- Nem a Pepsi a kedvenced?

- Nem. Direkt kértem, hogy a másikat hozd.

- Ugyanaz – vont vállat.

- Hát azért nem – mormoltam az orrom alatt.

- Jaj, ne haragudj cica! – vigyorodott el és valahogy ettől a mosolytól csak még mérgesebb lettem. Nem is magával az üdítővel volt a gond, hanem azzal, hogy nem tudta megjegyezni melyiket szeretem. Sóhajtottam és inkább beültem a kocsiba. Patrick is bepattant és kikanyarodtunk a parkolóból. Végig mentünk a főúton, aztán lekanyarodtunk a tizenhármasra, ami kivezetett a város szélére.

A buli zaja és fényei már messziről hallatszottak. Mázli, hogy egy farmon rendezték. Máskülönben a rendőrök már biztos az ajtókon kopogtattak volna. A kék szemű bekanyarodott egy szabad helyre és megállította a kocsit. Kiszálltunk és én gyorsan megigazgattam magamon a ruhámat. Még mielőtt Patrick felém nyújthatta volna a kezét, gyorsan zsebre vágtam a sajátjaimat és didergést színleltem. Nem akartam kéz a kézben sétálgatni vele. Ettől elszégyelltem magam. Mégis miféle barátnő az ilyen? Minél közelebb értünk a házhoz annál jobban éreztem a dübögést a gyomromban. Fiatalok ugráltak és nevetgéltek körülöttünk. Mindent elárasztott a tömény alkohol szag. A konyha felé mentünk, hogy mi is szerezzünk valami italt. Véletlenül neki mentem egy nagydarab fickónak, aki első ránézésre bőven idősebbnek látszott a jelenlévőknél. Egyáltalán nem illett ide. Valami fura szöveg volt a pólójára írva. Bocsánatot motyogtam és folytattam az utamat. Patrick előttem lépdelt és valamit az iskoláról magyarázott. Ahogy fel pillantottam kicsit egybemosódtak előttem a színek. Lehet, hogy alkohol helyett inkább valami üdítőt kellene innom vagy talán egy energiaitalt – futott át az elmémen. A konyha is tömve volt. Mindenki nevetgélt, csókolózott és ivott. Jó volt a hangulat.

- Patrick, haver! - ugrott egy srác a barátom nyakába. - Muszáj megnézned az új kocsimat – harsogta és elkezdte őt maga után vonszolni. Patrick mentegetőzött, hogy nem egyedül jött de én elnézően mosolyogtam és némán jeleztem, hogy semmi gond. Persze én is vele mehettem volna, de se a kocsi nem érdekelt, se a fél részeg haver papolása. Nem akartam ugyan egyedül maradni, de valahogy a két srác sziporkázó társaságára sem vágytam. Sóhajtva egy pohár után nyúltam. De levertem azt és a földön szilánkokra tőrt. Az ajkam elé kaptam a kezemet. Egyáltalán ki az a hülye, aki egy buliban üvegpoharakat rak ki? Én pedig, hogy lehetek ilyen béna? Gyorsan leguggoltam, hogy összeszedjem a darabkákat. Mögöttem páran felnevettek és én önkéntelenül is úgy éreztem, hogy rajtam.

- Kit látnak szemeim?

Ijedten megugrottam, mire az üvegszilánk az ujjamba fúródott. Döbbenten néztem a kezemre. Vér buggyant ki a seb helyén... De amilyen gyorsan megjelent a seb, olyan gyorsan el is tűnt. Aztán a vágás hirtelen újra megjelent. Tátott szájjal meredtem az ujjamra. Mi a fene? Rögtön bele hasított a fejembe a már ismerős fájdalom, de most sokkal erősebben. Vettem pár nagy levegőt. Amikor kinyitottam a szememet a környezetem egy percre vibrálón megremegett. Összébb húztam a szemöldököm.

- Basszus – suttogtam magam elé.

- Ne haragudj! - ugrott mellém a srác és a kezébe fogta a kezemet, majd felhúzott engem a földről. Leültetett az egyik bárszékre és a fiókokban kezdett matatni. - Rögtön bekötözöm.

Felnéztem. Dante állt előttem... Az ajkamba haraptam. Úgy nézett ki, mint mindig. Csupán az öltözéke volt divatosabb, ami remekül állt neki.

Hogy lehettem ilyen hülye! Körbe néztem a teremben. Lydia nevetgélt Corennel a kanapén. A szöszi srác épp a fülébe súgott valamit. Mint egy varázsütésre felém kapták a fejüket. Olyan érzésem támadt, mintha a rendszer kiszúrta volna, hogy rájöttem valamire. Más ismerős arcok is felém fordultak.

Hogy foghatott ki rajtam egy idióta gép? Hogy feledkezhettem meg mindenről? Annyira valóságosnak tűnt... A kék szemű elkezdte az ujjam köré csavarni a gézt. Miután végzett vele mosolyogva beszélni kezdett. Kicsit úgy tűnt zavarba van és a tarkóját vakargatta. Ám én nem figyeltem rá. Két ujjam közé csippentettem a gézt és összedörzsöltem. Nem érzékeltem semmit sem. Elnyílt a szám. Felemeltem a kezem és Dante arcára szorítottam. Megilletődötten pislogott rám. Semmi. Se melegség, se puhaság.

- Nem vagy valódi – dadogtam és felkeltem a székről. A körülöttem lévő szoba újra vibrálásba kezdett, majd hirtelen megnyúlt. Az emberek eltűntek, ahogy a zene is. Fehérség vett körül és némaság. Kopogó léptek ütötték meg a fülem. Megfordultam. Anyu állt előttem.

- Szia, kicsim – köszönt mosolyogva. A mosolya nem volt őszinte, inkább merev és tartózkodó. Anya arcát viselte, anya hangján beszélt, de mégis idegennek tűnt. - Már megint rájöttél a Veternus trükkjére?

Magam köré fontam a karjaimat és kicsit összébb húztam magam.

- Hogy-hogy megint? Hányszor éltem már át ezt?

- Tizenegyszer. Mások általában elsőre leragadnak a tökéletes kis világukban, ám te kiszúrtad a hibákat. Ez igazán hasznos a számunkra, mivel tovább fejleszthetjük a kapszulákat.

A kijelentés hallatán kissé megdöbbentem. Tizenegy? Mégis mióta feküdtem abban az ostoba gépezetben? Mi lehet Danteval és a többiekkel?

- Fel akarok ébredni! - közöltem határozottan és minden egyes szót nyomatékosan kihangsúlyoztam.

- Ez csak tőled függ – válaszolta. Összezavart. Ha eddig nem sikerült, akkor mi a garancia rá, hogy most fog? Összeszorítottam a fogaimat és hátat fordítottam neki. Futni kezdtem, de nem tudtam, hogy merre tartok. Semmi sem volt előttem, semmi sem volt mögöttem.

Kapaszkodj a fájdalomba! - hasított az elmémbe a gondolat. A fájdalom, amit anya elvesztése okozott. A fájdalom, amit akkor éreztem, amikor lezuhantam. Minden egyes fájdalmas érzés, amit valaha éreztem. Az ember nem élhet állandóan egy tökéletes világban...

Megálltam és nem mozdultam. Semmi értelme futni, hiszen csak az elmémben vagyok. Összpontosít! - utasítottam magam.

Kinyílt a szemem. Fel akartam ülni, de a fejem bele ütközött az üvegbe. Rögtön pánikba estem és kapálózni kezdtem. Bele akadtam a sok bizgentyűbe, ami rám volt kötve. A búra felnyílt és én fuldokolva ültem fel. Lihegve néztem az előttem álló Arabellára. Rögtön kiakartam nyögni az égető kérdést, amely foglalkoztatott, de a szám ki volt száradva. Egy poharat nyújtott felém, amit egyetlen húzással eltüntettem.

- Meddig voltam a gépben? - krákogtam.

- Három napig – adta meg a választ. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt. Hála az égnek. Lassú és komótos ütemben tenyerek csattantak össze. A sarokban Dr. Roberts tapsikolt. Fintorogva hajtottam le a fejem. Nem vágytam a kicseszett elismerésére.

- Lenyűgöző akaraterő – áradozta. - Eddig te vagy a harmadik, aki felébredt a kapszulába helyezettek közül. Ez hatalmas áttörést jelent.

Jaj, de szuper. Hogy oda ne rohanjak! Alig emléksztem valamire abból, ami a virtuális – vagy minek nevezzem – világban történt. Tudtam, hogy minden nagyon idegen volt a számomra és a tudatom alatt éreztem, hogy valami nem stimmel. Egy percig még azon is elgondolkodtam, hogy mi van akkor, ha még mindig a gépben vagyok és ezt most csak ugyanúgy álmodom? Gyorsan a környezetemet kezdtem kutatni, valami hiba után. Látszólag minden rendben volt. Végül bele csíptem a kézfejembe is. Éreztem.

- Arabella, vegyél vért! - utasította a doki az említettet. - Amint kész van küld a szobájába pihenni.

Miután kiosztotta az utasításokat, már ott sem volt. Újra egymagam voltam a szoros kontyú nővel és a tűkkel. Már megint a tűk... Kinyújtottam a kezem és hagytam, hogy több ampullányi vért is leszívjon. A vörös, meleg folyadék könnyedén hagyta el a testemet. Éreztem, hogy rögtön elfog a szédülés. Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében.

- Ez normális. Napok óta nem került normális táplálék a szervezetedbe, ezért a tested így reagál – nézett rám a nő és kicsit megpaskolta az arcomat. Előhúzott a fiókjából egy szelet csokoládét és a kezembe nyomta. Meglepődve forgattam az ujjaim között.

- Twix?

- Nem szereted?

- De... Csak, azt gondoltam, hogy ilyet már soha nem fogok látni.

- Itt sok van – jelentette ki színtelen hangon. - Pár perc és itt lesznek az őrök, akik elkísérnek a szobádba.

- Mi van a fiúval, akivel jöttem? - kérdeztem, mivel úgy vettem észre, hogy most egészen közlékeny kedvében van. Talán őt is lenyűgöztem a hatalmas akaraterőmmel. Elfordította a fejét és a papírjait kezdte rendezgetni.

- Nem én foglalkoztam vele.

- De ugye jól van? - aggodalmaskodtam.

- Tudtommal nem szenvedett maradandó károsodásokat.

Nagyot nyeltem. Szóval bántották. Nos, azt hiszem egyelőre ez a legtöbb, ami jár nekem. Legalább annyi biztos, hogy Dante él. Érdekelt volna az is, hogy mi lehet Corennel és Nickkel. De inkább nem kérdeztem rá, hátha gyanúsnak találnák, hogy olyanok után kérdezősködöm, akiket gyűlölök.

Minél előbb szerettem volna kijutni ebből a szobából. A hideg rázott a helytől. Bár nem vágytam rá, hogy egyik cellából a másikba dobjanak. Megropogtattam a végtagjaimat. Arabella minden egyes mozdulatomat úgy figyelte, mintha még mindig a gépben lennék és éppen analizálna. Félmosolyra húztam a számat, amikor beléptek a helyiségbe a dögök.

- Nem igazán értem hogyan képesek elviselni őket.

A szürke íriszeit csak lesütötte és az ajkába harapott. Hm... Úgy láttam nincs oda az itteni rendszerért. De az is megtörténhet, hogy nem jól értelmeztem a jeleket. Megrántottam a vállam és felálltam. A két zombikatona közre fogott és elindultunk. Nem köszöntem el a nőtől, még csak vissza sem pillantottam rá.

Előre szegett fejjel haladtam végig a folyosókon. A lámpák gyengén világítottak és nem az összes. A folyosókon csak páran lézengtek, de mindannyian orvosi köpenyt viseltek. Így arra következtettem, hogy éjszaka lehet. Hamarosan megálltunk egy ajtó előtt, amire egy nyolcast festettek. Betaszigáltak a kis szobába. Félhomály uralkodott a helyiségben. A falak fehérek voltak. Két ágy volt. Mind a kettőn fehér takaró és lepedő. Az egyiken aludt valaki, de amint meghallotta a zajt mocorogni kezdett.

- Nissa.

Elkerekedtek a szemeim. Az ágy mellé ugrottam és lehúztam az alvó srácról a takarót, amibe teljesen belegabalyodott. A boldogság elárasztotta az egész szívemet. Dante még aludt, de álmában is az én nevetem motyogta. Volt az arcán pár friss sérülés és nagyon sápadt volt, de élt és itt volt velem.

- Itt vagyok – suttogtam, ahogy megcirógattam az állát. A borosta kicsit bökte az ujjaimat. Igen... Az igazi Dante. Összébb húzta a szemöldökét és kicsit csücsörített, mire rögtön elnevettem magam. A szemei kinyíltak és végre bele nézhettem azokba a csodaszép sötétkék íriszekbe. Egy percig hitetlenül meredt rám, aztán megragadta a csuklómat és magára rántott. Kissé esetlen pozícióba érkeztem, ami cseppet sem volt kényelmes, de a fene se fog panaszkodni. Az volt a lényeg, hogy szorosan átölelt és én is őt.

- Annyira aggódtam – mormolta a hajamba.

Beszívtam az illatát és amennyire csak lehetett hozzá bújtam.

- Még nem szabadulsz tőlem – vágtam rá határozottan.

- De te se tőlem. Amint vége lesz ennek az egésznek egy percre se mozdulok el mellőled.

Kicsit eltoltam őt magamtól és felvontam az egyik szemöldököm miközben a szemébe néztem.

- Az a gond, hogy szerintem ezt komolyan gondolod – morogtam. Féloldalas mosolyt villantott rám, mire a szemeimet forgattam. - Szeretlek, de kell a személyes tér.

- Oké, talán a mosdóba majd elengedlek egyedül.

Sóhajtottam egyet és a homlokomat az övének döntöttem.

- Mesélj! - kértem. Most rajta volt a sor, hogy sóhajtson. Hátra dőlt az ágyon, engem is magával húzva. A mellkasára dőlve feküdtem. Egyik kezét a feje alá emelte és kicsit megtámaszkodott, a másik kezével pedig a hátamat cirógatta. Egy ideig némaság borult ránk.

- Gáz van. Méghozzá nagyon nagy.

Hát ez jól kezdődött...