Dante után szaladtam. Hamar utolértem. A nevét kiáltoztam, de nem állt meg. Dühösen gyorsítottam a lépteimen. Megragadtam a karját és magam felé fordítottam.

- Mégis mit műveltél? - kiáltottam rá.

- Te mit műveltél? Majdnem megcsókolt! És, ha nem húzok be neki, te hagytad volna - üvöltötte az arcomban. Összerezzentem. Még sohasem emelte fel velem szemben a hangját. Soha.

- Ez nem igaz – mondtam kissé megszeppenve.

- Persze, akkor biztos a szemedbe ment valami, igaz?

- Nem akart megcsókolni! - kiabáltam visszanyerve az önbizalmamat. - De ha így is lett volna mit érdekel? Neked ott van Sam!

Összehúzta a szemöldökét és kirántotta a karját a szorításomból. Teljesen felém fordult, közelebb lépett és fölém magasodott.

- Sam és köztem nincs semmi – mondta fagyos hangon.

- Láttam, amikor kijött a házadból! Legalább ne hazudj! - kiáltottam dühösen. Ennyi. Kimondtam. Igenis zavart a dolog! Még ha magamnak először nem is akartam bevallni. Nem akartam Samet abban a házban látni. Nem akartam, hogy a kék szemű körül legyeskedjen!

- Igen! Mivel egész éjszaka nálam bömbölt, amiért elutasítottam. De egy ujjal sem értem hozzá. Nekem nem ő kell! - kihangsúlyozta minden egyes szavát. - Nem hagyom, hogy ez a piperkőc elvegyen tőlem – szűrte a fogai között. A szemeim elkerekedtek. Hirtelen semmit sem tudtam mondani, csak bámultam rá.

- Mégis miről beszélsz? - suttogtam és inkább lehajtottam a fejem. De ő nem hagyta ezt. Az ujjit az állam alá helyezte és erővel kényszerített, hogy újra a sötétkék szemeibe nézzek. A düh lángjai már teljesen kialudtak bennük, helyüket vad szenvedély vette át.

- Engedtem, hogy figyelmen kívül hagyj. Mivel másokkal sem törődtél. Nem érdekelt a táborban senki a családodon kívül. Nem szerepelt a terveid között a szerelem – megdermedtem már a szó puszta kimondásától is. - Direkt a szemed láttára flörtöltem a nőkkel, kikezdtem szinte mindenkivel. Gondoltam előbb utóbb féltékeny leszel, de nem. Viszont azt mondogattam magamnak, hogy nincs semmi baj. Ráérünk – Ezen kissé keserűen felnevetett. - Úgyis észreveszed előbb utóbb, hogy érzek... Erre jön ez a nyomorult és hirtelen mindent elront – A végét már kiabálta. Könnyek kezdték szúrni a szemem.

Ez nekem hirtelen túl sok volt. Elakadt a lélegzetem. Mikor változott meg ennyire az életem? Mikor változott meg minden? Mióta gondol Dante rám másként, mint szimpla barátra? Mindig is azt hittem, hogy ez számunkra lehetetlen. Sose gondoltam volna, hogy éppen engem szeretne. Titkon néha reménykedtem benne, de mindig mélyen elástam magamban ezeket a gondolatokat.

- Semmit sem mondasz? - suttogta.

Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Úgy tátogtam ott, mint valami partra vetett hal. Mit mondhatnék? Dante olyan régóta mellettem volt. Annyira jó barát. Ha elveszíteném az rettenetesen fájna. Ha más lánnyal látnám... Mármint komolyan és nem csak futólag. Azt hiszem az is fájt volna. Óh, kit akarok becsapni? Rettenetesen fájna. Olyan lenne, mintha kitépnék a helyéről a szívemet. Hiszen most is mennyire kiakadtam attól, hogy Sam kijött a házából!

Egész eddig bele sem gondoltam, mivel ő egy biztos pont volt az életemben és sosem maradt túl sokáig egyik lánnyal sem. Szeretem őt, de a szerelem lehet, hogy mindent elrontana.

- Szeretlek, Nissa – folytatta. Ahogy kimondta ezt az egyszerű szót, úgy éreztem, hogy a szívem menten kirobban a helyéről. - Olyan régóta szeretlek. Magam sem tudom, hogy történt - Végig simította érdes tenyerét az arcomon. Nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet. Vékony csíkban folytak le egészen az államig. - Nem azért szeretlek, mert gyönyörű vagy. Bár az is sokat hozzá ad a dologhoz – viccelődött és kicsit felnevetett. Ezúttal a nevetése szívből jövő volt - Szeretlek, mert erős vagy, határozott, bátor és még sorolhatnám. De ismerem a gyengeségeidet is. Tudom, hogy nem szeretet a sötétséget. Tudom, hogy ki nem állhatod a paradicsomot. Tudom, hogy mennyire utálsz futni – újra nevetett. - Imádom, hogy amikor zavarban vagy az egész arcod elvörösödik. Szeretem, hogy amikor koncentrálsz minden mást kizársz a tudatodból. Ismerlek téged. Talán még magamnál is jobban. Az életemet is rád bíznám. Mi több, dalolva rohannék a halálba, ha azzal megmenthetnélek. Már a kezdetek óta legyőzhetetlen párost alkotunk. Nem tudnám elképzelni nélküled ezt a világot.

Megremegett az alsó ajkam és szipogva töröltem le a könnyeimet. Sosem hittem, hogy valaha valaki ilyesmiket fog mondani nekem.

- Ez... ez... - suttogtam. - Én... - Nem találtam a szavakat, amiket kerestem. Vajon egyáltalán léteztek?

- Ne mondj semmit! Gondold át!

Előrehajolt és lágyan megcsókolta a homlokomat. Rám mosolygott és ott hagyott egyedül. A kezeimet a homlokomra szorítottam. Legszívesebben az éjszakába sikítottam volna. Miért? Miért kell ennyire összezavarnia? Dante mindig is a csibész mosolyú szoknyabolond volt. Leguggoltam a földre és összehúztam magam.

Szükségem van rá. Sosem szeretném elveszíteni. Szeretem – ezek száguldoztak az elmémben. Az előbb mégsem tudtam egyiket sem kimondani.

Bár elmondta nekem, hogy érez én mégis féltem viszonozni. Szinte azt vártam, hogy felébredek az ágyamban és az egész csak egy álom volt.

Lehuppantam a földre és ott ücsörögtem. Mit kéne tennem?

Az előbb hagyni akartam Corennek, hogy megcsókoljon. Valahogy úgy éreztem, hogy neki nem kell megfelelnem. Úgy éreztem talán egy időre ki tudna zökkenteni ebből a furcsa és kegyetlen valóságból. De az is lehet, hogy csak arról van szó, hogy az ő elvesztésétől nem félek.

Ökölbe szorítottam a kezeimet és felálltam. Mérges léptekkel haladtam végig a sötét utcán. A legtöbb házban már csend honolt. Ők nyugodtan szunyókáltak vagy pihentek, míg az én lelkemben egy vihar tombolt. Meg sem álltam addig a bizonyos házig. Felrobogtam a lépcsőn és dörömbölni kezdtem az ajtón. Egészen addig dörömböltem folyamatosan, amíg nem nyitotta ki az ajtót. Dante kissé eltátotta a száját, amikor rám nézett. Valószínűleg nem számított rá, hogy még ma beállíttok hozzá. Mezítláb volt és a hajából vízcseppek csöpögtek. Biztosan a fürdőszobából ugrasztottam ki. Mellkason böktem és taszítottam egyet rajta.

- Te! Nem teheted ezt! Nem zúdíthatsz mindent rám, hogy aztán ott hagyj!

- Én csak... - kezdte és védekezőn felemelte a kezeit. Beljebb nyomakodtam az ajtón és ujjamat még mindig a mellkasának szegeztem.

- Nem! Én beszélek! Teljesen összezavartál! Mi mindig barátok voltunk. Azt gondoltam, hogy észre sem veszel és most tessék! - Próbált megszólalni, de a szavába vágtam. - És mégis miféle mentség az, hogy azért nőztél annyit, hogy én észrevegyelek?

- Nissa...

- Ez a világ legrosszabb kifogása – hadartam.

- Nissa...

- Mégis mit lehet rajtam szeretni? Én nem is értem. Bárkit megkaphatsz? Csak azért akarsz engem, mert amolyan tiltott gyümölcs vagyok? - közben hevesen gesztikuláltam.

- Micsoda? Miket beszélsz?

A kezemet a homlokomra szorítottam.

- Én nem értelek. Mármint, ha szeretsz akkor eddig miért nem léptél?

- Nehéz volt lépnem. Még sosem voltam szerelmes és te vagy a legjobb barátom. Nem akarlak elveszíteni. Féltem, hogy csak mindent elrontanék – mondta és két keze közé fogta az arcom. - És azt a sok butaságot, amit az előbb mondtál, felejtsd el!

A szemei kétségbeesetten csillogtak. Közelebb hajoltam az arcához és mélyen a sötétkék íriszekbe néztem.

- Nem akarlak mással látni. Hiányzol, ha nem vagy velem. Szükségem van rád! De félek - suttogtam az ajkaiba. Már nagyon közel voltunk egymáshoz.

- Nekem ennyi is bőven elég – suttogta vissza és megszüntette a köztünk lévő távolságot. A szája éhesen csapott le az enyémre. Úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó esélye, hogy bebizonyítsa mennyire szeret. Karjaim a nyaka köré fonódtak és lábujjhegyre ágaskodtam, hogy még közelebb férjek hozzá. Ennél is többre vágytam. Közelebb és még közelebb akartam tudni magamhoz. Akartam őt. Az egész lényét, az egész testét. Mindent akartam, amit csak adhatott. Tenyeremmel benyúltam a felsője alá, aztán alját húzogattam egyre feljebb. Ajkaink elváltak de csak annyi időre, míg levette a zavaró ruhadarabot. Kezei közé fogta az arcomat és újra lecsapott a számra. Ezúttal gyengédebben komótosan becézgette az ajkaimat. Hátrálni kezdett engem is magával húzva. A lábával berúgta a szoba ajtaját, de engem egy percre sem eresztett el. A kezei bejárták az egész testemet. Végig húzta a hátamon, belemarkolt a fenekembe, végül a csípőmön állapodott meg. Újra félbe hagytuk a csókot, de csak azért, hogy ezúttal az én felsőm is eltűnjön. Ott álltam Dante előtt melltartóban. Az első reflexszerű mozdulatom az volt, hogy szerettem volna eltakarni magam, de ő nem engedte. Megcsókolta az arcomat, majd a nyakamat és a vállamat. Feljebb húztam a fejét, hogy újra összekapcsolódhassanak az ajkaink. Mindketten az ágyra dőltünk. Dante megtámaszkodott a fejem mellette és a lábam közé térdelt.

Kifulladva néztük egymást. Tetszett ahogy néz rám. Ettől bármelyik lány szépnek érezné magát. Szégyenlősen elmosolyodtam és végighúztam az ujjamat a hasfalán, egészen a nadrágjáig. Közben még arra is volt időm, hogy gyorsan lerúgjam a cipőimet. A kék szemű végigcirógatta a karomat, aztán hátranyúlt és kikapcsolta a melltartómat. Egy percre lefagytam és ezt ő is érzékelte.

- Nyugi – suttogta a fülembe és enyhén megharapta a fülcimpámat. Lehúzta a vállamról az egyik, majd a másik pántot is. A tempó lassú volt, semmit sem sietett el. Tökéletes pillanat volt. Félredobta a fehérneműt. A nevét sóhajtottam és éreztem, hogy kicsit megremeg. Vicces volt, hogy ilyen hatással vagyok rá. Kigombolta a farmeromat és én megemeltem a derekamat, hogy könnyedén lerángathassa rólam. Most már csupán egyetlen falatnyi bugyi választott el a pucérságtól. Ez a zavarótényező sem húzta sokáig. A dereka köré fontam a lábaimat és hozzá dörgölődztem, mire felnyögött. Éreztem mennyire akar engem és én boldogan adtam át magam neki...

Ajkai a kulcscsontomra tévedtek és aztán még lejjebb. A körmeimet a hátába mélyesztettem és kicsit hátravetettem a fejemet. Már nem bírtam.

Lerángattam a nadrágot róla, hogy végre semmi se állhasson közénk. Ő még utoljára rám pillantott, mintha arra várna, hogy tiltakozzam. Nos, azt várhatta. A kezeimmel közelebb toltam magamhoz a csípőjét.

A két test végre egyé olvadhatott. Nem tudtam volna megmondani, hogy hol kezdődök én és hol végződik ő... De azt nagyon is tudtam, hogy ez volt életem egyik legszebb éjszakája.

Nagyot nyújtózkodva ásítottam egyet. A takarót egészen az orromig felhúztam. Dante karja a derekamon pihent. Óvatosan kimozdultam alóla, hogy ne ébresszem fel. Halkan összeszedegettem a ruháimat és kapkodva felöltöztem. A hajamat összefogtam és felkötöttem. A tükörbe pillantottam. Nem láttam magamat másnak. Ugyanaz a lány voltam. Ugyanaz a barna haj, ugyanazok a világosbarna szemek, ugyanaz a kissé telt alkat. És mégis... Valahogy sokkal szebbnek éreztem magam.

- Ez most komoly? - hallottam meg az álmos hangot. Vigyorogva fordultam felé. A szemeit dörgölte. - Ha így itt hagysz egyetlen szó nélkül, akkor olcsó pasinak fogom érezni magam.

Nevetve másztam mellé az ágyba és puszit nyomtam a szájára. Hümmögve bámult rám.

- Azt hiszem még mindig kicsit kihasználtnak érzem magam.

A szememet forgattam és a vállára csaptam, mire elkapta a kezemet és maga alá gyűrt. Lehajolt és szenvedélyesen megcsókolt.

- Mennem kell – toltam arrébb. Nyüszögve bújt hozzám. - Tényleg muszáj – suttogtam.

- Jó – sóhajtotta és legördült rólam. - Pedig olyan jól elterveztem a reggelt.

- Neked még erre is volt időd? - néztem rá kérdőn, mire ördögien elvigyorodott. - Inkább ne is mondj semmit! De most rohanok. Anyu tuti halálra aggódj magát.

Felugrottam és az ajtóhoz siettem.

- Pár óra múlva benézek – kiáltotta utánam a kék szemű.

Az utam nem haza vezetett, hanem Corenék házához. Úgy gondoltam, hogyha mást nem is, de egy beszélgetést megérdemelne. Tisztáznom kellett vele a dolgokat.

Viszont amikor már az ajtó előtt álltam, csak toporogtam. Felemeltem a kezem, aztán leejtettem az oldalam mellé. Elindultam, hogy inkább hagyom az egészet, aztán visszamentem az ajtóhoz. Az ajkamba haraptam és az ujjaimat tördeltem. Ha már az is nehéz, hogy bekopogjak, akkor mi a fenét fogok mondani? Magamban kitaláltam egy gyönyörű monológot a barátságról és ehhez hasonlókról, de mostanra az egészet elfejtettem. Vettem egy nagy levegőt és kopogtam. Kis idő elteltével kinyílt az ajtó. A szöszi elég ramatyul nézett ki. Dante arca is kicsit feldagadt és volt a szép véraláfutás is, de Coren rosszabbul festett. Az egyik szemét csak résnyire tudta kinyitni és az arccsontjánál a bőr fel volt hasadva. A sérülések körül már kék volt a bőre. Óvatosan elmosolyodtam, ő meg morcos képet vágott. Ajjaj...

- Hogy vagy? - kérdeztem.

- Tényleg a hogylétem érdekel? - vonta fel az egyik szemöldökét. Sóhajtottam egyet és picit megráztam a fejem. - Tegnap is ebben a ruhában voltál – állapította meg.

Óh, csodás! Miért kellett észrevennie? Az arcom felforrósodott és a cipőmet kezdtem bámulni.

- Én csak szerettem volna bocsánatot kérni – végre megtaláltam a hangomat, de leginkább egér cincogáshoz hasonlított. Ennél kellemetlenebbül még életemben nem éreztem magam.

- Mi miatt kérsz bocsánatot? - kérdezte, de a hangjában semmi érzelmet nem hallottam. Éppen válaszoltam volna, de folytatta. - Az miatt, hogy az idióta haverod megvert, vagy az miatt, hogy összefeküdtél vele?

Eltátottam a számat és hitetlenkedve meredtem rá. Annyira megdöbbentem, hogy egy pillanatra lefagytam. Semmi köze nincs hozzá, hogy mi történik köztem és Dante között! Nem vonhat felelősségre, hiszen kettőnk között semmi sem történt.

- Szeret engem – szűrtem a fogaim között és kezdett felmenni bennem a pumpa. Gúnyosan felnevetett.

- És meddig?

- Tudod mit? Erre nem vagyok kíváncsi. Azt hittem, hogy tudunk normális emberek módjára beszélgetni – hadartam idegesen.

- Én meg azt hittem, hogy te is érzel valamit irántam – kiáltotta.

- Nem tudom, hogy miből vontad le ezt a következtetés – válaszoltam fagyos hangon.

- Igazad van. Már én sem értem... Nem vagyok jó az érzelmek kiolvasásába. De ez jó lecke volt.

Összehúzta a szemöldökét és becsapta az arcom előtt az ajtót. Rohadt életbe! Nem ez volt a célom. Mármint nem akartam összeveszni vele. Úgyis majd megbékél...

Nem szerettem volna rosszba lenni Corennel. Kedves volt hozzám és néhány helyzetben nagyon sokat segített, hogy velem volt.

Haza siettem, hogy letusoljak és átöltözzek. Anyu rögtön kérdésekkel árasztott el. Hiszen, amikor utoljára így szó nélkül eltűntem, összetörve hoztak haza. Mély levegőt vettem és szembe fordultam vele.

- Anya – kezdtem hivatalos hangon, mire megdermedt. Láttam rajta, hogy most lélekben felkészíti magát, hogy bármit is mondok azt kibírja. Szerintem a legrosszabbra számított. - Dante és én egy pár lettünk – nyögtem ki. Sötét barna szemei elkerekedtek, aztán még a száját is eltátotta. Ilyen meglepettnek sem mostanában láthattam. Leült az egyik székre és szemei könnybe lábadtak. Amilyen gyorsan leült, olyan hirtelen fel is ugrott és hatalmas mosollyal az arcán a karjaiba zárt.

- Tudtam! Csak idő kérdése volt – nevetett, ahogy puszit nyomott az arcomra. Sejtettem, hogy így fog reagálni. Boldog voltam... Csak az a baj, ha boldogok voltunk az sosem tarthatott sokáig.