Másnap anya és Jorden korán reggel megjelentek. Igazából még aludtam, amikor jöttek, de az öcsém olyan hangos volt, hogy felébredtem rá. Amikor morcosan közöltem vele, hogy fogja be, kész szökőkúttá változott. Természetesen anya is sírva fakadt és vállon vágta Dantet, hogy miért nem szólt. Meg kellett ismételnem ezerszer, hogy soha többé nem csinálok ilyen örült dolgot és mielőtt mérgesen elviharzok tájékoztatom őt, hogy hova megyek.

Erre azt válaszoltam, hogy akkor oda a drámai hatás. Természetesen nem tetszett neki a feleletem.

A nagy családi összeborulásunk után megérkezett Papi is.

Papi... Akire utána úgy kellett gondolnom, mint életem megkínzójára. Jó, igazából csak megvizsgált, de akkor is fájt.

- Mondjuk úgy, hogy hatalmas mázlid volt kicsi lány – nézett rám gondterhelten az ősz hajú férfi. Kicsit elnevettem magam.

- Mit mondhatnék? Mázlista vagyok.

Erre Papi a szemeit forgatta.

- Szóval, van egy lábtörésed. Szerencsére csak egy helyen tört el és tiszta, szép törés volt. - Ekkor arra gondoltam, hogy egy törés miképpen lehet szép? Ám az idős férfi folytatta. - A bordáid nem törtek el, csak megrepedtek – nézett rám komoly arccal. Bólintottam. - Ezen kívül, valószínűleg agyrázkódásod is van és a fejeden volt egy szép kis repedés, amit össze kellett öltenünk. Néhány zúzódás és vágás, de ezek nem voltak túl komolyak. Kitisztítottuk őket és bekentük fertőtlenítővel, aztán bekötöztük – fejezte be és becsukta a kis noteszét. Elém nyújtott pár tablettát és egy pohár vizet. Mindig bizalmatlanul méregettem a gyógyszereket. Főleg azokat, amik akkorák voltak, mint a hüvelykujjam.

- Ezek mik?

- Antibiotikum, véralvadásgátló, vastabletta, fájdalomcsillapító és vitamin.

- Minden nap ezeket kell szednem? - döbbentem le.

- A véralvadásgátlót csak heti háromszor.

Sóhajtottam és kinyújtottam a tenyeremet, hogy Papi beleejthesse a különböző színű tablettákat. Elhatároztam, hogy soha többé nem mászok sziklákra. Mi több, még csak sziklák közelébe se megyek! Nem szeretem a gyógyszereket. Ahogy a nyelvemhez ért az első kapszula, máris kirázott a hideg az undorító keserű ízétől. Fintorogva megráztam a fejem.

Miután Papi megbizonyosodott róla, hogy mindent bevettem, utasított, hogy aludjak egy kicsit.

Nos, ez nem volt nehéz. Valamelyik gyógyszer nagyon elálmosított, szóval hamar bevágtam a szunyát.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de pusmogásra ébredtem. Jobban mondva, már ébren voltam, de a pusmogás volt az, ami igazán átzökkentett az álmok világából a valóságba. Összeráncoltam a homlokomat és próbáltam kizárni a hangokat.

- Nem tartom jó ötletnek. Keresnek minket? - A beszélgetésből csak ennyit hallottam, de ez bőven elég volt, hogy kíváncsi legyek. Főleg mivel a hang tulajdonosa Nick...

Kicsit feljebb tornáztam magamat. Odakint még világos volt, de a Nap már magasan járt. A hangok az ajtóm elől jöttek. Coren válaszból sem értettem mindent.

- Egy hónap... Nem félhetünk örökké.

Na jó. Mégis mi a fenéről beszélhetnek? Ki keresi őket? Biztos megint csak a paranoia. Nem kell kombinálni, Nissa. Tuti van rá épkézláb magyarázat. Megmozdult a kilincs én pedig gyorsan lehunytam a szemeimet.

- Ébresztő Miss. Szadista! – hallottam meg Coren vidám hangját. Lassan kinyitottam a szemeimet és ránéztem a két vendégemre. Próbáltam nem nem úgy nézni rájuk, mint aki gyanakvó és kutakodó.

Mosolyt erőltettem az arcomra.

- Hali, fiúk – köszöntem. Szerencsére a fanyar mosolyomat betudhatták a fájdalomnak. A beszélgetésünk alatt végig az kattogott az agyamban, hogy vajon miről beszélhettek. Titkok. Állandóan az idióta titkok zavarnak be mindenbe.

Eldöntöttem, hogy amint kikerülök innen kicsit szaglászni kezdek utánuk.

Egy baj volt... Nem mostanság volt esedékes a dolog. Legalább két hétig még bent kellett lennem és se Papit, se anyut nem tudtam volna meggyőzni az ellenkezőjéről. Dantenak nem szólhattam, épphogy kitudtam belőle erőszakolni, hogy legyen kicsit civilizáltabb. A többiekben pedig nem szeretnék felesleges gyanakvást kelteni.

Csak nem lesz semmi gond. Bizonyára csak valami kis apróság. Sóhajtottam egyet és figyelmemet a fiúk magyarázatára koncentráltam. Nick valami szerelésről hadovált, amiből semmit sem értettem, de azért erősen bólogattam. A szerelés valahogy kívül esik a komfortzónámon. Mindent szét tudok szedni, de összerakni már egészen más dolog.

Hamarosan Lydia is berobogott az ajtón és könnyes szemekkel ölelt át. Akadozva beszélt és látszott rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne zokogjon fel. Nem akartam még jobban elkeseríteni azzal, hogy az ölelése nagyon fáj, így csendesen tűrtem, amíg hátrébb húzódott.

- Én is jól megakartam verni Dantet, de anyukád annyira elbánt vele, hogy szinte már sajnáltam – mondta nevetve. Juj, szegény Dante. Lydia hozott nekem a finom csokis sütijéből is, amit Coren megpróbált elcsórni, de én rácsaptam a kezére.

- Au! - kiáltotta, ahogy hátrahúzta a mancsát és elkezdte rázogatni. - Te még betegen is szadista vagy.

- Majd, ha te is összetöröd magad, akkor jár a süti – mondtam komoly hangon. Az ibolyaszemű farkasszemet kezdett nézni velem. Összébb húztam a szemöldököm és kicsit csücsörítve elhúztam a szám. Aztán mindannyian nevetésben törtünk ki.

A barátaim még egy ideig maradtak, aztán szép lassan mindannyian elszállingóztak. Lydia maradt a legtovább és ostoba lányos csacsogásba kezdtünk. Amolyan hagyomány volt nálunk, hogy úgy teszünk mintha minden rendben lenne és butaságokról beszélgetünk. Például nem létező szappanoperákról, vagy a plázában látott helyes pultosról. Ezek a kis játékok viccesek, de egyben elkeserítőek is. Túlzottan is tudatosul az emberben, hogy mi mindent veszítettünk el.

Miután szőke hajú barátnőm is távozott, minden dög unalmas lett.

Feküdni és semmit tenni szívás. Aludni sem tudtam. Csak forgolódtam és a plafont bámultam vagy éppen az ablakomat. Az ablak előtt néha elsuhant egy-egy alak. Úgy döntöttem, hogy olvasok egy kicsit. Anyu hozott nekem pár könyvet a gyűjteményemből. Az ölembe kaptam a Harry Potter egyik kötetét. Szegény nagyon megviselt állapotban volt. Néhány lapját már csak a szentlélek ereje tartotta a helyén. Szemeimet a lapokra tapasztottam és elkezdtem az olvasást.

A huszadik oldalig jutottam, amikor kopogás hallatszott az ajtó felől. Odakaptam a fejem és megláttam, ahogy Dante belépett. Becsuktam a könyvemet és vigyorogva köszöntöttem.

Beszámolt nekem a mai eseményekről. Elmondta, hogy kik vannak őrségben. Elmondta, hogy szinte mindenki látogatására számíthatok a következő napokban – csak nem szerettek volna mind egyszerre lerohanni. Aztán komolyabb témára terelődött a beszélgetés. Az elmaradt portyára.

- Tudom, hogy szeretnél jönni – kezdte komoly hangon. Láthatta, hogy éppen szóra nyitottam a számat, mert inkább gyorsan folytatta. - De jelenleg csak hátráltatnál minket és nem várhatunk addig, amíg lábadozol.

Ezzel nem tudtam vitatkozni. Jelenlegi állapotomban csupán kolonc lennék és semmi hasznomat nem vennék. Némaságba burkolóztam és próbáltam emésztgetni azt, amit az elmém már rég kigondolt, de a számon nem voltam hajlandó kimondani.

- Úgy utálom, ha igazad van – morogtam az orrom alatt.

- Mindig igazam van – vigyorgott rám önelégülten, mire egy lesújtó pillantást mértem rá. - Na, jó. Majdnem mindig. - Felvontam a szemöldököm. - Oké! Néha igazam van – adta meg magát, mire mosolyogva bólintottam.

- Egyáltalán nem örülök neki, hogy nélkülem mentek. Mikor is volt utoljára, hogy te meg én külön mentünk portyázni? - néztem rá kérdőn. A kék szemű gondolkodni kezdett.

- Hm. Nem is tudom. Talán még nem is volt ilyen. De mindent el kell kezdeni egyszer.

- Igaz. Tudod már, hogy ki megy helyettem?

- Aha – elhallgatott és a plafonra emelte a szemét. - Sam.

Mi? Na, ne! Az a fruska? Rohadtul nem való a hosszú portyázós csapatba. Áh, mindegy is. Menjen csak! Legalább megeszik. Khm... Akarom mondani... Lehet, hogy megeszik, de persze én ezt még véletlenül sem szeretném.

- Most komolyan? - fakadtam ki.

- Jönni akart – rántotta meg a vállát Dante. Ja, eltudom képzelni. Biztos menőzni akar, hogy Dante észrevegye és örök szerelmet esküdjön neki. Fintorogva az ablak felé fordultam. Utáltam Samet. UTÁLTAM! Csupa nagy betűvel. Nem szeretném, hogy Sam is menjen. De az ember az meg kell. De most komolyan? Nincs nála jobb választás? Már nyitottam a számat, ahogy újra visszafordultam Dantehoz, de ő feltartotta a mutatóujját.

- Tudom mit akarsz mondani. De ha jól belegondolsz Sam ügyes.

Felnyögtem és a párnáim közé zuhantam. Duzzogva hátat fordítottam a barátomnak. Még mindig nem vagyok meggyőzve. Ráadásul zavar, hogy Dante szerint Sam ügyes. Mondjuk az a baj, hogy valóban ügyes. Ráadásul rendszeresen jár ki kisebb portyázásokra. Logikus választás... Éreztem, hogy mögöttem a matrac lenyomódik.

- Ne duzzogj! - hallottam meg fentről a mély hangot. Nem néztem rá, inkább kitartóan meredtem magam elé.

- Én nem duzzogok – morogtam végül. De még én is hallottam, hogy a hangom egy öt éves kislányéhoz hasonlít, akitől elvették a kedvenc maciját. Dante felnevetett. - Azt szeretném, ha Coren és Nick is menne – jelentettem ki, ahogy újra felé fordultam. Az arca kicsit elkomorodott. Kék szemeiben rögtön villant az ellenségesség. - És nem hagyod ott őket valahol a pusztaságon! - tettem hozzá sietve.

- Fenébe is. Mikor lettél gondolatolvasó? - nézett rám pimaszul vigyorogva.

- Az elméd egy nyitott könyv.

Sóhajtott egyet, aztán megdörgölte enyhén borostás állát. Végül bólintott.

Másnap volt az átmenetei szállásomon egy kisebb megbeszélés szerűség. Nem sok mindent kellett mondjuk megtárgyalni.

Kijelentettem az egyértelműt, mégpedig azt, hogy a portya alatt Dante a főnök. Elmagyaráztam, hogy mire figyeljenek, bár ez is egyértelmű volt.

Megmondtam, hogy most csak az élelemre koncentráljanak és, hogy senki se kezdjen magánszámokba.

Samantha fogalmam sincs, hogy mennyit hallott meg a szentbeszédemből, ugyanis szinte nyálcsorgatva bámulta Dantet. Mindegy, inkább nem is foglalkoztam a csajjal. Miután befejeztük a megbeszélést a két ibolyaszeműt és Dantet még marasztaltam.

- Nem szeretném, ha konfliktus alakulna ki a csapatban.

Coren és Dante egymásra nézett és hosszú másodpercekig farkas-szemeztek. Én Nickre pillantottam, aki pedig megrántotta a vállát. Közben a két srác biccentett egy aprót egymás felé. Azt hiszem sosem fogom megérteni a macsós pasi gondolkodás módot. Most kibékültek? Vagy fegyverszünetet kötöttek?

Viszont, ahogy azt nézem, hogy kimennek a szobámból... Rögtön eszembe jutott Coren és Nick furcsa beszélgetése, amit azóta se tudtam magamnak kellőképpen megmagyarázni. Ez a dolog nagyon zavart. Dante után kiáltottam, aki megtorpant az ajtóban és gyorsan visszalépkedett hozzám.

- Figyelj a két srácra!

Dante kérdőn felvonta egyik szemöldökét és láttam rajta, hogy kicsit összezavartam. Enyhén ökölbe szorította a kezét és a testtartása is merevebbé vált.

- Csak... - kezdtem és megakadtam. Hogy magyarázhatnám meg ezt? - Tartsd szemmel őket.

- Történt valami?

- Nem – vágtam rá, talán túl gyorsan. - Csupán ez az első portyájuk és fő az óvatosság.

A barna hajú bólintott.

Később még benézek – mosolyodott el végül a barátom, aztán távozott. Én meg mivel jobb dolgom nem volt neki kezdtem a könyvemnek. Egy kis idő elteltével megérkezett anyu és Jorden. Aztán jött Papi a hülye tablettákkal. Komolyan nem értem azokat a gyógyszerészeket, akik azt képzelték, hogy egy hüvelykujj nagyságú tablettát bárki is képes lenyelni. Jorden kinevetett és azzal vádolt, hogy olyan vagyok, mint egy kislány. Hamarosan Dante is visszatért, épp ahogy ígérte. A levegő kicsit feszültséggel telt. Látszott, hogy anyu még nem teljesen bocsájtott meg neki. De szerintem hamarosan minden újra a régi lesz.

Miután a portyázó csapat elment, idegőrlő napok következtek... Féltettem mindenkit és nagyon zavart, hogy nem lehetek velük. Minden nap ők jártak a fejemben.

A hétköznapok monotonul váltották egymást. Vizsgálat, látogatások, olvasás. Aztán megismétlődött; Vizsgált, látogatások, olvasás. Unalom, unalom, unalom.

Az ilyesmitől az ember totál képes lenne becsavarodni... Csak fekszel és fekszel és fekszel. Szeretek lustálkodni, de ez már túlzás volt.

Végül elérkezett a nagy nap. A csapatnak aznap kellett megérkeznie a beszerző körútról. Egész nap arra vártam, hogy az ajtómon befusson Dante, rám villantsa a magabiztos mosolyát és mély hangján köszöntsön. Két óra volt, de ő még sehol sem volt. Ahogy a többiek sem.

- Biztos lassabban jönnek a tervezettnél – nyugtatott anyu.

Bólintottam, de nem tudtam eltüntetni a szívemet mardosó félelmet.

Eltelt újabb egy óra. A csapatnak még mindig semmi híre nem volt. Eltelt egy egész nap... Majd még egy.

Semmi gond...

Egy-két nap késés belefér. Biztos nincs semmi bajuk – próbáltam nyugtatgatni magamat.