Négykézláb átmásztam az asztal alatt és elgurultam a következő fedezékhez. Lövedékek sora követte a mozdulatomat, ám nem találtak el. A csarnokban nem volt túl sok bútor, amit fedezéknek lehetett volna használni, csupán néhány asztal és az fal melletti beépített pult szerűség, a hozzátartozó számítógépekkel. Fogtam az egyik tömör íróasztalt és neki feszítettem a vállamat, hogy felboruljon, így a vastag munkafelülete nagyobb védelmet nyújtott. Aztán csak elkezdtem előrébb tolni egészen addig, amíg egy másik asztalhoz értem.

Egészen közel kerültem a katonákhoz. Nagyot nyeltem és bár nem voltam vallásos elmormoltam egy imát.

A terv a következő volt; Hirtelen átváltozom Lara Croftá és miközben átvetődök a másik oldalra – természetesen szigorúan lassított felvételben – eldobom a bombát, ami begurul a dögök közé. E közben én éppen begördülök a fedezékemben, lehajtom a fejem és csak hallgatom a robbanás csodás hangját. Szép! Később majd vállon veregetem magam az ötlet nagyszerűségéért.

Aztán elrugaszkodtam és megtörtént a csoda. Hiányzott ugyan a lassított felvétel és rohadtul nem tudtam akkorát ugrani, hogy elérjek a másik oldalig, de kúszva és a fejemet védve valahogy megoldottam. Mondjuk nem is én lettem volna, ha mindezt ép bőrrel megúszom. Az egyik nyomorult eltalálta a vállamat, viszont mindenért kárpótolt a robbanás robaja és a szétszóródó testrészek.

- Igen! - sikítottam örömömben és felugrottam, hogy a levegőbe bokszoljak. Ennek hatására a másik vállamba, amely megsérült hatalmas fájdalom nyílalt, de nem törődtem vele. Oda mentem az egyik zombi fejhez és jól elrúgtam, mintha csak egy foci labda lenne.

- Ez... Ez... - futott elém Dante és dadogott. Ő nem szokott dadogni, szóval rettentően vicces volt. - Most megtudnálak fojtani – kiabálta és a karjai közé zárt. - Ne csinálj ilyeneket!

Eltoltam őt magamtól és komoly arccal a többiekre néztem.

- Meg kell találnunk a doki kis csatlósait és kiszabadítani azokat, akik velünk vannak. Plusz mihamarabb kikapcsolni a maradék zombikatonát. Biztosan lesznek még veszteségeink – mondtam szomorúan és Chris testére pillantottam. Visszanyeltem a feltörő könnyeimet. - De ki kell tartanunk.

- Majd mi keresünk valakit, aki kikapcsolja őket – ajánlkozott egy lila szemű lány és egy nagydarab kopasz srác állt mellé. Bólintottam.

- Nick és én felkutatjuk a maradék embereket és ide hozzuk őket – szólalt meg Coren. - Néhányan velünk jöhetnének – nézett a körül, mire rögtön páran melléjük léptek - az enyémek közül is ketten.

- Akkor mi itt maradunk és tartjuk ezt a pontot – jelentette ki határozottan Ray.

- Dante és én megkeressük a dokit és végzünk vele – szűrtem a fogaim között és a kezembe fogtam a fegyveremet. A vállamba újra beleszúrt a fájdalom. Elosztogattam a maradék bombát és mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy csakis végszükség esetén használják és akkor is leginkább túlerő esetén. Plusz figyeljenek, hogy semmi fontosat ne tegyenek tönkre vele. Természetesen nálunk is maradt kettő, aztán mind szétoszoltunk. Az egyiket elég hamar fel kellett használnunk, ugyanis ránk támadt körülbelül harminc zombi. Dante eldobta a bombát, aztán felém fordulva a testével védett a törmelékektől. Nagy füst kerekedett és itt-ott a lángok is felcsaptak. Reméltem, hogy egy ilyen bázison a tűzoltó készülékre is figyeltek...

Minden egyes helyiségbe benéztünk. Néhol ijedt emberekre találtunk, akiket a csarnokba irányítottunk.

Aztán berontottunk egy nagy terembe. Dr. Roberts ott állt egy korlát előtt, mellette pedig egy gép foglalt helyet. Az ujjai között egy kártyát forgatott és az arcán örült vigyor játszott. A helyiségben félhomály uralkodott, minden szürke és fekete volt. Kicsit egy sci-fi űrhajú belsejére emlékezettet.

- Komolyan azt hittétek, hogy győzhettek? Egy élet munkáját nem fogja tönkre tenni pár nyamvadt gyerek! - ordibálta.

Először is... Huszonegy évesen már nem nevezném magamat gyereknek, Dante meg még nálam is idősebb. Másodszor; Miért kell minden gonosztevőnek elszavalnia egy unalmas és tök felesleges monológot?

- Hát, egyedül maradt doki. Szóval lényegében már győztünk – szólalt meg Dante és a fegyverrel becélozta őt.

- Ostoba, naiv kis kölykök – nevette el magát. Aztán a háta mögé mutatott. - Odalent háromszáz éhes zombi várja, hogy kieresszem őket és csupán ezt az apró gombot kell megnyomnom – ujját egy fekete gomb felé tartotta. Ijedten meredtem rá. - Ekkora túlerővel még ti sem bírtok. Inkább elpusztítotok mindent és mindenkit a bázison! De azt nem hagyom, hogy győzzetek! Nem hagyom, hogy ti legyetek az utolsók – fröcsögte Dr. Roberts farkasszemet nézve velünk.

Erre egyszerűen nem létezett jó terv. Gyorsabban tudja megnyomni a gombot, minthogy mi reagálni tudnánk. Teljesen lefagytam. Hát ez lenne a vége? Komolyan így végezzük?

Aztán a semmiből előre vetődött egy alak. Minden nagyon gyorsan történt, szinte felfogni sem volt időnk.

Nekem addig fel sem tűnt, hogy a helyiségben több bejárat is volt. Meg amúgy is, hogy kerültek ide? Hát nem azért indultak, hogy a túlélőket összetereljék? De persze nem volt idő ilyesmiken gondolkodni. Nick rávetette magát a dokira és mind a ketten átestek a korláton. Coren felüvöltött és rögtön utána kapott, ahogy mi is. A szőke is kicsit átesett a korlát túloldalára, de még épp idejében ragadtuk meg a ruháját, hogy biztonságosan beljebb húzzuk.

Szóval az egész úgy nézett ki, hogy Coren félig lefelé lógott a testvérét tartva, mi pedig őt próbáltuk megtartani, miközben Nick lábába makacsul belekapaszkodott a doki.

- Engedjetek el! - kiabálta Nick. Dr. Roberts úgy rácuppant a lábára, mint valami pióca és bármennyire is rugdalta nem eresztette el.

- Kizárt! – kiabálta a testvére. A lenti zombik idő közben felfelé kezdtek nyújtózkodni, hogy elkapják a két himbálózó alakot. Láttam, hogy Nick elereszti Corent és a szöszi fiú fogása egyre inkább kezd lazulni. A picsába! Itt nem fog még egy ártatlan ember meghalni!

Lenéztem a mélybe és átgondoltam, hogy mit tehetnék. Természetesen nem volt sok idő és gyorsan kellett cselekedni. Átvetettem a lábamat a korláton és erősen kapaszkodtam.

- Nissa! - kiáltott rám Dante és a két testvér is ijedten pillantott felém. Nincs gáz. A lényeg annyi, hogy nem szabad leesnem. A perem irtó vékony volt és lábujjhegyen kellett pipiskednem. - Nissa, azonnal mássz vissza! - parancsolta Dante, mintha csak egy komisz gyerekre szólna rá. De ahelyett, hogy szót fogadtam volna leguggoltam. Ahogy lepillantottam a tériszony eluralkodott rajtam. Emlékeztem még, hogy milyen volt a magasból lezuhanni. Rettentően fájdalmas. Ám, ha itt leesek, akkor tényleg vége, a zombik rögtön szétszednek. Ott ahol a doki himbálózott volt egy apró kis párkány szerűség, ezért tudott biztosabban megkapaszkodni. Elővettem a késeimet és belemélyesztettem őket a falba, hogy ezzel lassítsam magam, majd elrugaszkodtam és elkezdtem lefelé csúszni. Ahogy leértem a párkányra ijedten nyomtam a hátamat a mögöttem lévő szilárd anyagnak, mivel egy percig azt gondoltam, hogy lefogok zuhanni. Vettem pár szapora lélegeztet. Oldalra fordultam, ahol Dr. Roberts elképedt és véres pofája nézett vissza rám. Kihúztam a fegyvert a tartójából és a fejére céloztam.

- Pá, doki! – mosolyodtam el. Szóra nyitotta a száját, de lepuffantottam. Nem vártam meg, hogy miféle szent beszéddel készült nekem. Nem voltam kíváncsi a könyörgésére. Arra se vágytam, hogy megkínozhassam, azért amit velünk tett, amit anyával tett. Egyszerűen csak azt akartam, hogy tűnjön el! Azt akartam, hogy legyen vége. Az arcára kiült a hitetlenség, ajkai elnyíltak. Először a feje hanyatlott hátra, majd eddig görcsösen kapaszkodó ujjai eleresztették Nick lábát és a mélybe zuhant. Felsóhajtottam és hátra döntöttem a fejem. Nem volt kedvem végig nézni, ahogy köré gyűlnek a dögök és felzabálják. Valamilyen szinten sajnáltam őt és együtt éreztem vele. Amikor anyu meghalt én is csak arra tudtam gondolni, hogy bosszút álljak. Rengetek ember tette volna meg ugyanezt a családja miatt. A különbség csak az volt, hogy Dr. Robertsnek megvoltak az eszközei is hozzá. Ám most, hogy úgymond bosszút álltam, nem éreztem jobban magam. Nem töltött el megkönnyebbülés vagy boldogság.

Na, jó... Talán egy ici-picit mégiscsak jobban éreztem magam!

- Te nem vagy normális! - kiabálta nekem Nick, ahogy lenézett rám.

- Szívesen – mondtam gúnyosan. A két srác felhúzta a fekete hajút, én pedig még mindig a falhoz tapadva várakoztam.

- Szerzünk valami kötelet – kiabálta Dante.

- Én rá érek! - kiabáltam vissza de most, hogy kezdtem lenyugodni egyre inkább paráztam. Magamban azt mantráztam, hogy „Ne nézz le! Ne nézz le!". Időközben a vállam is úgy döntött, hogy ideje megmutatnia mennyire képes fájni egy lőtt seb.

Csupán pár perc telhetett el amikor egyszer csak az orrom előtt ott himbálózott egy kötél. Gyorsan rá markoltam és máris elkezdtek felhúzni. Iszonyatosan össze kellett szorítanom a fogamat, hogy ne üvöltsek. Éreztem, hogy a sebemből folyik a vér és lüktetett is. Dante a derekam köré font a kezeit úgy emelt át a korláton.

- Te tényleg nem vagy normális! - kiabálta megint Nick. Coren csak tátott szájjal bámult. A kék szemű a homlokát az enyémnek támasztotta és vett egy reszketeg lélegzetet. Mosolyogva néztem rá.

- Most komolyan... Miért kell ezt csinálnod velem? Ki akarsz nyírni? - kérdezte suttogva.

- Hé! végül is én hetekig azt hittem, hogy meghaltál. Most már kvittek vagyunk – kacsintottam rá. Próbáltam az egészről poénosan elterelni a szót, de a barátom csak rosszallón méregetett. Elhúzódtam tőle és előszedtem az utolsó bombámat. Megnyomtam a gombot és behajítottam a mélyedésbe. Futólépésben elhagytuk a helyiséget és vártuk a robbanást, ami hamarosan meg is történt. Mivel ez csak egy bomba volt, valószínűleg nem intézte el az összeset. De máris jobbak voltak az arányok.

- Nissa, köszönöm – nézett rám Nick. - Tényleg tiszta bolond vagy, de hálás vagyok érte – elvigyorodott.

- Én is köszönöm. Annyira köszönöm, hogy megmentetted a testvéremet – állt elém Coren, a szemei könnyesek voltak és legnagyobb döbbenetemre hirtelen átölelt. Hallottam, hogy mellettem Dante élesen beszívja a levegőt. Sután megveregettem a szöszi vállát és a kék szemű nem bírta tovább, durcásan arrébb tolta őt tőlem.

- Ennyi elég volt! - morogta. A szőkeség hátrált pár lépést, de mosolygott.

- Nyugi! Nissa, túl bajos számomra. Nekem valami nyugisabb csaj kell - nevetett a lila íriszű. Felvontam a szemöldököm és csak megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy leginkább csak a barna hajút szeretné lenyugtatni, de nekem már az is elég volt. Dante morgott az orra alatta valami olyasmit, hogy rajta tartja a szemét.

Egy ideig csak némán álltunk ott és bámultunk egymásra. Azt hiszem akkor még egyikünk sem igazán fogta fel, hogy sikerült...

- Most tényleg vége van? - suttogta Nick.

- Nagyon úgy tűnik – bólintottam. - Ha a talpnyalók is mind megvannak, akkor már tényleg miénk az egész bázis.

- El se hiszem – nevette el magát Coren és mindkét kezével a hajába túrt. Nekik ez még inkább hihetetlen lehetett, mint számunkra. Hiszen a fél életüket fogolyként töltötték el ezen a helyen, ám mégiscsak az otthonuk volt egyben. Most végre valóban otthonnak hívhatják majd. Kicsit megszédültem, úgyhogy a fejemet Dante vállának támasztottam és hagytam, hogy ő tartson engem. A fáradtság elhatalmasodott rajtam és csak aludni szerettem volna.