Ha azt mondom, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, akkor nem túlzok. Pedig nagyon is rám fért volna. Hiszen az a nap csupán a további életünket határozhatta meg. Alvás helyett a sötét árnyakat figyeltem és Dante mellkasának mozgását. Egy idő után még járkálni is elkezdtem. Végül lekuporodtam a sarokba és összehúztam magamat. Csak néztem ki a fejemből.

A tervben túl sok volt a hézag és a talán, na meg a buktató... Kételyek gyötörtek. Felrémlett előttem anyu mosolya és a többiek a csapatból. Ki kellett tartanom. Valamikor éjjel elbóbiskoltam és amikor magamhoz tértem már az ágyban feküdtem a kék szemű kezével a derekamon. Az órára pillantottam. Harminc percet aludtam. Nem éreztem magam kipihentnek, sőt talán így még rosszabb volt.

Minden egyes pillanatban úgy éreztem, hogy most fog elérkezni a perc, amikor ránk törnek és elrángatnak minket, hogy közöljék mindenről tudnak. De ez a pillanat csak nem jött el.

Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. A körmeimet már tövig rágtam. Dante elhúzta a kezeimet a számtól aztán rám mosolygott. Szerettem volna viszonozni a mosolyt, de nem ment.

Feszülten ücsörögtünk a cellában.

Most vagy soha. Ha Arabella velünk van, akkor ki kell eresztenie minket öt perc múlva. Idegesen pillantottam a barna hajúra.

A szemem sarkából végig az ajtót figyeltem. Még három perc volt vissza. Direkt úgy időzítettük, hogy a lila szeműek között Coren okoz egy kis fennforgást. Nem vészesen nagyot, de épp elég nagyot, ahhoz, hogy rájuk terelődjön a figyelem. Az ajkamba haraptam és az órára pillantottam. Két perc.

Gyerünk már!

Egy perc...

Felkaptam a fejem a zár kattanásának hangjára. Arabella külseje zilált volt és a mindig rendezett kontya szanaszét állt. A köpenye az egyik vállánál lecsúszott. Levegő után kapkodott, de kitárta előttünk az ajtót. Dante és én felpattantunk.

- Keressen egy biztonságos helyet és zárkózzon be! - mondtam, ahogy rá néztem. A nő kicsit megnyugodva bólintott és már el is szaladt. Hát nem kellett sokat győzködnöm. A kék szemű megropogtatta az ujjait.

- Akkor rúgjunk szét pár hátsót – vigyorgott rám. Sietve elindultunk a folyosón. Jobbra, majd balra. Megtorpantunk, amikor az egyik elágazónál őrök álltak. El kellett vennünk a fegyvereiket. Lefolytattam egy néma eszmecserét a kék szeművel, ami fejmozdulatokból és szemforgatásokból, meg pár hümmögésből állt. Egy külső szemlélő semmit sem értett volna az egészből, de mi igen.

Elő kellett hát kapnunk a rettegett fegyvereinket; műanyagkés. Mind a ketten elkaptunk egy-egy őrt hátulról és a földre kényszerítettük őket. Nehezebb volt, mint elsőre tűnt. Én bele csimpaszkodtam a nyakába, aztán a térdhajlatába rúgtam, mire kicsit megrogyott. Fordítottam rajta, mire az egyik lába ijesztően nagyot reccsent és kigáncsoltam. Levettem róla a sisakot. Azt hiszem úgy igazán csak ekkor tudatosult bennem, hogy ezek valóban zombik. Egy rövid ideig döbbenten bámultam élettelen szemeibe. A fogait kezdte csattogtatni és hörgött. Felemeltem a műanyag kést és egyenesen a szemébe vágtam. Elég nagy erőt kellett kifejtenem, hogy kellő mélységben fúródjon bele a műanyag tárgy. Undorító cuppanó hangot adott ki és a vér végig folyt az arcán, mintha csak könnyezne. A zombikatona többé nem mozdult. Lehámoztam róla a fegyverét és a barátom felé fordultam. A kék szemű fintorogva törölte a pólójába a kezét. Felvontam az egyik szemöldököm és a zombira pillantottam.

- Miért nem a kést használtad?

- Elfelejtettem – jelentette ki. - Szóval maradt a kezem – vigyorodott el és felmutatta az ujjait, aztán behajlítgatta őket.

- Guszta... - borzongtam meg. Dante is felvette a fegyvert és futólépésben indultunk újra útnak. Sietnünk kellett, hiszen időhöz voltunk kötve. Hamarosan a fények kialudtak és vörös lámpa kezdett villogni, majd szirénák. Észrevették a szökésünket, ami egyben jel volt a többieknek az ebédlőben, hogy ők is kezdjék meg a támadást. Megálltunk a lépcsőház ajtajában és Dante a vállával belökte az ajtót. Odabent szintén vörös villogás fogadott, ami rettenetesen zavaró volt. Viszont sehol senki, úgyhogy elindultunk felfelé, az egyes számú számítógéphez. Nagyon a lábam elé kellett néznem, többször meg is botlottam. Amikor végre felértünk a kék szemű résnyire nyitotta az ajtót, hogy kilessen. Pár orvos szaladt el a folyosón, úgyhogy gyorsan visszahúzódtunk. Mikor újra kinéztünk már tiszta volt a terep. Idefent kicsit más volt minden, mint az alsó szinten. A padló például nem sima beton volt és nem hagytak annyi vezetéket és csövet sem szabadon.

Előre siettünk és már láttam is az ajtót, ahova be kellett jutnunk. Dante lenyomta a kilincset.

- Rohadt életbe. Zárva van – szitkozódott.

- Egy szuper-fontos számítógép terem. Még szép, hogy zárva van – okoskodtam, majd kihúztam a hajamból a hullámcsatomat. Szerencsére annyira nem volt fontos, hogy ultramodern zárral lássák el. Ez is Roberts arroganciáját támasztja alá.

- Oké, lemaradtam valamiről? - lepődött meg Dante. - Mióta tudsz te zárakat feltörni?

- Figyeltem, amikor Maia csinálta. De nem mindig sikerül... Szóval szoríts! - néztem rá, miközben leguggoltam és a csatokat a zárba illesztettem. A fülemet az ajtóra szorítottam. Ekkora zajban nagyon kellett fülelnem azokra az apró kis kattanó hangokra. Szinte remegett a kezem. Úgy éreztem magam, mint aki csak összevissza kalimpál a csatokkal és igazából gőze sincs róla, hogy mit csinál és ez valamennyire így is volt. Menetelő hangokra lettem figyelmes és ez rögtön kizökkentett egy percre a koncentrációmból. Ám tudtam, hogy Dante megoldja... Legalábbis nagyon reméltem. Kínomba már képes lettem volna sírva fakadni. A kicseszett zár nem akart kinyílni. Felugrottam és dühödten rugdalni kezdtem a kilincset.

- Ez aztán az egyedi zárfeltörés – vigyorgott a kék szemű, mire mérgesen néztem rá.

- Inkább segíts!

Egy beképzelt vigyor kíséretében a vállamra tette a kezét és félre tolt engem az útból. Jobbra, majd balra is megropogtatta a nyakát. Vett egy nagy levegőt. Felemelte a lábát és hatalmas erővel rárúgott az ajtóra. Tapsikolni kezdtem.

- Szép... Még mindig zárva van.

Dante megköszörülte a torkát.

- Még nem végeztem – mondta és újabbakat rúgott, de az ajtó csak nem akarta megadni magát. A kék szemű nagyot sóhajtott és kezébe vette a fegyvert, hogy szétlője a zárat. Kicsit összerezzentem az erős hang hallatán. A fém csilingelve pattant a földön. Berobogtunk az apró kis helyiségbe, ahol egy hatalmas számítógép foglalt helyet. Kicsit olyanok voltak, mint a történelemkönyvekben látott első gépek. Sok színű fénnyel villogott és mindenféle kattogó, zümmögő hangot adtak ki. Kihúztam a hajamból a kütyüt. Leszedtem az első kis fém négyzetet és megnyomtam a piros gombot, majd leraktam. A számítógép rögtön elhalkult és a fényei is kialudtak. A hajgumit a csuklómra tekertem.

Éppen indultunk volna tovább, amikor egy csapatnyi E. V. K. E.- s fordult be a folyosóra. Gyorsan becsaptuk az ajtót. Semmi idő nem volt arra, hogy tűzharcba keveredjünk.

- Talán elmennek – suttogta a barátom. Dehogy mentek el. A hátunkat az ajtónak vetettük, ugyanis a zombik együttes erővel próbáltak ránk törni. - Háromra mind a ketten elugrunk az ajtóból, ezek pedig szépen beesnek.

- Mi meg futunk, ahogy csak tudunk – bólogattam. A kék szemű megkezdte a visszaszámolást. Mély levegőt vettem. - Egy – Csak arra tudtam gondolni, hogy muszáj sikerülni, hiszen lényegében ezek akkor is csak zombik. Nem képesek gondolkodni. - Kettő. - Az adrenalin végig száguldott az ereimben. A szívem ki akart ugrani a helyéről. Ránéztem a kék szeműre. - Három – kiáltotta. Mind a ketten elugrottunk az ajtótól, mire a zombi katonák bevágódtak a szobába. Hiába irányították őket, az alapvető emberi logika nagyon hiányzott belőlük. Na meg az egyensúly érzék is. A hátukon végig lépkedve hagytuk el a helyiséget és futottunk végig a folyosón. A következő elágazónál egy fiatal orvos állta az utunkat. Mind a ketten felemeltük a fegyverünket, mire azonnal feltartotta a kezeit.

- Én... Én veletek vagyok – dadogta.

- Jobban is teszed haver – sziszegte Dante. A nyakában lévő mágneses kulcsra pillantottam.

- Kérem szépen! – nyújtottam ki a kezemet. A szőkésbarna hajú fiatal srác megszeppenve nyúlt a kulcsért és annyira remegett, hogy csak harmadszorra sikerült kivennie a nyakából. Kicsit szánalmas benyomást keltett. Bár sejtéseim szerint még életében nem fogtak rá fegyvert. Durva, hogy az itteni emberek közül egyesek micsoda üveg burában éltek. - Zárkózz be valahova! - mondtam még neki. Kiderült, hogy jól tettem, hogy elkértem a kulcsot, ugyanis pár méter múlva egy újabb ajtó állta az utunkat. Ezt azonban nem tudtuk volna szétlőni. Jó, ez nem teljesen igaz. Szinte mindent szét lehet lőni, csak az nem mindig megoldás. Csupán az estek kilencvenöt százalékában. A kártyát végig húztam a leolvasón, mire a fény pirosról, zöldre váltott. Bingó!

Berohantunk és céltudatosan a másik számítógép teremhez indultunk. Ebben a teremben az előzővel ellentétben többen is ültek.

- Mindenki a falhoz! – kiabálta Dante. A férfiak és a nők ijedten sikoltoztak, de azt tették, amit kértünk. Leszedtem a másik kis fém négyzetet is a hajgumiról. Megnyomtam az aktiváló gombot és leraktam a gép közelébe.

- Kész van – mosolyodtam el.

- Kifelé! – morogta a kék szemű az embereknek, akik libasorban kifutottak a szobából. - Akkor most irány a találkozási pont!

De nem jutottunk messzire, amikor meghallottuk, hogy a következő fordulónál léptek közelednek. Megálltunk a fal mellett. Dante a kezébe szorította a fegyvert, majd amikor már elég közelről jöttek a hangok előugrott és a markolatával állon vágta az ismeretlent.

- Au - nyögött fel a támadónk, méghozzá meglehetősen ismerős hangon. Én is kidugtam a fejemet és azt vettem észre, hogy Coren terült el a padlón az állát markolászva. Mögötte rengeteg lila szemű és persze Nick is. Pár embernél még fegyver is volt.

- Mondanám, hogy sajnálom... De akkor hazudnék – morogta a kék szemű, de azért kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a szöszit a földről.

- Szerintem eltörted az állkapcsomat – motyogta, miközben ki-be nyitogatta a száját.

- Nincs akkora mázlim, mert akkor most nem tudnál beszélni – forgatta a szemeit Dante.

- A számítógépek kiiktatva – mondtam győzelemittasan. Láttam, hogy néhány lila szemű összemosolyog a társával, vagy pedig reményteljesen megszorítják egymás kezét. - Most menjünk a csarnokba, a többiek már úton vannak!

Próbáltunk mindenkit valami megfelelő alakzatba terelni. Például akiknek volt fegyverük azok hátul mentek és elől, védve a középen lévőket, akik egyelőre fegyvertelenek voltak. Dante és én mindig kicsit előrébb haladtunk, hogy megtisztítsuk a terepet.

Hamarosan elértük a csarnokot, ahol a többiek éppen abban a percben léptek ki a fotocellás ajtó mögül. Az öröm elárasztott és boldogan rohantam oda hozzájuk. Ray hatalmas medve ölelésben részesített. Még a könnyeim is kicsordultak a megkönnyebbüléstől, hogy sikerült bejutniuk és nem volt semmi gond.

- Persze, hagyjátok csak, hogy a vékony vézna srác vonszolja magával a bazi nehéz fegyvereket – nyögött fel hátul Chris, aki éppen maga után ráncigált egy gurulós kocsit, ami tele volt pakolva. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek karácsonykor. Csak éppen ajándék helyett fegyvereket kaptam. Nevetve oda siettem hozzá és segítettem neki. A lila szeműek is mind körénk gyűltek és mi gyorsan elkezdtük szétosztani a fegyvereket. Én nevetve szíjaztam magamra a kis fegyver arzenálomat, az imádott Sai késeimmel. A vörös hajú a kezembe nyomta a bombákat, amiket készített. Nem volt túl sok, csupán tíz darab. De ennyi pont elég volt. Néhány embernek gyorstalpalót kellett tartanunk fegyverhasználatból, de a többség tudta mit kell csinálni.

Ekkor szabadult el a káosz. Lőni kezdtek ránk.

- Fedezékbe! - ordítottam, de már így is késő volt, hiszen sokakat eltaláltak. Sikolyok és fegyverropogás visszhangzott.

Lihegve lestem ki az asztal mögül. A földön ott feküdt Chris. Levegő után kapkodtam. A szemei élettelenül meredtek a semmibe és hatalmas vörös vértócsa éktelenkedett körülötte. Nem! Hiszen az előbb még beszélgettünk. Éppen az előbb magyarázott a bombákról. Nem! - sikította az elmém és hirtelen felé akartam mászni, de amint kimerészkedtem a fedezékem rejtekéből a lövések újra megkezdődtek. Könnyáztatta arccal húzódtam vissza. Szemetek! Rohadt szemetek! Chris még csak egy gyerek volt. A fenébe is, tizenöt éves volt. A kezembe szorítottam az egyik bombát. Legszívesebben felpattantam volna és csak rohantam volna. Éreztem, ahogy a pánik teljesen eluralkodik rajtam. A légzésem egyre szaporábbá vált. A szívemre kellett szorítanom a kezemet. Muszáj volt nyugalmat erőltetnem magamra. Mély levegőt vettem és lehunytam a szememet. Próbáltam kizárni minden zajt.

Még nem telt le a húsz perc... Szóval a doki csinált valamit. Lehet, hogy kikapcsolta a kütyüket. Mindegy is, ezen már kár volt gondolkodnom.

Lelőni nem tudjuk a zombikat, a hülye sisak miatt, de ha apró darabokra esnek szét, akkor még ők is képtelenek a harcra. Közelebb kellett jutnom.

- Nissa! - kiabálta egy mély hang. Felnéztem és a másik oldalon megláttam Dantet. - Nem tetszik a tekinteted, úgyhogy már most felejtsd el, bármin is töröd a fejed! - kiabálta. Megráztam a fejem és összeszorítottam az ajkaimat.