Az érzés, amikor egyszerre durván hatvan szempár fordul feléd, felbecsülhetetlen. Ilyenkor az ember abnormálisnak érzi magát egy pillanatra. Rögtön azon kezd morfondírozni, hogy valami nem stimmel a hajával vagy az arcával. Esetleg kinőtt egy harmadik kezem? Nagyot nyeltem és kicsit közelebb araszoltam Dantehoz. Ő bezzeg magabiztosan és nemtörődömséget sugározva kihúzta magát. Újabb irigylésre méltó tulajdonság; szorult, kellemetlen helyzetekben is menőnek maradni. Ez muszáj lesz ellesnem tőle.

Coren és Nick után kutattam a tömegben, de eddig nem fedeztem fel őket. A katonák a hátunk mögött baktattak egészen addig, amíg a tálcákhoz léptünk.

Egy nagy fém polcra voltak egymás tetejére rakva, nagy kupacban a fehér műanyag tálcák. Mellettük pedig műanyag evőeszközök.

Műanya kések... Az ujjaim között forgattam a fehér kis tárgyat. Majdnem felnevettem. Azért ezzel is lehet mit kezdeni. Főleg, ha eltörik. Ha a megfelelő lágy részekbe szúrom, akkor hipp-hopp kiváló fegyverré válik. Párat észrevétlenül a zsebembe csúsztattam és láttam, hogy Dante is így tesz.

Az ételt osztó nő kicsit rajtunk felejtette a szemét még mielőtt lerakta volna elénk a tejbedarát. Majdnem eltátottam a számat, még kakaó is volt rajta. Kissé bizalmatlanul ott helyben belekóstoltam. Vajon nagyon gáz lenne, ha örömömben leborulnék a nő lábai elé?

Leültünk az egyik sarokban lévő asztalhoz. Még mindig minket bámultak, szóval visszabámultam rájuk – néhányan ettől megfutamodtak, de nem mindenki. Némelyikükön tovább időzött a szemem. Próbáltam őket felmérni. Volt egy kis vöröske, ádáz pillantással. Egy nagydarab sötét bőrű srác, ökölbe szorított kezekkel. Egy hiperaktívnak tűnő kopasz, giznya srác – a lába és a keze egy percre sem nyugodott le.

- Látod őket?

- Nem – válaszolta Dante. - Lehet, hogy később jönnek.

- Szóval, hogyan is kéne őket meggyőzni? - néztem rá gondterhelten, közben a díszes társaság felé böktem az állammal és folyamatosan lapátoltam magamba a finomságot. A kék szemű az állát kezdte dörzsölgetni és másik kezével rákönyökölt az asztalra.

- Bennünk nem bíznak. De Nicket és Cornet régóta ismerik. Szerintem ezt rájuk kéne bízni. Te koncentrálj a dokira. Én meg... Nos, nekem nincs is semmi dolgom – mosolygott rám.

- Ne kerülj bajba, az a te dolgot! - szóltam rá szigorúan.

- Értettem, kicsim – vigyorgott és végre ő is enni kezdett. - Jé, ez finom. Azt hittem valami ehetetlen vacak.

Tovább kezdtem nézni az embereket. Mindannyiuk szemében csalódottságot és fájdalmat láttam. Ők semmi rosszat nem tettek, hiszen még gyerekek voltak, amikor ide kerültek. Hol itt az igazság Dr. Roberts? Az ajtóban megjelent Coren. Dühösnek tűnt és úgy rántotta el a kezét az egyik őrtől. Végig trappolt az étkezőn, de nem vett éltet. Többen is felkapták a fejüket és figyelték, ahogy elszáguld mellettük. Egyenesen felénk tartott. Levágta magát velünk szemben.

- Elvitték Nicket – tört ki belőle. - Tudják, hogy készülünk valamire és így akarják kiszedni belőlem – hadarta. A mellettem ülő kék szemű megfeszült. Én újabb kanál tejbegrízt tettem a számba. Számítottam erre.

- Hát akkor mondd el neki – vontam vállat.

A szöszi döbbenten nézett rám, ahogy Dante is.

- Mi...Micsoda? - dadogta.

- Vezesd félre! Hazudj neki, de azért némi igazságot is csempéssz a mondandódba - vágtam rá, közben a kanalammal rámutattam egy ördögi mosoly kíséretében. - Ő azt gondolja, hogy nyeregben van, nekünk előnyünkre válik és még Nicket is visszakapod. Tégy úgy, mintha az ő oldalán állnál. Állj át a sötét oldalra – kacsintottam.

A szöszi egy percig tátott szájjal bámult. Motyogott valamit az orra alatt a Star Wars-ról is, de nem igazán értettem, hogy mit. Mérlegelte a hallottakat. A barna hajú elismerően füttyentett.

- Ez beválhat – motyogta maga elé Coren. Megbeszéltük a részleteket, hogy azért mi is tudjuk, hogy milyen mesével áll elő a szőkeség. Dr. Robertset egy másik bejárat felé fogjuk terelni, míg ő arra fog koncentrálni az embereink bejuthatnak. Magát a támadás napját és kicsit elcsúsztattuk, így egy kis meglepetésben lesz rész – legalábbis a terveink szerint. Az a jó az egészben, hogy a doki öntelt. Azt gondolja, hogy sebezhetetlen és mindent a kezében tart, mindenkit képes irányítani. Ezt a mérhetetlen gőgöt pedig könnyen ki lehet használni. Szerény véleményem szerint, nincs rosszabb a beképzelt embereknél. Aztán arról kezdtünk beszélni, hogy kiket kell meggyőzni. Coren sorra vette a lehetséges embereket, egészen sokan voltak. Elmondta nekünk, hogy a feltűnést kerülve a közelükbe férkőzik és Ő is jó ötletnek tartotta, hogy ezt inkább hagyjuk rájuk. Majd beszéltem neki Arabelláról. Elhúzta a száját.

- Nem is tudom... Ő és David közel álltak egymáshoz – mondta. - Nem biztos, hogy jó választás.

Engem ez viszont csak még inkább meggyőzött abban, hogy a nő a legjobb választás. Talán ennek fényében még inkább átérzi a helyzet súlyosságát és tenni akar ellene. Persze fenn áll a kockázat, de az eddig is ott volt. Elvileg ma találkozni fogok vele. Még egy kicsit finomítottunk a történetünkön és mindent átrágtunk, aztán egyelőre nem volt más megbeszélni valónk. Csupán a színjáték.

- Oké, Coren... Mutass be egy Oscar-díjat érdemlő dühös elviharzást! - szólalt meg a beszélgetésünk végén Dante. A viola szemű sóhajtott egy nagyot. Kicsit megköszörülte a torkát. Hirtelen gyorsasággal felpattant és a szék nagyot csattant a háta mögött. A kellő hatás végett összerezzentem és döbbenten néztem rá. Elkezdett minden féléket ordibálni. Már így is mindenki minket bámult, de most aztán jéggé fagyott a levegő körülöttünk. A kék szemű is beszállt a játékba és felugrott. Egymás felé rázták az öklüket és ocsmányságokat kiáltoztak. Volt egy olyan érzésem, hogy egy kicsit élvezik. Én a kezemet Dante kezére tettem és úgy csináltam, mint aki csitítani próbálja. Hamarosan megjöttek az őrök és szétválasztották a fiúkat. Corent elvezették, de még hátranézett ránk és biccentett egyet.

- Szép volt – suttogtam oda Dantenak. Megrántotta vállát.

- Nem volt nehéz. Még mindig utálom ezt a selyemfiút.

- Koncentráld az utálatodat a dokira! – kértem és megsimogattam a karját.

- Őt is utálom. Tudok egyszerre két embert utálni – vigyorgott rám.

- Jó, hát én se vagyok oda meg vissza tőle, de segít nekünk.

- Nem kellene segíteni, ha nem cseszi el az elején – érvelt a kék szemű bosszúsan. Szomorúan lehajtottam a fejem és anyura gondoltam. Próbáltam ugyan elterelni a gondolataimat, de sokszor eszembe jutott az ami vele történt. Hiányzott, annyira hiányzott, hogy azt szavakkal elmondani sem lehet. Néha legszívesebben csak összekuporodtam volna egy sarokba és neki kezdtem volna a bőgésnek. Egyelőre még arra se szakítottunk időt, hogy egy rendes megemlékezés keretében elbúcsúzzunk a halottainktól. Vettem egy nagy levegőt és kicsit megpaskoltam az arcomat. Ha végre megoldódott ez az ügy, akkor ez lesz az első dolgunk.

Hamarosan értünk is megérkeztek az őrök és elvezettek. Dantet jobbra, engem balra. Aggodalmasan pillantgattam hátra, amíg el nem tűnt az egyik forduló mögött. Tudtam már, hogy hova megyek és azt is, hogy ő hova megy. A lábaim maguktól mozogtak. Mikor beléptem a kihallgató szobámba Arabella már ott volt. Merev mozdulatokkal elhelyezkedtem és a szememet a monitorra szegeztem, ahol éppen Dantet kötözték ki.

- Maga ezt élvezi? - néztem a nőre és a hangom csupa gúnytól csöpögött. A barna hajú megfagyott egy pillanatra, majd a tökéletesen szoros kontyát kezdte igazgatni. Önkéntelen mozdulatok voltak, amiket zavarában tett.

- Nem azért vagyunk itt, hogy az én érzéseimről beszéljünk – szólalt meg kis idő múltán.

- Pedig engem érdekelnének – vágtam rá. - Nincs bűntudata? Maga is fogoly. Vagy talán elmehetne, ha akarna?

- Miért akarnék elmenni? - pillantott rám ijedten, aztán szemei a kamerákra villantak. - Ez egy biztonságos hely és mindenem meg van.

- Csupán a szabad akart hiányzik.

A nő összepréselte az ajkait és megint a haját kezdte igazgatni. Felszegte az állát és szigorú tekintettel a papírjára nézett.

- A Veternus kapszula feltérképezte nagyjából a múltadat. Leginkább a közeli eseményekre tudott csupán koncentrálni. Engem a régi életed érdekelne.

- Unalmas volt. Tipikus fiatalos életmód.

- Kifejtenéd? - nézett rám szürke szemeivel.

- Suliba jártam, diákmunkára... – kezdtem bele, mire a szavamba vágott.

- Igen. Valamiféle pánikot váltott ki belőled a szupermarket látványa. Mi ennek az oka?

- Ott történt meg az első zombi incidens, amit láttam.

- Beszélj róla!

- Nem szeretnék – jelentettem ki. Aztán a csendbe hasított egy csattanás. Ijedten kaptam a fejem a képernyőre. Dantera lecsapott az ostor. A kezemet a szám elé kaptam és a könnyek rögtön elhomályosították a látásmezőmet. - Elég! - kiáltottam és a hangom ijesztően magassá vált. Újra lecsaptak rá az ostorral és a kék szemű egész teste megvonaglott, ám egy hangot sem adott ki. - Elmondom! Elmondom! - sírtam könyörögve. Abba maradtak a csapások és Dante megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Az egész teste verejtékben úszott és a vörös folyadék beszennyezte a hátát. Az ostor nagy vörös, nyílt sebeket ejtett rajta. A bőre cafatokban volt.

- Sajnálom – suttogta Arabella. Hangja halovány volt és élettelen. - Én sem akartam, hogy ez történjen.

- De nem is tett ellene semmit. Egyszerűen csak hagyja megtörténni és közben elfordítja a fejét – köptem felé a szavakat dühödten. A nő egy percre hátrahőkölt és lehajtotta a fejét. Bűntudat szikráit véltem felfedezni benne, de sajnos azokban a percekben ez sem tudott boldogítani. Dantehoz szerettem volna rohanni, hogy enyhíthessem a fájdalmát. Letöröltem a könnyeimet és fagyos hangon elkezdtem arról regélni miképpen találkoztam életem első zombijával. Úgy tűnt a nő még mindig a gondolataiba mélyedt és szinte nem is figyel rám. Amint befejeztem biccentette és azt suttogta; Mára végeztünk.

Ki hitte volna, hogy egyszer önként és dalolva rohanok be egy cellába? Szinte arrébb taszítottam az E. V. K. E. -s őreimet és berontottam a piciny helyiségbe. A barna hajú hason az ágyon feküdt. Oda ugrottam mellé és elgyötörten néztem végig a hátán. Ellátták a sérülést, de még így is rossz volt ránézni. 

- Úgy sajnálom – mondtam remegő hangon. A kék szemű rám pillantott. Oldalra fordította a fejét és megszorította a kezem.

- Kezd elegem lenni belőle, hogy olyasmikért kérsz bocsánatot amikről nem tehetsz.

- De erről tehetek. Ha nem dacoskodom, akkor nem történik ez – válaszoltam szomorúan. Dante összeráncolta a homlokát, ahogy rám nézett.

- Végül is te csak egy szikláról zuhantál le miattam.

- Arról nem tehettél – csattantam fel.

- Óh – vigyorodott el a kék szemű önelégülten. - Most szívesen megcsókolnálak.

Sóhajtottam egy hatalmasat. Bár a szívem hiper sebességél verdesett.

- Látom tényleg nem vészesek a sérüléseid, ha képes vagy komolytalankodni.

- Én halálosan komoly vagyok – vigyorgott továbbra is és kicsit elrejtette az arcát a keze mögé. Kicsit feljebb emelkedtem és az egyik sérülés mentes bőrfelületre szorítottam az ajkaimat. A kék szemű hátizmai egy percre megfeszültek, de rögtön el is ernyedtek.

- Kikészítesz – sóhajtotta és most teljes arcát a párnák közé nyomta. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy milyen nagy hatással vagyok rá.

Engem a nap hátralévő részében még ide-oda cipeltek. De szerencsére már nem volt semmiféle vallatás.

Olyasmi teszteket végeztek el rajtam, mint amilyenekről a két fiú is beszélt. Voltak nagyon megterhelőek és fájdalmasak, de gyanítottam, hogy ez még mind semmiség. Miközben éppen egy szimulátorban voltam, azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lehet a testvéremmel és a többiekkel. Jorden biztosan próbálja meggyőzni a többieket, hogy segíthessen valamiben.

Lydia már biztos tiszta ideg, hiszen közeleg a nap. Vajon Chris bevallja neki az érzéseit? Nagyon remélem... Ray valószínűleg próbálja oldani a feszültséget pár idióta viccel. Soren és Tatjana biztosan minden szabad percet kihasznál, hogy együtt lehessenek.

Biztosan mindenki fél, ahogy én is... Félek a kudarctól, de leginkább az elvesztésüktől. Annyira kevesen maradtunk.

Az elkövetkező napokon apró utalásokat tettem Arabellának a beszélgetéseink során és minden rezdülésére figyeltem.

Az idő fogyott és úgy tűnt a nő nem harap rá a csalimra. Túl nyílt lapokkal pedig nem játszhattam a kamerák miatt. Viszont a Dr. Roberts terv bevált. Nick előkerült és Coren azt mondta, hogy a doki látszólag elhitte az egész mesét. Aztán a fiúk elkezdték puhítani a többi lila szeműt. Hamarosan lettek olyanok,  akik mellék álltak.

A hatodik napon Arabella meglehetősen zaklatottan érkezett meg a beszélgetésünkre. Tekintetét ide-oda kapkodta a kezei remegtek és hatalmas sóhajok hagyták el az ajkát. Amikor leült a fotelbe rögtön rám szegezte a tekintetét.

- Van öt perced, hogy elmond mire készültök. A kamerák most egy végtelenített felvételt játszanak és én elvileg még nem léptem be a szobába.

Meglepődve vontam fel a szemöldököm. Erre nem is számítottam volt. Előrébb hajoltam.

- Azt akarom, hogy segítsen nekünk.

- Miből gondolod, hogy sikerülhet?

- Ha segít, akkor menni fog.

- Az életemet kockáztatom, úgyhogy nekem ennyi nem elég – vágta rá ridegen.

- Ezt teljesen megértem, de elhiheti, hogy mindent alaposan kiterveltünk.

Azért ez túlzás volt, de ezt neki nem kellett tudnia. Aprót bólintott és elgondolkodva elnézett a fejem felett.

- Mit kellene tennem, ha belemegyek? - kérdezte bizalmatlanul.

- Magának csak annyi a dolga, hogy kieresszen minket a cellából. Öt óra, harminc perckor. Mi fél óra alatt elintézzük a számítógépeket, utána pedig a társaink is idebent lesznek a fegyverekkel. Szóval a többit mi intézzük – A kezemet szórakozottan emeltem a hajamhoz és megérintettem a hajgumimba rejtett ketyerét - Mindenki elégedetlen, senki sem fog a doktor mellé állni. Hiszen csak félelemből tartanak ki mellette.

- Ebben tévedsz. Vannak páran, akik egyetértenek a módszereivel. Kevesen, de mégis.

- Kérem mondja el, hogy néznek ki!

Arabella elhadarta a személyleírásukat, aztán idegesen az órájára pillantott. Még két perc, néztem én is a sajátomra. A nő felállt és az ajtóhoz sietett.

- Én... Nekem ezt még át kell gondolnom – suttogta és szinte alig értettem a szavait. Kiment az ajtón, hogy aztán egy perc múlva újra belépjen és úgy tehessünk, mintha semmi sem történt volna.

Minden ezen a nőn múlik... 

Ui: Tudom, tudom... Meglehetősen egyszerűen oldottam meg a szituációt, de jobb nem jutott eszembe :D