Nissa vagyok. Huszonegy éves.

Ez pedig itt a naplóm. Csakhogy ez nem az a szokásos napló, ahol arról írok, hogy belezúgtam XY-ba és Mindynek menőbb a táskája, mint nekem. Bla-bla-bla. Ez a napló arról fog szólni, hogy miképpen zajlott le a világvége és ezt miképpen éltem át. A társaim és én. A családom, a barátaim. Hát nem lesz egy sétagalopp azt már most elmondhatom.

Ha engem kérdeztek, elég nagy hülyeség ezt az egész szituációt világvégének hívni. Hiszen én a világvégét úgy képzelem, hogy az emberiség kipusztult, a Föld meg minimum szétrobbant. Bár gondolom ez relatív. De szerintem amíg vannak emberek, akik küzdenek, addig nincs vége a világunknak.

Amúgy mindig is szerettem a zombikat. Persze még az előtt, hogy elkezdtek a valóvilágban járkálni és megették a tanáraimat és a szomszéd bácsit, meg még egy csomó más embert.

Anyu persze mindig azt gondolta, mekkora marhaság, hogy a nap huszonnégy órájában képes vagyok filmeket nézni róluk.

Azt hiszem néhány ember tehetsége csak, akkor nyilvánul meg, amikor a szükség úgy kívánja.

Az én tehetségem pedig a túlélés és a zombiszakértelem. Persze eleinte elég bénán ment. De eleinte sok egyéb tényező is akadt.

Tudtátok például, hogy az emberek hülyébbek, mint a zombik? Nem? Pedig igaz. Néhány emberért komolyan nem kár. De ezt csak úgy halkan jegyzem meg.

Mert még a végén, valaki elkönyvel engem egy szívtelen perszónának.

Az első zombit amúgy a tévében láttam meg.

Most már lassan két éve. Hogy egészen pontos legyek, a hírekben pillantottam meg. Éppen végeztünk a vacsival. Anyuval és az öcsémmel leültünk megnézni az egyik valóság showt.

Fogalmam sincs melyiket! Igazából nem is érdekelt, csak unatkoztam és vagy ez, vagy a házi feladat.

A házi feladat az úgy van, hogy mindig jobb addig húzni amíg csak lehet. Persze ezzel a szülők és a tanárok sosem értettek egyet.

Vissza a tárgyra: A valóság show előtt még leadták a híreket. Halandzsáztak valami ismeretlen vírusról, de ezt senki se veszi komolyan.

Ott volt a H1N1 is, és azt is túléltük. Nahát!

Csakhogy mutattak egy bejátszást, élőben a kórházból, ahol az egyik doki a a karját markolászva rohant ki a műtőből, majdnem felborítva a riporter nőt, aki magáról megfeledkezve káromkodott az élő adásban.

Habár ahogy azt már említettem: Zombi szakértő volnék – ennyiből azért még én se jöttem rá, hogy mivel állunk szembe.

Azt gondoltam, hogy béna a doki és a páciens helyett magába vágott. De végül is ez volt az első jel.

Másnap a suliba menet, a buszon többen is úgy krákogtak, hogy majd megfulladtak. Én meg undorodva préseltem magam az ablaknak, hogy még csak véletlenül se bacilusozzanak össze. Ekkor se hittem volna, hogy zombi invázió fog következni.

Hálát adtam az égnek, hogy lejutottam a buszról. Különben is péntek volt, semmi sem ronthatta el a kedvem. Az iskolában sokan hiányoztak, valaki pedig még betegen is be jött. Egyeseknek – és persze nekem – kutyabajuk se volt.

Aztán jött az a pont! Ásítozva pötyögtettem a gépembe, amit kellett – gondolom...

Felpillantottam az órára és már csak öt perc választott el a csengetésig. Az egyik osztálytársam -akinek a neve különösebben nem fontos- felállt és nagyon rossz passzban volt. A tanár,- aki a kutya baja sincs csoportot erősítette- aggódva nézett rá.

- Szeretnél kimenni a mosdóba meglocsolni az arcod? - kérdezte.

Miért hitte szinte minden tanár azt, hogy egy kis víz az arcon mindenen segít? Az osztálytársam nem válaszolt.

Ja, nem! Még nem változott zombivá. Csupán kidobta a gyomra tartalmát, oda a padlóra. Kirázott a hideg. Majdnem én is hánytam. Gusztustalan volt és véres is és valami piros darabkák voltak benne, ami talán valami belsőszerve volt. Szerintem azokban a percekben falfehér lehettem és az ájulás kerülgetett. A tanár oda sietett a „beteg" diáktársamhoz és leültette a székre, minket pedig kiküldött és az egyik fiút megbízta, hogy szóljon a titkárságon, hogy hívjanak mentőt. Itt már azért kezdett kicsit fura lenni nekem a szituáció. Felhívtam anyuékat. Röviden elmondtam neki, hogy mi történt:

- Felállt, aztán kidobta a taccsot. Elég szarul néz ki.

Mire anya:

- Nissa!

- Elég rosszul néz ki – javítottam ki magam. Nem tudom mi baja a szülőknek a káromkodással. Hiszen ők is szoktak! Ha nekem valaha lesz gyerekem, megengedem neki, hogy használja ezeket a csodás szavakat. A káromkodással lehet csak igazán kifejezni magadat.

- Jobban örülnék, ha itthon lennél. Jordent már haza hoztam a suliból. Lehet, hogy betelefonálok, hogy engedjenek haza.

Elvigyorodtam.

- Ugyan anyu. Mióta gátolt engem a portás abban, hogy ellógjam az óráimat?

Amúgy nem szoktam lógni. Tényleg nem! Teljesen elkötelezett diák voltam. Vagy... valami olyasmi.

Akkor jó lenne, ha bevetnéd a szökési tehetséged! - utasított anyu. Nem minden nap kéri az ember lányát az anyja arra, hogy lógjon az iskolából. Elköszöntem és letettem a telefont. Ahogy elindultam lefelé a lépcsőkön láttam, hogy a mentősök is megérkeztek. Sima ügy volt. A nagy káoszban egyszerűen kisurrantam. A portás még csak nem is ült a helyén, mivel a mentősöknek mutatta meg, hogy merre találják az osztálytermet.

Egyébként nem tudom, ki hogy volt vele, de én szerencsés szituációban voltam, amikor találkoztam az első zombimmal.

Anyu nem akart elengedni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy az éjszakai árufeltöltős diákmunkámra menjek.

Már elmúlt éjjel kettő. Éppen visszamentünk a szünetről és a csokikat pakoltam. Monoton munka volt, semmi izgalmas.

Utáltam a csokik kirakodását. Mindig éhes lettem tőlük. Akkor is épp valami olyasmin agyaltam, hogy befalom az egész polcot. De aztán; Hatalmas, igazi félelemtől csöpögő sikoly rázta meg az épületet.

Ijesztő, hogy mennyire kilehet hallani a rettegést egy szimpla sikolyból.

Rettenetesen hangosan hasított a csendbe az éles zaj, pedig nem volt kicsi épület, hiszen egy szupermarket volt. Akkorát ugrottam, hogy minden kiesett a kezemből. Láttam ahogy a szomszéd sorokból többen is a főfolyosóra mennek, hogy megnézzék mi történt.

Én, mint horror edzett ember, ezt nem tartottam jó ötletnek. Hisz a horror filmekben mindig az hal meg először, aki kíváncsiskodik. Nem vagyok gyáva, de jobb a távolság.

De azért csak győzött a kíváncsiság és én is kidugtam a fejemet a sorok közül. Láttam, ahogy hárman is az üzlet végébe indulnak. Az üzlet végében pedig többen is „tolongtak". Egy szőke hajú nő a földön ült és hátrafelé kúszott.

Úgy gondoltam, hogy valószínűleg ő sikított. Aztán megláttam oldalon fekvő férfit, aki meg a nyakára szorítja a kezét és körülötte vörös tócsa éktelenkedett. Rengetegen beszéltek egyszerre. Láttam, ahogy az irodák felől is többen oda futnak. Kicsit közelebb merészkedtem és megláttam, hogy a biztonsági őr fetreng a földön, mellette meg egy pasit próbálnak ketten lefogni és folyamatosan csattogtat az állkapcsával és véres a szája.

Tisztán emlékszem, hogy a szívem kihagyott egy dobbanást és összeszorult a torkom.

Amikor kicsit összeszedtem magam szépen nőiesen el is káromkodtam magam, csupán a hatás kedvéért.

Valaki a biztonsági-őrhöz ugrott és próbálta elállítani a vérzést. Egy idősebb nő volt az. Bár szerintem teljesen felesleges próbálkozás volt, a vértócsa méretéből ítélve, ami összegyűlt körülötte. Egy férfi üvöltözött, hogy hívják a mentőt, míg a másik azt kiáltozta, hogy hozzanak kötelet. A nő felzokogott, hogy a biztonsági-őr meghalt. Aztán a csattogtatós szájú kiszabadult és rávetette magát az egyik férfira, aki tartott. Erre hárman ráugrottak, hogy leráncigálják szegény páráról. De addigra már leharapta a fél arcát. A mellettem álló fiú elhányta magát, egy lány pedig sírógörcsöt kapott és én is közel álltam mind a kettőhöz.

Éreztem, hogy elkezdenek hullani a könnyeim, de gyorsan le is töröltem őket.

És, hogy ez miért is volt szerencsés?

Vettem egy hátra arcot, berohantam a szekrényemhez. Gyorsan kikaptam a cuccomat, aztán besiettem a raktárba. Fogtam az egyik kocsit, tele dobáltam mindennel: víz, konzerv, gyufa, elem, zseblámpa, még ruhákat és takarót is tettem be. A hátizsákomat is megtöltöttem minél több hasznos holmival. Rettenetesen nehéz volt, de nem törődtem vele. Még a cipőmbe is tömtem pár energiaszeletet. Aztán elindultam a kijárat felé. Az egyik pasas észrevett és oda kiáltott.

- Mégis mit művelsz?

Csakhogy az elvileg halott biztonsági őr ezt a pillanatot választotta arra, hogy feléledjen és rögtön bele harapott a vörös hajú nőnek a karjába.

Semmi kedvem nem volt megvárni ennek a végét.

Haza kellett jutnom és csak reménykedni tudtam benne, hogy az utca nincs tele a dögökkel. Szerencsére nem találkoztam élőhalottakkal. Anyura a frászt hoztam; Főleg mivel ordítozva hívtam fel, hogy még véletlenül se nyisson ajtót rajtam kívül másnak és nemsokára otthon leszek.

Kezdetben a rendőrség és a katonaság próbálta kordában tartani a szituációt. De nem igazán jött össze nekik. Próbálkoztak karanténnal, aztán jött az esztelen gyilkolászás is. Ám a kór túl gyorsa terjedt és nem lehetett neki gátat szabni.

Természetesen arra senkinek sem volt ideje, hogy egy lányt üldözzenek, aki kifosztotta a szupermarketet.

Az emberek hamar megvadulnak, ha félnek és nincsenek törvények. Szóval a rendőrségnek nem csak a zombikkal kellett foglalkozniuk.

Ebben az új világban a rendeseknek nem sok esélyük van a túlélésre. De mi, ha tudunk segítünk másoknak is. Így született meg a táborom, aminek én vagyok a „vezetője". Bár csak idézőjelesen, hiszen sosem mondtuk ki nyíltan, hogy az lennék. De igazából mindenki tudja, hogy a nagy döntéseket én szoktam meghozni.

Egy huszonegy éves lány. Sőt, a kezdetekben még huszonegynél is fiatalabb voltam. Ilyen a világvége előtt nem történhetett volna.

Most pedig elmondanám, hogy miképpen hoztam össze a csapatom főembereit, akikben a legjobban megbízom.

Kezdjük Danteval. Dante az én jobb kezem. Három évvel idősebb nálam. Igazi fegyverszakértő a srác. Katonai suliba járt, szóval még jó, hogy ért hozzájuk. Majdnem száznyolcvan centi magas, nagydarab(de nem kövér, hanem izmos) és mégis képes úgy lopakodni, akár egy macska. Óh, hogy én ezt mennyire csodálom és irigylem benne. És képzeljétek csak ez mellett még jóképű is. Sötétkék szemek, féloldalas, csibész mosoly, telt ajkak és rövidre nyírt haj. A táborban lévő össze lány oda van érte. Persze ki is használja.

Idióta, szoknyabolond. De így szeretjük őt.

A megismerkedésünk igazán érdekes volt.

Mind a ketten úgy döntöttünk, hogy a sulit jó ötlet lenne kirámolni. Ott futottunk össze. Egymásra fogtuk a fegyvert és farkasszemet néztünk. Egyikünknek sem akaródzott letenni. Nekem azért, mert láttam a The Walking Dead-et és bizonyos mértékben jobban tartottam az emberektől, mint a zombiktól, neki meg azért, mert -, mint később megtudtam- egy csaj elrabolta az összes készletét. Végül berontott a helyiségbe egy zombi és egyszerre lőttünk rá. Elintéztük. Aztán jött még egy és Dante vállat rándítva nézett rám.

Amúgy az igazi neve nem Dante, csak az iskolában ragadt rá és a valódit nem hajlandó elárulni.

Szóval azóta se tudom mi az, de egyik vacsora közben megígérte nekem, hogy egyszer elárulja.

És most következzen a csapat orvosa, akit mindenki csak Papinak hív.

Papi igazi neve, Dr. Frederick Wood. Senki se szólítja így, amit ő nem is bán.

Ez a név a kinézete miatt ragadt rá. Pocakos, idős ember, ősz hajjal és szakállal. Pontosan megtestesíti a tökéletes papa kinézetet. Sőt kicsit még a Mikulásra is hasonlít. A zombiapokalipszis alatt elvesztette a feleségét. Gyerekeik nem voltak, ugyanis a lányuk öt évesen meghalt és ez akkora törést eredményezett bennük, hogy többé nem is próbálkoztak. Danteval találtunk rá, amikor portyáztunk az utcákon.

Éppen arra készült, hogy leveti magát egy hídról. Dante meg én összenéztünk és lassan közelítettük meg, nehogy rá ijesszünk. Előtte pár nappal vesztette el a feleségét és neki kellett végeznie vele, mikor zombivá vált. Miután nagy nehezen meggyőztük, hogy ne ugorjon le, keserves sírásba kezdett. Azóta az egyetlen alaklom óta soha többé nem láttuk sírni. Sőt épp az ellenkezője, mindig mosolygott és próbálta mindenkiben tartani a lelket.

Aztán ott van még Lydia. Lydia Stanton avagy; A legjobb barátnőm. Aki teljesen rá van kattanva Dantera, de a srác valahogy kihagyja a szórakozásai közül. Lydia szerint ez az én hibám. Mivel, hogy Dante tisztel és jó barátnak tart, ezért nem játszadozik a legjobb barátnőmmel. Pedig Lydia aztán mindent bevetett azért, hogy magához édesgesse Dantet. Azóta a kapcsolatuk nyílt verbális szexualitásban terjed ki.

Mint például: Hű, Dante, de bele harapnék abba a formás hátsódba.

Erre Dante: Lydia, drágám! A hátsóm ezt szívesen fogadná.

Mire én: Fúj!

Amúgy a mai napig kitartok az mellett, hogy Lydia nem az a fajta felszínes lány, aki Dante külsejéért lett oda.

Lydia azért lett halálosan szerelmes a mi kis macsónkba, mert történetesen Dante mentette meg. A barátnőm később úgy mesélte az egészet, hogy abban a percben azt gondolta, hogy egy harcos angyal szált alá az égből, az ő megmentésére.

Ennyire költőien fogalmazott. Ezzel csak fokozta Dante beképzeltségét, aki ezek után egy hétig minden mondatába bele illesztette, hogy ő egy harcos angyal. Szerintem még ez után se állt volna le, ha nem lombozom le a kedélyét.

Lydia egyébként magas, vékony, szőke hajú lány. Átlagos arccal, amit nem mondanék kifejezetten csinosnak, de mégis van benne valami bájos. Nagyon kedves, segítőkész lány. Leginkább Papinak segít a betegekkel. Rögtön első nap megkedveltem, de nem gondoltam volna, hogy ilyen jóba leszünk.

Természetesen van egy technikai zsenink is, Christopher.

Chris nem csak úgy véletlenül találtuk, hanem az egyik segélyhívó rádiójelét fogtuk és kimentünk, hogy összeszedjük. Azóta ő bütyköli a tábor mindenféle holmiját, például a generátort. Mindenhez ért, órától kezdve a kocsiig. Egy igazi kis szakértő.

Nos, a kis, akár idézőjelbe is kerülhetett volna. Chris még csak tizenöt éves, de máris százhetven centi. Vékony testalkatú, az a típus, aki bármennyit ehet, egyszerűen képtelen elhízni. Göndör vörös haja van és az arca, meg a válla tele van szeplőkkel. A szemei pedig mélybarnák. Remek a humora és a tábor többsége oda van érte. Ő meg Lydiáért van oda. Újabb viszonzatlan szerelem. Bár sosem mondta ki nyíltan, hogy tetszik neki a barátnőm, de mindig látom, hogy hogyan néz rá és ennyi bőven elég.

Végül ott van a családom.

Anyu és az öcsém – avagy Silia és Jorden.

Anya meglehetősen jól kezelte a pánik helyzetet. Nem aggodalmaskodott feleslegesen, előttünk mindig az erős oldalát mutatta. De éjjelente sokat sírt. Ugyanis a nevelőapám külföldön dolgozott és azóta se láttuk. A mobil és a vezetékes telefon szolgáltatás meg már rég feldobta a talpát. Az internet egy ideig még üzemelt. Elszörnyedve blogoltak az emberek szörnyűbbnél-szörnyűbb dolgokat és a facebook üzenőfalamon is csak élőholtakat láttam. Aztán az is elsötétült, csakúgy, mint a tévé.

Szóval anyu kicsit kiborult, de ezt nem mutatta nekünk. Soha nem akart engem kiengedni a lakásból, hogy élelmet és felszerelést gyűjtsek. Mindig ő akart menni. Ám azt meg én nem engedtem. Elecseteltem neki, hogy én értek ehhez és különben is, ha baja lesz valakinek, akkor az már inkább én legyek. Ebből általában hatalmas vita kerekedett. De végül csak meggyőztem arról, hogy így jobb. Hisz én tudom, hogy mit és hol keressek. (A boltokat már rég kifosztották.) A fegyvert is tudtam kezelni, anyuval ellentétben. Vagyis... Eleinte nem tudtam, de ez mellékes. Plusz íjjal is egész jól lőttem. Az egész jó alatt azt értem, hogy eltaláltam ugyan a célt, de hú de pontosan még nem tudtam lőni.

Az öcsém pedig kilenc éves. Szerintem először fel se fogta, hogy mi történt. Valószínűleg azt gondolta, hogy valami rossz vicc. Végül ő is viszonylag hamar alkalmazkodott. Ha csöndben kellett lennünk, akkor úgy tett. Megértette, hogy nem mehet ki a lakásból, hogy spórolnunk kell az élelemmel. Megértette, hogy bármennyire is könyörögnek az ajtó túloldalán, senkit sem engedhetünk be. Csak így lehetett túlélni...