- A két jómadarat csak étkezésekkor látom, szóval túl sok taktikai megbeszélésre nem futotta. Azon is csodálkozom, hogy mi egy szobában lehetünk – kezdett bele. - De ez még csak a kisebbik gondunk... A pasi, aki segített nekik a szökésben.

- Kitalálom, meghalt – szóltam közbe.

- Hát igen. Rájöttek, hogy ő kevert be a dolgokba és kinyírták.

Mocorogni kezdtem Dante karjai között, aztán megtámaszkodtam, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arca egy kicsit megrándult, amit hirtelen nem tudtam mire vélni.

- Gondolom ez nem minden...

Megrázta a fejét.

- Azóta az összes orvos nagyon óvatos. Nem akarnak annak a pasasnak a sorsára jutni. Nagyon nehéz lesz bármelyiket is meggyőzni róla, hogy segítsen. Plusz a kis lila szemű szörnyikék is ugyanígy vannak.

- Értem – válaszoltam és sóhajtva visszadőltem a mellkasára.

- De megoldjuk – mondta és éreztem a hangjában, hogy mosolyog. Ja, fő az optimizmus. Nem baj, hogy minden elromlott... Még az-az apró kis reménysugár is halványabban pislákolt. Sóhajtottam egy nagyot. - Nissa! Komolyan! Nehogy lányos depresszióba ess!

Nyöszörögve fúrtam az arcomat a pólójába és úgy motyogtam; - Létezik egyáltalán lányos depresszió?

Volt egy olyan sejtésem, hogy a mondandómból semmit sem lehetett érteni. Egyszer csak Dante felült és távolabb tolt magától. Komoly tekintettel nézett rám. Lesütöttem a szemem.

- Hülye ötlet volt tőlem ez az egész. Mindenkit veszélybe sodrok.

- Elég! - szólt rám szigorúan a barna hajú. - Mindenkinek volt választása és ez nem hülye ötlet. Veszélyes, ez tény. De ha sikerül, akkor itt vígan eléldegélhetünk – bele bökött az oldalamba, mire kicsit megugrottam és morcosan néztem rá. Vigyorogva folytatta. - Az egyik élelem raktár előtt ráncigáltak el. Ennyi kaját még soha nem láttam egy helyen. Ráadásul vannak állatok és kertek is, mint valami sci-fi filmben.

- Jó, de mihez kezdjünk a beépített ember nélkül? - tettem fel az égető kérdést.

- Kell valaki más.

- Túl kevés az idő arra, hogy kitapasztaljuk kiben bízhatunk meg – hadartam és közben erősen gesztikuláltam.

- Muszáj lesz kockáztatni.

Sóhajtva dőltem neki a falnak és egyik kezemet a halántékomra szorítottam. Kockázat... Már így is túl sok volt a kockázat és íme itt egy újabb. De végül is már úgyis mindegy volt. Ha idáig eljutottunk, akkor már nem adhattuk fel harc nélkül. Inkább meghaltam volna minthogy valami idióta kísérlet alanya legyek. Muszáj kicsit felturbóznunk a tempót. Meg kellett győznünk pár lila szeműt és mindenképpen kellett egy doki is... A doki szerepére volt is egy jelöltem. Már csak az a kérdés, hogy mégis hogyan kerüljek a közelébe? Felhúztam a térdeimet és rájuk támaszkodtam.

- Nehéz – suttogtam magam elé. - Ráadásul nem szeretném, hogy bárkinek is baja essen. Megint.

- Ahogy én sem – válaszolta a kék szemű. Kinyújtottam a kezem és összekulcsoltam az ujjaimat az övével.

- Veled mit csináltak? - kérdeztem.

- Semmi komolyat – legyintett. Vigyorogva kacsintott. - Meg se éreztem.

Menten megütöm és akkor nem tud kacsingatni – gondoltam. Elfeledkezett róla, hogy ismerem. Tisztában voltam vele, hogy mikor hazudik. Nagyon utáltam, ha hazudott nekem. El tudtam viselni az igazságot! Rosszallón össze is húztam a szemöldököm, amit a kék szemű észre is vett. Az ajkába harapott, de látszott, hogy csak a mosolyát próbálta elrejteni.

- Imádom ha mérges vagy – mondta és közelebb húzódott hozzám. Azzal a csodálatos féloldalas mosolyával nézett rám, amit úgy imádtam. A szemei pedig pajkosan csillogtak. Próbálta elterelni a figyelmemet és sikerült is neki.

- Tényleg? - vigyorodtam el. - Épp azon gondolkodtam, hogy megütlek. Azt is imádnád?

Kicsit felkacagott.

- A szado-mazo nem az én műfajom, de nyitott vagyok az újdonságokra.

- Dante! - kiáltottam felháborodottan. Mire hangos nevetésben tört ki. Tetettet felháborodással fújtam fel az arcomat. Még órákig tudtunk volna beszélgetni és nevetgélni. Az embernek ilyen nehéz időkben szüksége is volt erre. De sajnos muszáj volt aludnunk. Nem tudhattuk, hogy mi vár ránk másnap. Összekuporodtunk a kicsi ágyon. Többször is felajánlottam, hogy a kényelem érdekében inkább átmegyek a másikra, de a kék szemű hallani sem akart róla. Hálás voltam érte, mivel én se vágytam rá, hogy nélkülözzem a testének melegét és a szívének dobbanásainak hangját. Azt gondoltam, hogy csak nehezen fogok elaludni. De az álom percek alatt elnyomott.

Másnap hajnalok-hajnalán vertek fel minket. Hogy honnan tudtam? Hát ott volt a kezemen a karórám, amiről tegnap teljesen meg is feledkeztem. Bár a hatalmas kavarodás és zavarodottság közepette nem is csodálkoztam rajta. Pedig nem ártott, ha figyelek rá... Reggel ötkor rángattak ki az ágyból és egy fürdőszobába cipeltek. Legalábbis engem. Dantet a másik irányba vitték. Nagyon reméltem, hogy őt is zuhanyozni viszik és nem máshova.

A helyiséget gusztustalannak találtam. Nem azért, mert koszos volt vagy büdös. Inkább a kialakítása volt aggasztó. Fehér volt minden, amin már nem is csodálkoztam. Semmi függöny, semmi elválasztó. A víz a falból kiálló csövekből érkezett. Meleg volt, ami felüdülés volt a bőrömnek. De nehéz volt kiélvezni a forróságot. Tudtam, hogy csak zombikatonák állnak az ajtóban, de még így is kellemetlenül éreztem magam. Bár ők nem vizslattak, de mégis takargattam magam amennyire lehetett. A cső alatt volt egy kis polcocska, amiken szappan és törölköző volt. Miután végezetem magamra tekertem az érdes anyagot.

Váltás ruhát nem kaptam, így kénytelen voltam visszahúzni a fehér göncöt, amit még a kapszulába fekvés előtt vettem fel. Várakozón ácsorogtam. Nem tudtam, hogy mi fog következni ez után. A két E. V. K. E. tag elindult. Nem követtem őket, mire rögtön megtorpantak. Sóhajtottam egyet és elindultam. Kicsit szaporábban vert a szívem, amikor felismertem, hogy újra az orvosi szobák felé indulunk.

Kinyitottak előttem egy fém ajtót. Mielőtt beléptem volna felmértem a helyet. A berendezés nagyon gyér volt. Amint betettem a lábam a zár kattant mögöttem. Leültem a fehér – mi más is lenne? -, bőr fotelba. Velem szemben egy kis asztal és egy másik bőrfotel. Egy rendőrségi kihallgató szobára emlékeztetett. A sarkokban még kamerák is zümmögtek. Már csak a tükrözött fal hiányzott. A fotellel szemközt volt még egy ajtó. Alig vettem észre mivel beleolvadt a környezetébe.

Idegesen rágcsáltam a szám belsejét. Mire számítsak? Vallatás és kínzás? Esetleg a kettő egyszerre? A karórámra pillantottam. Már egy órája várakoztam. Lehet, hogy ez valami idióta teszt? Arra kíváncsiak, hogy milyen gyorsan csavarodom be? A lábammal trappoltam és hátra dőltem a támlához. Kezeimet a karfára szorítottam. A türelem nem tartozott az erényeim közé. Képes voltam a várakozásra, de leginkább csak akkor, ha egy konkrét cél érdekében történt. Ekkor kinyílt az ajtó és azaz ember lépett be rajta, akit legszívesebben leköptem volna; Dr. Roberts. Görbe fogaival rám mosolygott és helyet foglalt velem szemközt. Egy nagy kupacnyi papírt tartott a kezében.

- Elnézést a késésért. Történt egy kis incidens – szabadkozott. Még mindig egy látszólagos udvariasság mögé bújt. - Ezek a foglalkozások nem velem fognak telni, hanem Arabella kisasszonnyal. Kissé olyan lesz – elgondolkodva a plafonra emelte a szemeit. -, mintha pszichológusnál lennél. A gyerekkorodról fog kérdezgetni, meg ehhez hasonló butaságok. De előtte én is szeretnélek megismerni.

Felhorkantottam.

- Komolyan azt gondolja, hogy bármit is mondok magának?

A doktor sóhajtott egy nagyot, de még mindig mosolygott. Ha kifesteném, akkor ő lehetne Joker – csak kövérebb és ocsmányabb változatban.

- Sejtettem, hogy ezt mondod.

Előhúzott a kabátja belső zsebéből egy távirányítót, nem volt rajta sok gomb és mindegyik villogott. Megnyomta az egyiket, mire a falból kiemelkedett egy monitor. Nem tagadom egy kicsit ámulatba ejtett. Ilyen modern dolgokat se mostanában láttam. Aztán elszörnyedtem, mivel a képernyőn Dante jelent meg. Ki volt kötözve, a felsőjét levették róla. A testét hegek tarkították. Jézusom, ez rettenetese fájhatott és mégis egy pisszenés nélkül bírta, hogy rajta feküdtem. A szívem összefacsarodott. Egy pasas állt előtte korbáccsal a kezében. Egy gondolat körvonalazódott bennem; Ha az a pasi a kezeim közé kerül, akkor lenyomom azt a micsodát a torkán.

- Te beszélsz és a helyes kis barátodnak haja-szála sem fog görbülni – nézett rám Dr. Roberts.

- Mit akar tudni? - szűrtem a fogaim között. Kissé előrébb hajolt.

- Semmi különös. Csupán szeretném feltérképezni a gondolataidat.

- Sok szerencsét. Még én sem igazodom ki magamon – vontam vállat. A szemem sarkából a monitort bámultam.

- Szeretem az összetett személyiségeket. Régebben nem sejtettem, de a kísérleteim tökéletességéhez ilyesmire lett volna szükség. A száznyolcvan-egyes és kettes igazán együgyűek. Nem gondold?

- Nem ismeri őket – vágtam rá.

- Gyerekkoruk óta ismerem őket. Magam választottam ki mindkettejüket és mégis csalódást okoztak.

- Túlélték a hülye kísérletét!

Egyre inkább kezdtem felmérgesedni.

- Valóban. Ahogy sokan mások is. Annak a kísérletnek nem az volt a célja, ami végül kisült belőle. Viszont nagyon érdekes, hogy véded őket. Ez is azt mutatja számomra, hogy különleges vagy.

- Nem védem őket. Csupán rávilágítok pár tényre - válaszoltam dühödten.

- Logikusan gondolkodsz. Ez tetszik - vigyorogva jegyzetelt le valamit a papírjára. A néma csendben csak a toll sercegését lehetett hallani. Miután végzett felpillantott és elgondolkodva nézett végig rajtam. - Tudni szeretnéd, hogy miért kezdtem el ezt az egészet?

- Nem igazán... Különben is vannak tippjeim.

- Pedig elég érdekes történet az enyém – merengett. - Ráadásul nem sok választásod van – nevetett a saját poénján. - Tudod, még senkinek sem meséltem el. Az itteniek nem tudják. Nem is értem, hogy miért épp veled szeretném megosztani.

Ja, hát azt én sem értettem. Tök jó, hogy ilyesmit váltok ki a pszichopatákból. Színtelen szeme a távolba meredt. Engem nézett, de mégsem engem látott.

- Hasonlítasz a kislányomra – suttogta. Vettem egy nagy levegőt. Az arcára kiült a mérhetetlen fájdalom. - Megölték őt, amikor még csak tizennégy éves volt. Mostanra ő is olyan gyönyörű fiatal felnőtt nő volna, mint te. A feleségemmel is ugyanez történt. Tudod az a baj a szeretettel, hogy fájdalmat okozhat. Te is elvesztettél valakit, igaz?

- Igen. Maga miatt – válaszoltam fagyosan és ökölbe szorultak a kezeim.

- Szeretnél bosszút állni, ugye? - csillantak meg a szemei. A fogaimat csikorgattam. Legszívesebben ott helyben a torkának ugrottam volna, de nem tehettem. - Az arcodra van írva – nevetett és a kacaja már megint nyihogásba fulladt. Ez az ember tényleg bolond volt. Megint lefirkantott valami a lapjaira.

- Mi történt a családjával? - kérdeztem. Vagy ez, vagy neki ugrok...

- Egy orvosi konferencián vettem részt. Körülbelül egy hétig tartott az utazással együtt. Kihagytam miatta az én kis angyalom zongora előadását... Stepfanie volt a neve, a feleségemet pedig Mercedesnek hívták. Egy apró városkában éltünk. Biztonságos volt, legalábbis ezt gondoltuk. De mekkorát tévedtünk – keserűen felkacagott. Egyre feszültebben figyeltem a meséjét. - A szomszédunkban élt egy fiatal fiú, huszonkilenc éves lehetett. Mindig is furcsa magának való alak volt. Nem sok port kavart és jó szomszéd volt. Ha kellett valami, akkor adott kölcsön, néha még a füvet is lenyírta nálunk. Rendes munkája és még barátnője is volt - A doki vett egy nagy levegőt és egy időre elhallgatott. Mikor újra elkezdte a beszédet indulatosabbá vált. - De nem volt épelméjű. Csupán fenntartotta a normalitás látszatát. Az interneten pedig olyanokat kutatott össze, akik hozzá hasonlóak – A férfi hangja megremegett. - Tudta, hogy mikor megyek el. Előre eltervezte az egészet. Elhívta az abnormális barátait. Betörtek az otthonomba. Többször is megerőszakolták az én kicsikémet és a feleségemet, aztán megölték őket. De nem akárhogyan – szemiben könnyek csillogtak. Magam előtt láttam az egészet és csupa libabőr lettem. Szinte már sajnáltam az előttem ülő férfit. - Napokig kínozták őket. Eltudod képzelni, hogy milyen lehetett ez egy kislánynak?

Szomorúan megráztam a fejem.

- A társadalmunk tele volt gazokkal és én elhatároztam, hogy kitépem a nem megfelelő egyedeket. Amint tökéletesítem a zombijaimat, kiküldöm őket a világba és mindenkit megölnek, akik ellenállnak és nem hajlanak meg az akaratomnak.

- Szóval mivel történt magával valami szörnyűség azt képzeli, hogy joga van ítélkezni? - sziszegtem. Ijedten a képernyőre pillantottam. Attól tartottam, ha valami rosszat mondok, akkor annak Dante issza meg a levét. Szerencsére nem történt semmi.

- Valakinek muszáj.

- Nem. Ez nem így van. Szörnyű, ami a feleségével és a lányával történt, de ez miatt nem büntethet mindenkit. Senki sem rendelkezhet korlátlan hatalommal.

- Még fiatal vagy és nem értesz meg mindent – válaszolta.

- Nagyon is jól értem, hogy magának elborult az elméje és nem képes józanul gondolkodni! - kiabáltam kikelve magamból. Felállt a székből és egyszerűen kisétált. Semmit sem reagált a kirohanásomra. Egyszerűen csak otthagyott. Hátra kaptam a fejem, amikor a másik ajtó kinyílt. Az őreim várakoztak ott. Lehajtottam a fejem és követtem őket.

- Mi történt? - nézett rám Dante gondterhelten, amikor beléptem az ajtón. Leültem az ágyra és mindent elmondtam neki. Elmondtam Dr. Roberts történetét. A kék szemű is ugyanolyan döbbent volt, mint én. Elmondtam, hogy végig attól tartottam, hogy bántani fogják. Megsimogatta az arcomat és biztatón rám mosolygott. Utána pedig beszéltem neki arról, hogy Arabellával lesznek beszélgetéseim és beavattam a tervembe, miszerint az a nő lehet számunkra a megoldás. Dante aggodalmaskodott azon, hogy Dr. Roberts ekkora figyelmet irányít rám, de én próbáltam azzal nyugtatni, hogy hamarosan úgyis elintézzük ezt a helyet. Utána pedig a gondolataim visszaterelődtek a kikötözött kék szemű látványára. Feltettem a kérdést ami nyomta a szívemet.

- Miért nem mondtad el, hogy fáj? - néztem rá könnyes szemekkel és a kezemet a mellkasára csúsztattam.

- Mert nem fáj – vont vállat. Persze, éppen ezért torzult el olyan fájdalmasan az arca tegnap éjszaka. - Kaptam fájdalomcsillapítót az egyik nővértől. Szerintem bejövök neki. Folyton a száját nyaldossa, ha meglát.

Rögtön elapadtak a könnyeim és mérgesen meredtem rá. Vigyorogva közelebb bújt hozzám.

- Nyugi, jó fiú vagyok.

- Ajánlom is – fenyegetőztem és egy puszit nyomtam a szájára.

- Túl sokáig vártam rád ahhoz, hogy most elcsesszem – mormolta.

- Csak aztán nehogy rám unj! - mosolyogtam oldalra biccentve a fejem. Töprengő arcot vágott.

- Még úgy húsz évig megtartalak, aztán lecseréllek egy fiatalabbra.

Döbbenetet színlelve a szám elé kaptam a kezem.

- Uram atyám, Dante! Te gondolatolvasó vagy! Én is éppen erre gondoltam – mondtam ördögi mosoly kíséretében, mire mind a ketten elnevettük magunkat.

- Imádom, hogy felveszed az idióta poénjaimat és nem sértődsz meg rajtuk – mondta, ahogy szorosabbra fonta körülöttem a karjait és puszit nyomott az arcomra.

- Óh... Csak vicceltél? A fenében. Pedig én komolyan gondoltam – válaszoltam unottan, mire megharapta a fülcimpámat. Aprót sikkantottam. A fejét a nyakamnál lévő hajlatba fúrta. A lehelete csiklandozott. A csodálatos idillikus pillanatot a katonák zavarták meg. Az órára pillantottam. Most legalább tudtam, hogy mi következik. Elvisznek minket az étkezőbe és így végre alkalmam nyílhatott találkozni a másik két bűntársunkkal, illetve a többi lila szeművel.

Be kellett vetnünk minden meggyőző képességünket, hogy legalább páran mellénk álljanak.