A csarnokba indultunk, ahol csakúgy zsongott az élet. Mindenki beszélt és össze volt zavarodva. Kellett volna valami csodálatos szónoklat, de azokban sosem voltam jó. Így hát maradt az egyszerű változat, amikor is felvázoltam a kialakult szituációt és megkéretem mindenkit, hogy működjön együtt.

Természetesen azt is felajánlottam, hogy aki szeretne az elmehet. Valaki úgy döntött, hogy elmegy. Csodálkoztam ugyan, de nem gátoltam benne senkit. Mondjuk valahogy úgy éreztem, hogy nem sokáig fogják kint húzni, de lehet, hogy meglepetést okoznak. Még pár orvos is úgy döntött, hogy elmegy.

Az egyetlen kikötésem annyi volt, hogy senkinek sem beszélhetnek erről a helyről. Elterveztük azt is, hogy mindenkivel elbeszélgetünk az itt maradtak közül. Nem akartam semmi fajta komplikációt a későbbiekben.

- El kellene látni a válladat – nézett rám a kék szemű. Körbe pillantottam. Mindenki sürgölődött. Takarítottak, sok volt a törmelék. A sérülteket látták el és a hullákat is elcipelték. Az orvosok előtt hosszú sorok várakoztak. Sokan voltak, de még így is várnom kellett, mivel a sérültből még több volt. Többségében felületi sérülések, de voltak igazán komolyak is.

- Igen, az nem ártana – mosolyogtam fel rá.

- Majd én – hallottam meg egy gyenge hangot. Meglepődve néztem a félénk Arabellára. Hatalmas vigyor terült el az arcomon. Legszívesebben a nő nyakába ugrottam volna. Ha ő nem segít, akkor most sehol sem lennénk. Leültetett egy székre aztán elkezdett kutatni a táskájában- amit fogalmam sincs honnan húzott elő. Idő közben képzeletben máshol jártam. Elképzeltem, hogy nem fáj, amit a vállammal művel. Pedig a valóságban letudtam volna harapni a kezét. Viszont azt aláírom, hogy nagyon gyorsan végzett és nem kínzott túl sokáig. Ahogy készen lettünk átadtam a helyemet egy másik sérült embernek.

Aztán megjelent Soren és maga után ráncigált egy embert. Furcsa volt, hogy a beszéd egytized másodperc alatt elhalt és síri csend vett körül bennünket. Soren levágta a lábunk elé a pasast. Kérdőn néztem a társunkra, mire megrugdalta a köpenyest.

- Beszélj! - parancsolt rá. A hapsi remegett és ide-oda kapkodta a tekintetét.

- Én... Én... - kezdte akadozva. Tudtam, hogy ki ő. Hála Arabella személyleírásainak tisztában voltam vele, hogy a neve Holden Ross. A doki jobbkezeként tevékenykedett és szinte mindenbe beavatta őt. - Dr. Roberts... Ő... Mikor megkezdtétek a támadást... Kiküldött egy egységet... Hogy...

Megakadt és elhallgatott. Ijedten léptem előrébb.

- Hogy mi? - sürgettem.

- Hogy a farmon maradt társaitokkal végezzenek...

Ne, ne, ne!

- De... Nem tudja, hogy hol vannak – suttogtam magam elé.

- Dr. Roberts könnyen kikövetkeztette. Három lehetséges hely volt és mind a háromhoz kiküldött egy egységet a biztonság kedvéért.

- Lekapcsoltuk a zombikat – érveltem tovább.

- Ezek külön számítógépre vannak rá kapcsolva. Még ha valaki most el is kezdi a kikapcsolásukat, már akkor is késő. Kérem ne öljenek meg! Én mindent elmondtam, amit tudok - kezdett könyörögni, de én már rég nem rá figyeltem. Felkaptam az asztalhoz támasztott puskát és egészen az ajtóig szaladtam. Hevesen nyomkodni kezdtem a gombot, mintha ezzel megtudnám gyorsítani.

- Hé! Nissa! Nézz rám! - Dante a kezei közé fogta az arcomat. - Nyugodj meg! Nem lesz baj.

- Nem veszíthetem el őket – suttogtam és könnyek kezdték égetni a szemeimet.

- Lydia okos. Biztos elbújnak. Szóval mire oda érünk csak el kell intéznünk a katonákat.

Bólintottam. Tiszta ideg voltam, de vettem egy mély levegőt és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

- Én is megyek – lépett mellék Noah és látszott rajta, hogy sehogy sem lehetne lebeszélni róla. Bár teljesen megértettem őt. Cassie szinte olyan volt, mint a kislánya. Bólintottam és végre leért a lift is.

Futva tettük meg az utat az autóig, szerencsére a helyén volt és a kulcs is ott, ahol elrejtettük. A kiküldött osztag durván egy órányi előnyre tett szert. Talán még utol is érhetjük őket. Dante bepattant a vezetőülésbe és gázt adott a kocsinak. A kerekek alatt porzott a talaj és hirtelen gyorsasággal elszáguldottunk.

Legalább száznyolcvannal mentünk, de még így is lassúnak éreztem a tempót. Amikor megláttam a kis családi házat és az ajtót, ami nyitva volt eluralkodott rajtam a pánik. Még meg sem állt teljesen a kocsi, de én már kiugrottam és odarohantam. Az ajtó nem szimplán nyitva volt, hanem betörték. Levegő után kapkodtam és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy ne essek össze.

- Jorden! - kiabáltam kikelve magamból és az sem érdekelt, ha katonák még itt vannak és észrevesznek. Beszaladtam a házba és minden egyes helyiségbe berontottam. Mindenhol ugyanaz fogadott. Üres szoba. Néhány helyen volt dulakodásra utaló jel is. Lehetséges, hogy Lydia és a gyerekek megpróbáltak elbújni, de a zombikatonák kutatni kezdtek utánuk. Csak abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán kijutottak a házból és elbújtak. Sehol senki. Én ebbe bele őrülök. Folyamatosan kiáltoztam, de nem jött válasz. Végül a konyha felé vettem az irányt. A bejárati ajtó tárva volt, de előtt ott hevert egy apró kis test. Hason feküdt és fodros tincsei szétterültek körülötte a padlón. Pici kezecskéje nem mozdult. Felzokogtam.

- Cassie! – üvöltötte mögülem Noah és miközben elfutott mellettem kicsit meglökött. Megtámaszkodtam az asztalba, hogy állva bírjak maradni. Összefacsarodott a szívem és hányingerem támadt. Legszívesebben ott helyben okádni kezdtem volna. Már bántam, hogy nem hagytam életben a dokit és nem kínoztuk éveken keresztül.

Noha a karjába fogta a kislányt és óvatosan az arcát kezdte pofozgatni. Fehér pólóját beszennyezte a hatalmas vérpaca. A bőre színtelen volt, az ajkai már ellilultak. A mellkasa nem mozdult. Noah üvöltve szorította a mellkasához a kicsit és ringatózni kezdett. Összerezzentem, amikor lövés döreje hallatszott. Dante előbb mozdult, mint én és már ki is rohant a hátsó ajtón. Követtem.

- Jorden! - sikítottam és aztán bevetettem magam az erdőbe. A növények az arcomba csaptak, ahogy előre száguldottam. - Lydia!

Átugrottam egy árkon és megbotlottam, de hamar visszanyertem az egyensúlyomat. Lihegve megálltam és körbe fordultam a tengelyem körül. Hol lehetnek? Túl nagy ez az erdő. Mi lesz, ha későn érünk oda? Már Dantet is elvesztettem, sehol sem láttam. Újabb lövések. Jobbra fordultam és megint örült ütemben szaladni kezdtem. A tüdőm majd kiszakadt a helyéről. Láttam, amint a kék szemű egy fa mögé rejtőzik a lövedékek elől, miközben három katona megindul felé. Láttam azt is, hogy kicsit távolabb a földön egy szőke hajú alak fekszik. Ezer közül is felismertem volna, még úgyis, hogy nem láttam az arcát. Dühödten futottam tovább és meg sem álltam. Rávettem magamat ez egyik dögnek a hátára és a nyakába kapaszkodtam, majd a késemet az álla alatti lágy részbe mélyesztettem. Éreztem, ahogy a hegyes tárgy eléri a koponyáját. Közben Dante is elintézett kettőt. A maradék úgy döntött, hogy újra a lövöldözést választja, így kénytelenek voltunk egy-egy fa mögé bújni. Kifordultam és én is lőni kezdtem. Bár teljesen feleslegesen, hiszen nekik meg se kottyant.

- Próbálj a kezükre célozni! - kiabálta Dante. Könnyű azt mondni. Kihajoltam – már amennyire tudtam- és próbáltam eltalálni a kezüket. Az egyik lövésem talált és látszott is, hogy a zombikatona csuklója természetellenesen furcsa szögbe csavarodott. Ám nem volt könnyű ugyanoda találni úgy, hogy közben ők is folyamatosan tüzeltek. Egyre közelebb jutottak hozzánk. Ám ekkor megjelent Noah és örült módjára közéjük vette magát, egy kard volt a kezében. Honnan vette azt a kardot? Eddig is nála volt? Annyira csak Jordenre koncentráltam, hogy akár egy láncfűrészt is hozhatott volna, valószínűleg azt sem veszem észre. Levágta az egyik, majd a másik katona fejét. Dante pedig megragadta az utolsót és a földhöz vágta. Ráült a mellkasára. Noah fordult egyet és annak is lemetszette a fejét. Közelebb kúsztam a földön fekvő alakhoz. Lydia... A fejét az ölembe húztam és gyorsan kitapintottam a pulzusát. Gyenge volt, de vert. Hála az égnek. Több lövés is eltalálta. Egy a lábán és a karján is. Dante mellénk térdelt levágott egy csíkot a pólójából. Elszorította Lydia lábát. Ez a sérülése volt a legsúlyosabb, nagyon vérzett. Kétségbeesetten néztem körül, az öcsémet keresve, de őt még mindig nem láttam...

- Oké... A jó hír az, hogy a golyó nem maradt a sebben. Viszont össze kell varrni és fertőtleníteni is kell, ehhez pedig nincs nálam semmi. Vissza kell vinnünk a házba.

- De Jorden még nincs meg – ellenkeztem.

- Tudom, Nissa. De, ha Lydia még több vért veszít, akkor meghalhat.

- Akkor ti vigyétek vissza és én megkeresem az öcsémet – vágtam rá.

- Nem akarom, hogy egyedül keresd – ellenkezett a kék szemű.

- Egyedül te értesz kicsit az elsősegélyhez. Valakinek pedig muszáj megkeresnie. Én vagyok a nővére – mondtam határozottan. Óvatosan a földre hajtottam Lydia fejét és gyorsan felkeltem. A kék szemű vett egy mély lélegzetet, majd bólintott. Noahra néztem és elkértem a kardot, ha vannak még az erdőben zombikatonák, akkor ezzel többre megyek, mint a puskával.

Újra futásnak eredtem, hátrahagyva a többieket. A testvérem nevét kiáltoztam, aztán füleltem hátha hallok valamit. Egy lejtős részen megcsúsztam és legurultam, de aztán máris felkecmeregtem, hogy tovább induljak. De megtorpantam. A földön ott hevert egy zöld pulóver. Az öcsém pulcsija.

- Jorden! - kiabáltam felkapva a ruhát. Erre kell lennie – bizakodtam. Elég mélyen az erdőben voltam már és ha körbe néztem azt sem tudtam, hogy merre kellene majd kimennem, de folytattam az utamat. Mindenhol csak fák voltak és levelek. Hallatszott a madár csiripelés és a távolban vízcsobogás. Újra elkiáltottam magam, de a hangom most már hisztérikus volt. Milyen messzire juthat egy kisgyerek? Bármerre mehetett. Megbicsaklott a lábam, de mentem tovább. Letöröltem a könnyeimet, de mindig újabbak követték őket. Nem veszíthetem el Jordent is. Azt már tényleg nem élném túl. Próbáltam az öcsém fejével gondolkodni. Hova menne, ha félne? Mit érezne biztonságosnak? A víz... Valószínűleg a víz felé indulna, hiszen mindig azt sulykoltam belé, hogyha üldözik a vízben elveszíthetik a nyomait. Megálltam. De vajon volt annyi lélekjelenléte vagy ideje, hogy meghallja a folyót? Teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Jobbra induljak vagy balra, esetleg egyenesen tovább?

- Nissa?

Megdermedtem. Felnéztem és mellettem álló fa vastag ágán ott terpeszkedett a testvérem. A szám elé kaptam a kezem és térdre rogytam a megkönnyebbüléstől. Jorden szaporán leügyeskedte magát a magas tölgyről és a karomba ugrott.

- Köszönöm, köszönöm – suttogtam, miközben a fejét puszilgattam.

- Úgy féltem – zokogta a fülembe, aztán elkezdte mondani, hogy mi történt. Cassie szeretett volna kimenni, de ő nem akart, úgyhogy egyedül ment a hátsóajtóhoz, de ahogy kinyitotta egy katona állta az útját és rögtön lelőtte. Lydia gyorsan reagált és megragadta a testvérem kezét, hogy elbújjanak, de akkor már az összes E. V. K. E. - s a házban volt. Valahogy lejutottak a pincébe és onnan az erdőbe, de utolérték őket.

- Nem akartam elfutni, de Lydia kiabálni kezdett, aztán a másik irányba szaladt és eltalálták és...- zokogta, szinte alig tudott levegőt venni. Megráztam a fejem. - Meghalt? Cassie meghalt? Lydia is? Az egész az én hibám...- sírta panaszosan és nekem majd megszakadt a szívem, hogy ilyen állapotban kell látnom.

- Nem. Nem. Nem – suttogtam még jobban köré fonva a karjaimat. - Semmi sem a te hibád.

- Ha elkísérem az ajtóhoz Cassiet, akkor talán tudtam volna segíteni neki. Félre lökhettem volna... Vagy nem tudom. Ha pedig rögtön szót fogadok Lydiának, akkor nem találják el...

- Nem Jorden. Ezeket verd ki a fejedből. Ha ott lettél volna az ajtóban téged is lelőnek. Lydia pedig jól lesz.

Az öcsém elhúzódott tőlem és megtörölte az arcát. A szemében egy kis remény csillogott.

- Lydia nem halt meg?

Megráztam a fejem, mire felsóhajtott. Most ahogy ránéztem sokkal idősebbnek tűnt. Túl sok mindent kellett megélnie. Megfogtam a kezeit és felhúztam őt a földről.

- Menjünk vissza a házba! - javasoltam. A kérdés csak az volt, hogy merre van a ház? Bár ez már csak a legkönnyebb dolog volt az egészben. Komor képpel lépdeltünk előre. Egy bizonyos pontig még tisztában voltam vele, hogy merre kell mennünk, de aztán elvesztettem a fonalat.

Szerencsére, amikor már sötétedni is elkezdett feltűnt Dante. Szorosan átölelt mind a kettőnket és úgy nézegette Jordent sérülések után kutatva, mintha egy aggódó apa lenne. Az öcsémnek csak az arcán és a karján volt pár vágás, plusz felsértette a térdét. Ezeket csak ki kellett tisztítani, hogy ne fertőződjenek el.

- Lydiának egy ideig pihennie kell. Nem lenne szerencsés szállítani – mondta Dante. A szőke hajú barátnőm még mindig nem tért magához, de már visszatért egy kicsit a szín az arcába.

- Jó. De valakinek vissza kell mennie a bázisra, hogy tudják jól vagyunk.

- Ti menjetek vissza – szólalt meg halkan Noah. A hangja meggyötört volt. - Én itt maradok Lydiával és, ha jól lesz utánatok megyünk.

Nem tartottam tisztességes dolognak, hogy egyedül hagyjam őket. Lydia megmentette az öcsémet és én cserébe magára hagyom.

- Mi lenne, ha inkább mi maradnánk és te elvinnéd Jordent? - kérdeztem. A férfi megrázta a fejét.

- Szükségem lenne erre az időre... - suttogta maga elé. A pillantásom találkozott a kék íriszekkel. Dante bólintott.

- Rendben. De ma éjszaka még maradunk és majd csak holnap indulunk útnak.

- Köszönöm – mondta Noah és már el is hagyta a helyiséget, hogy magában lehessen. Aggasztott, hogy maga alá gyűri a depresszió. De talán az, hogy foglalkozhat valakivel, leköti majd a figyelmét. Az is megnyugtatott valamelyest, hogy eltudunk jönni meglátogatni őket.

Az éjszaka hamar elnyomott az álom. Úgy aludtam, mint akit fejbe kólintottak. Másnap kora reggel felébredtem, ahogy Lydia is. Nem győztem neki hálálkodni. Ha ezerszer nem mondtam neki köszönetet, akkor egyszer sem. Aztán elmondtam neki, hogy miről maradt le. Beszéltem neki a bázison történtekről, arról hogyan intéztük el a zombikatonákat, hogyan találtam meg az erdőben Jordent. Mindent elmondtam neki. Végül sírva fakadt... Csak azt hajtogatta, hogy nem tudta megmenteni Cassiet. Hiába kértem, hogy ne sírjon, képtelen volt abbahagyni. Végül én is elkezdtem a bömbölést és együtt zokogtunk, amíg el nem apadtak a könnyeink.

Később bejött Noah is és én magukra hagytam őket.

Visszamentem a szobába, ahol az öcsém még mindig durmolt. Barna tincsei szanaszét álltak és egy vékony kis nyálcsík is végigfolyt a szája sarkában. Viszont Dante időközben felébredt és az ablak előtt állva kifelé bámult. A háta mögé léptem és átöleltem. Megfordult a karjaim között és halványan rám mosolygott.

- Mikor szeretnél indulni? - kérdezte halkan.

- Ha Jorden felébredt – válaszoltam és homlokomat a mellkasának döntöttem. Egy ideig csendben voltam, aztán kibukott belőlem a kérdés. - Megérte ez a sok áldozat?

A kék szemű sokáig hallgatott, olyan sokáig, hogy azt hittem már nem is fog válaszolni.

- Remélem – suttogta. Örültem neki, hogy nem adott elő valami megnyugtatónak szánt beszédet, ami tele lett volna klisékkel és hazugságokkal. Csupán egyetlen lényegre törő szó, amely mindent elárul. Remény... Mivel ebben a világban már csak ez maradt.