Négyemeletes panel lakásban laktunk akkoriban. Egy-egy emeleten három lakás volt, azaz összesen tizenkettő.

A többség üresen maradt. A házban élők nagy része úgy döntött, hogy elutazik vagy vissza se érkezett a lakásába.

Négy lakásban lett volna mit tisztogatni. De akkor még túl gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek a zombikkal. Az első emeleten lévő idős néni, aki felfalta a kutyáját, így is meglehetősen erős ellenfél volt.

Ő volt az első zombi, akit likvidáltam...

Mivel a lépcsőházban rótta a köröket.

Aznap történt, amikor végre rászántam magam, hogy átnézzem a házban lévő lakásokat.

Kimentem, hogy felmérjem a terepet és gondoltam, ha valami ehetőt vagy ihatót találok azt haza is viszem.

Amikor kijöttem az első lakásból, tele cuccokkal... Eléggé meglepődtem. Nem csak azon, hogy ennyi hasznos holmira leltem, hanem azon is, hogy Mrs. Londan állt az ajtótól nem messze háttal nekem. Nem volt vérfoltos a ruhája, nem hörgött, teljesen normálisan nézett ki. Először azt hittem, hogy ő is bezárkózott. Aztán észrevettem, hogy van valami a kezében. A félig felcsócsált kutyája.

Épp abban a percben pottyant ki valami belsőség az állatból. Mindent, ami a kezemben volt elejtettem.

Majdnem elhánytam magam, de erre nem volt időm. Mrs. Londan felém fordult. Az arca csupa vér volt. Felkaptam a fegyverem, ami akkor még csak egy piszkavas volt.

Utólag visszagondolva kicsit pipa vagyok Mrs. Londanra. Szerettem azt a kutyát, nagyon aranyos volt és még reménykedtem is benne, hogy megtalálom és felviszem magammal.

Legalább a tesóm is elüti valamivel az időt és megmentek egy élőlényt.

Erre tessék! Arra kell lejönnöm, hogy nénike éppen felfalja.

De azokban a percekben csak arra tudtam gondolni, hogy: Úristen, ez mindjárt engem fog megenni!

Meg is indult felém...

Én meg, mint valami rossz horrorfilmben, hátrálás közben elestem és úgy reszketett a kezem, mint a nyárfalevél.

KÖZHELY!

Ha rá gondolok is nevethetnékem támad.

Persze... szegény gyámoltalan lány elesik. Akkor bezzeg senki nem vetette magát a zombi elé, hogy feláldozza magát. Sehol nem volt egy szem hős lovag sem.

Mrs. Londan épp rám vetette magát én pedig cél nélkül felemeltem a piszkavasat. Mázlimra talált. Szörnyű érzés volt, ahogy a piszkavas átszúródott a koponyán és a húson. Az a hang és a vér...

A hulla meg persze rám nehezedett. Mrs. Londanról azért tudni kell hogy kicsit pufók néni volt és rögtön kiszorította belőlem a szuszt.

Ráadásul örülten kétségbeestem, hogy egy halott fekszik rajtam, aki csupa vér és engem is összevérez és én öltem meg és atyaég.

Tíz percbe telt kikászálódni a holtest alól. Tíz percbe! De ez volt életem leghosszabb tíz perce. Aztán kitört rajtam a hisztérikus bőgés. Fogalmam sincs meddig sírtam, de amikor abbahagytam; Fogtam az elejtett cókmókot és haza mentem. Semmi kedvem nem volt megnézni, hogy a többi lakásban mi fogad.

Anya persze kérdezgette, hogy mi történt;

- Ez a te véred? Te jó ég! Mi történt? Nissa válaszolj már!

De én csak kábán meredtem magam elé és leültem a földre.

Mindenki azt mondja, hogy az első zombinak a megölése volt a legnehezebb. Főleg, ha előtte ismerték is... Higgyétek el! Hiába tudod, hogy az a személy már nem a szomszéd néni, aki kiskorodban vigyázott rád. Hiába tudod, hogy az újságárus már nem a posta miatt álldogál a lépcsőház ajtajában. Hiába tudod, hogy az utcán bóklászó emberek már nem emberek... Akkor is nehéz újból és újból meghúzni a ravaszt.

És ez a világ akkor lesz régen rossz, amikor ez már nem lesz nehéz.

A nagy első találkozás után hetekig ki se mozdultam a lakásból.

Nem akartam újabb zombivá vált nénikkel találkozni.

Nem akartam felfalt kutyákat látni.

Szinte élni sem akartam.

Csakhogy anyuék is kezdtek egyre depresszívebbé válni és éreztem, hogy muszáj lépnem. Mi nem fogunk itt meghalni!

Az emeletes házban nem maradhattunk. A város közepén volt, nem volt védett és hemzsegett az élőholtaktól a hely.

Mondjuk fogalmam sem volt, hogy hova mehetnénk. Az interneten se tudtam körülnézni, hisz a hálózat már rég felmondta az unalmast. Azt meg nem tehettük meg, hogy csakúgy elindulunk a vak világba. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik szomszéd munkája az volt, hogy biztonsági rendszereket szerelt be. Párszor vigyázott az öcsémre, amíg anyu dolgozott és én iskolába voltam. Amikor hazaértem a suliból és átmentem a testvéremért mindig ittunk egy forrócsokit és kicsit beszélgettünk. A dolgozószobája falán pedig volt egy hatalmas térkép. Rákérdeztem.

- Mr. Richards, ez mi? - mutattam a nagy papírra.

- Nos kedveském, az a munkám. A pirossal jelölt részeken a mi biztonsági rendszereinket alkalmazzák. A kék pedig azt jelölik, ahova már megrendelték a csomagot és a beszerelésre várnak.

Kihúzta a fiókját és elővett pár fotót.

- Holnap ebbe a házba megyünk – mutatott a fotóra.

Ránéztem a képre és egy hatalmas kőfallal elkerített luxus villát pillantottam meg. Aztán sorra megmutatta a házakat, mindegyikhez oda volt gemkapcsozva egy papír, amin mindenféle adatok szerepeltek és a címek.

Már csak az volt a baj, hogy Mr. Richards a legfelső emeleten lakott. Ráadásul nem voltam biztos benne, hogy túl tudnám tenni magam azon, ha a kedves bácsit, akivel forró csokit iszogattam zombiként látnám viszont.

Anya azt mondta, hogy majd ő megy. Én meg megmondtam neki, hogy nem kell. Anya persze rögtön veszekedni kezdett velem.

- Én vagyok a szülő, nekem kell megvédenem titeket.

- Te most Jordent védd meg! Én megvédem magamat és közben segítek mindnyájunknak. Kérlek anya, csak bízz bennem! Oké?

- Bízom benned, de amikor kimész azon az ajtón attól rettegek, hogy nem fogsz visszajönni...

És elsírta magát, aztán én is elsírtam magam és együtt sírtunk.

- Én is félek, hogy nem jövök vissza – szipogtam. Butaság lett volna megjátszani, hogy nem félek. Minden épeszű ember félt volna a helyemben. Mély levegőt vettem és kimentem az ajtón, majd elindultam a lépcsőn. Minden apró neszre összerezzentem és még a saját árnyékomtól is szívinfarktust kaptam.

Erősen markoltam a baseball ütőt a kezemben. (Új fegyver!) Az egyik lakásból dörömbölés és hörgés hallatszott, a másikból kaparászás. Nagy levegőket kellett vennem, de zökkenőmentesen feljutottam a negyedik emeletre. Mr. Richardsék lakásának ajtaja tárva-nyitva volt, ráadásul az ajtókereten egy véres kéznyom is volt.

Komolyan megfontoltam, hogy hagyom a francba az egészet és visszafordulok.

Percekig álldogáltam az ajtó előtt. Győzködtem magam, hogy bemenjek és arról is, hogy ne menjek be. Toporogtam. Elindultam a lépcső felé, aztán vissza az ajtóhoz.

Lehet, hogy senki sincs bent, csak menekülés közben megsérültek és azért van ott vér.

De az is lehet, hogy több zombi van oda bent. Nem tudsz elbánni több zombival!

Eggyel is alig bántál el! - kiáltotta az elmém.

De szükségetek volt azokra a papírokra!

Ha több zombi lenne bent úgyis zajt csapnának...

Nagy levegőt vettem és átléptem a küszöböt.

Gondolom most a többség azt várná, hogy valami izgalmas és véres harc kerekedett. Én pedig rátaláltam a bennem szunnyadó erőre és harcos amazonná váltam – hála a túlélési ösztönnek.

Csalódást kell okozzak.

Aznap nem kellett szembenéznem egy hullával sem.

Felkaptam az össze papírt és visszamentem a lakásunkba. Persze előtte még azt is megnéztem, hogy vannak-e használható holmik Mr. Richardsnál. Találtam egy fegyvert, amit akkor még nem tudtam használni...

Kiválasztottunk egy nagy házat, ami a város szélén volt. A közelében nem sok minden helyezkedett el. Sőt igazából egyáltalán nem volt lakott rész, ugyanis egy új városnegyed volt, ahol még minden ház arra várt, hogy beköltözzenek a lakók. Valamelyik épület még el se készült. De tudjátok mi volt a legjobb? Fallal vették körül, ugyanis ez valami zárt, gazdag negyed lett volna.

Nekünk ez pont kapóra jött. Már csak kocsit kellett keresnünk, ugyanis gyalog eltartott volna az út egy egész napig és nem tudtunk volna annyi holmit elcipelni.

A tervem következő pontja a készleteink megtöltése volt.

Ahogy mondtam, azokba a lakásokba nem merészkedtem be, ahonnan hangok szűrődtek ki. Szerencsére így is egész sok dolgot sikerült összeszednem.

De a kocsi szerzés már nehezebb ügy volt. Főleg, hogy még vezetni sem tudtam, ahogy anya se.

Hogy teljesen pontos legyek, aznap találkoztam Danteval, amikor elindultam autót szerezni és kirámolni az iskolát.

Megbeszéltem anyuékkal, hogy hova megyek és, hogy majd csak későn fogok visszatérni. Egész messzire merészkedtem és úgy döntöttem bemegyek az iskolába is, hisz a plusz készlet mindig jól jön. Ha zombit láttam, akkor nem küzdöttem meg vele, csak futottam.

Az iskolát necces választásnak tartottam. A zombi gyerekeknél nincs rosszabb. Egyszerűen szörnyű látni, hogy ez a kór még őket sem kíméli. Ráadásul nem tudhattam, hogy voltak-e itt előttem, akik el barikádozták magukat.

De végül mivel nem hallottam semmi furcsa zajt bentről beléptem a nyikorgós ajtón.

Az iskolában sötét volt. Régen ezt menőnek tartottam. Élveztem, hogy egyedül cammogok a folyosókon. Viszont abban a percben azt kívántam bár lenne ott rajtam kívül kétszáz másik ember. A folyosókat belepte vér is, a szekrényeken véres kézlenyomatok láttam. Megint az az érzésem támadt, hogy egy rossz horrorfilmbe kerültem- abba az olcsó költségvetésűbe, amit senki se tart ijesztőnek és csak röhög a béna kivitelezésen.

Próbáltam halkan lépkedni és állandóan a hátam mögé tekintgettem és minden neszre megálltam, hogy füleljek. A tantermek ajtaját amennyire csak lehetett elkerültem, ha netán valahonnan kiugrik egy dög, legyen idő reagálni.

Reakció. Ez volt a mottóm. Igazából nem. A mottóm az volt, hogy ne hagyd, hogy megkajáljon a szomszéd néni vagy bárki más. Mint később kiderült Dante a suli másik bejárata felől jött be.

Egyébként az épületnek négy bejárata volt, habár ez így utólag már úgyse fontos.

Szomorú belegondolni, hogy egy egykor annyira gyűlölt dolog hiányozhat.

Amíg az ember iskolába jár, addig utálja. Nem akar ott lenni. Átkozza az órákat, valaki a tanárokat is. Pfujolja a menza kaját és veszekszik apróságokon az osztálytársával. Szidja magát, mert lusta tanulni, szidja magát, mert képes lenne jobbra is, szidja azokat, akik képesek is a jobbra. Vagy egyszerűen csak leszarja az egészet. De általában a közös pont mindenkiben az, hogy állandóan azért nyafognak, mert nem akarnak ott lenni. Én legalábbis így voltam vele. Minden reggel nyüszögve keltem és minden este szitkozódva feküdtem. Kivéve pénteken és hétvégén. Bár nem mondhatnám, hogy utáltam az iskolát. Korán kelni utáltam és azt, hogy miután haza mentem, tanulni kellett. Mit meg nem adnék most egy másodfokú egyenletért...

Kissé elkalandoztam.

Beléptem az étkezőbe és elindultam abba a titokzatos helyiségbe, ahol azelőtt mindig csak a konyhás-néniket láthattam. Már éppen a kilincsen volt a kezem, amikor neszt hallottam bentről. Rögtön megfagytam a mozdulatban. Az ajtón volt egy ablak így benéztem és megláttam egy egészen nagydarab alakot, aki háttal állt. Biztos voltam benne, hogy egy zombival van dolgom.

Az is volt!

De, hogy mégis miképpen nyitotta ki az ajtót, azt senki se kérdezze. Pedig elvileg az okos dolgok nem nagyon mennek nekik. Valamelyik még lépcsőzni se tud. Ez az egyszerű feladat, minthogy emeld kicsit magasabbra a lábad, már nem jön össze számukra. Szóval ez valami Einstein -féle zombi lehetett.

Elkezdtem hát agyalni, hogy kinyitom az ajtót, kinyírom a zombit és összeszedem, ami kell. Ekkor rontott be a helyiségbe a másik bejáraton Dante és rögtön rám szegezte a fegyverét. Természetesen viszonoztam a kedves gesztust. És elkezdődött a farkasszem párbajunk, majd Mr. Einstein zombi kivágódott az ajtón, én megugrottam és rögtön lőttem, meg persze Dante is. (Zárójelben megjegyzem, hogy bár fentebb azt írtam egyszerre intéztük el a dögöt, az-az igazság, hogy én csak a lábát találtam el.) Újra egymásra néztünk és még mindig nem szóltunk a másikhoz. Vártam a következő lépését. Szinte láttam magam előtt, hogy rám fog támadni, elveszi a fegyverem, megerőszakol, vagy valami ehhez hasonló gonosz tett. Mint később kiderült Dante is ezekre gondolt. Igen, még a megerőszakolós részére is...

Aztán jött a második zombi. Dante vállrándítással jelezte, hogy intézzem el. Ez amolyan bizalmi játszma is volt a részéről, hisz a fegyvert leeresztette és akár őt is lelőhettem volna, de kockáztatott.

Én bemértem a zombit és magamban imádkoztam, hogy ne süljek fel és elsőre eltaláljam a fejét. Hisz mennyire gáz lenne, ha az ember menőnek és tapasztaltnak akar tűnni, illetve félelmetesnek – tipikusan olyannak, hogy velem aztán ne packázz! De nem találja el a célt. Sikerült jó helyre lőnöm és a lény összecsuklott. Nagyot koppant a földön és vörös vér kezdett folydogálni a fejéből. Nem volt tisztességes tőlem, de sosem szerettem ránézni a zombikra. Tudom, hogy egykor ők is emberek voltak és megérdemelnék, hogy tisztelettel bánjak velük... De éppen ez miatt gyűlölök rájuk nézni. Elképzelni, hogy gyereke volt, hogy egy hozzám hasonló iskolás lány volt, vagy egy üzletember... Számomra ez fájó pont volt.

Nem akartam úgy gondolni ezekre, mint egykori önmagukra. Ezek már nem voltak emberek és az emberekre úgy kell emlékezni, amilyenek régen voltak. De ha egy zombira néztem csak az jutott eszembe, hogy vajon hány embert zabált fel mielőtt kilőttem?

Leeresztettem a fegyveremet és felvontam az egyik szemöldököm úgy néztem Dantera. Rögtön feltűnt, hogy mennyire jól néz ki. Koszos, borostás volt – sőt még büdös is -, a ruhái is rongyosak. De mégis volt benne valami fensőséges, amolyan „ha rám nézel elalélsz a gyönyörtől" kisugárzás. Azt nem tudom, hogy én miképpen festhettem, de szerintem elég ágrólszakadtan. Az tuti, hogy aznap nem fésülködtem.

Dante elmosolyodott – tipikus féloldalas, tökéletes rossz fiús mosoly volt, amiket egészen addig a pillanatig csak a filmekben láttam. És mielőtt kitört volna a világvége mindig arra vágytam, hogy egy helyes férfi így mosolyogjon rám. Nem tagadom azokban a percekben eszembe jutott, hogy kettőnknek kijut egy love-sztori. Hogy én leszek a főhősnő, aki végre megkapja a tökéletes pasit, aki megmenti a szörnyektől. Igen, eszembe jutott! Hisz a lányok szeretnek álmodozni. De közben meg annyira nagyon féltem is tőle, hogy arra nincsenek szavak.

- Hogy hívnak? - kérdezte és még a hangja is tökéletes volt. Szexi, bársonyos, simogató, kellemes. Egy percig elgondolkodtam, hogy válaszoljak-e. Végül arra jutottam, hogy abba még senki sem halt bele, hogy elmondta a nevét.

- Nissa. Hát téged? - Az én hangom valószínűleg egér cincogásnak hatott. Pedig én is megakartam ütni legalább egy minimális szintű szexiséget.

- Dante – vágta rá rögtön.

- Elég furcsa név – jelentettem ki. Próbáltam fesztelen és laza maradni.

Vallat rántott. Ekkor még nem kötötte az orromra, hogy nem ez a valódi neve. Az étkezde felé nézett és én is arra pillantottam.

- Egyedül vagy?

- Nem – vágtam rá. Talán túl gyorsan és talán egy cseppnyi pánik is vegyült a hangomba. Úgy gondoltam jobb, ha azt hiszi túlerőben vagyok. Bólintott.

- Szóval van egy csapatod. - Nem kérdésnek szánta, egyszerűen kijelentette. Egy ideig csöndben maradt aztán sóhajtott. - Esetleg csatlakozhatnék?

Elakadt a szavam... Először is nem volt csapatom. Másodszor mit kezdjek egy ekkora hapsival, ha ellenem fordul? Harmadszor: Mennyit eszik egy ilyen srác? Még a végén kienne minket a készletekből. Viszont sokat tudna segíteni is... Mérlegelnem kellett. Befogadás vagy sem? Ez itt a kérdés.

- Miért akarsz csatlakozni?

- Szerintem csapatban könnyebb. Különben meg egy csaj nemrég kirabolt.

Minden mozdulata óvatos és lassú volt, mintha félne tőle, hogy ostobaságot csinálok. Én pedig valóban gondolkodtam ostobaságokon.

- Akkor miért bíznál bennem? - faggattam bizalmatlan hangon.

- Nem tűnsz ilyennek – mosolygott. - Vele is csak azért álltam össze, hogy legyen egy szép éjszakám. Ha érted mire gondolok? - mondta és rám kacsintott.

Elvörösödve néztem félre, mivel az önelégült fejétől csúnya gondolataim támadtak.

- Csakhogy tisztázzuk, tőlem ne várj semmilyen szép éjszakákat. Nem szeretem a magadfajta srácokat. Azokat akik ilyen – végig mutattam rajta és kerestem a megfelelő szavakat; Sármos, tökéletes, férfias – Ilyen... - dadogtam továbbra is. - Tök mindegy. Az ilyeneket, mint te. Én a giznya, szerencsétlenekre bukom. - aljas hazugság volt, de neki ezt nem kellett tudnia.

- Szerintem az olyanokat már megették – vigyorgott. - De természetesen semmi illetlenre nem készülök ellened.

Végigmértem, majd bólintottam.

- Akkor pakoljunk és húzzunk innen! Régen se szerettem a sulit, de most meg pláne.

Dante és én összepakoltunk mindent, ami mozdítható volt.

Egyedül sokkal tovább tartott volna, ráadásul valamit el se bírtam. Kiderült, hogy Dante még vezetni is tud. Sőt értett ahhoz, hogy kulcs nélkül beindítsa a járműveket, ami nekem sose ment volna. Így hát megoldotta az autó problémát. Egész úton a srácon tartottam a szemem, de semmi rosszat nem tett.

Anyu eléggé meglepődött, amikor beállítottam vele. A tesóm viszont repesett az örömtől. Miután biztonságba értünk megmosakodott és megborotválkozott. Borotválkozás után még jobban nézett ki... Kapott tiszta ruhát is, ami persze remekül állt neki.

Aznap éjjel semmit sem aludtam. Végig azt vártam, hogy felkeljen és valami rosszat tegyen, de semmi sem történt. Azon kívül, hogy olyan hangosan horkolt, hogy még akkor se tudtam volna aludni, ha akartam volna.

Jesszus! Most úgy őszintén, anyu és Jorden, hogy tudtak mellette aludni? Egy náthás elefántot kell elképzelni, ami épp trombitál és ezt még hárommal meg kell szorozni.

Másnap alig bírtam nyitva tartani a szemeimet és ötpercenként ásítoztam. Ellenben Dante kicsattant az erőtől és fülig ért a mosolya.

Letudtam volna ütni egy lapáttal. Anyu és Jorden nagyon jól elbeszélgettek vele. Mindketten rögtön megkedvelték, de én még mindig kételkedtem benne, hogy ne lenne hátsószándéka.

Régen se bíztam meg könnyen az emberekben és ezen az apokalipszis csak rontott. Másnap se aludtam. Nappal is csak egy nagyon keveset.

Kerültem az új lakótársunkat. Csak akkor voltam vele, ha kimentünk portyázni vagy ha az útról beszélgettünk. Ha másról próbált beszélni velem, hamar leráztam. Amit persze anyu észrevett és megkért, hogy legalább adjak neki egy esélyt. Remekül érvelt, hiba nélkül: Hiszen te hoztad ide!

Úgy vettem észre, hogy a kék szeműnek is feltűnt az ellenszenvem. Mindig próbálkozott beszélgetni velem, de én hamar leráztam.

Az áttörés rá három napra történt. A szobámban voltam és leültem az ágyra egy könyv társaságában. Nem az volt a kedvenc könyvem. Sőt úgy terveztem, hogy eladom, de hát világvége lett.

- Mit csinálsz? - kérdezte Dante és a frászt hozta rám. A fejét bedugta az ajtón és kedvesen mosolygott rám.

- Olvasok – morogtam. Közelebb lépkedett és leült mellém az ágyra, majd pofátlanul a vállam felett áthajolva beleolvasott a regényembe.

- Zombis könyv? Nem elég az, ami kint van? Minek olvasol ilyet?

- Viccesek. Nevetséges, ahogy ábrázolják az egész helyzetet és a szereplők viselkedése is. Nem életszerű. Viszont... A végén általában legalább a főszereplőnek kijár a happy end. Szeretem azt hinni, hogy ebben a világban mi vagyunk a főszereplők és happy end-el végződik a történetünk – mondtam.

- Nahát – füttyentett. - Ezek aztán a nagyon mély gondolatok – bökött oldalba és eldőlt az ágyon. Egy ideig töprengve néztem őt, ahogy elterült és a plafont bámulta, aztán mellédőltem. Hirtelen újra megszólalt. - Várj! Akkor én csak mellékszereplő vagyok? Én vagyok az a csávó, aki leszakad a többiektől és megeszik?

Nevettem.

- Még eldöntöm.

- Hála az égnek még van esélyem – mondta és felkönyökölve rám nézett. Zavarban voltam. Óh, de még mennyire rettenetesen zavarban voltam. Hiszen ő nagyon jóképű volt és mégiscsak mellettem feküdt az ágyban és minden figyelmével rám koncentrált. De nem történt semmi, csak feltett egy apró és ártatlan kérdést. - Félsz?

- Mitől? - értetlenkedtem.

- A haláltól?

- Attól nem.

- Akkor mitől? - vonta fel egyik szemöldökét.

Egy kis ideig csendben voltam. Érdekes volt kitárulkozni egy idegennek.

- A fájdalomtól. És attól, hogy mit hagyok magam után.

- Nem igazán értem – rázta meg a fejét enyhén.

- Akiket itt hagyok azoknak hiányozni fogok és nekik fájni fog a hiányom. Ebbe szomorú belegondolni.

Dante egy ideig csendben maradt és mélyen a szemembe nézett. Csak bámult és bámult. Aztán felnevetett.

- Benned egy bölcs öregember veszett el. Szerencsesütiket kellene írnod.

Belebokszoltam az oldalába, de én is nevettem. Aznap már tudtam, hogy kedvelni fogom Dantet. Azon az éjszakán aludtam is. Nem féltem attól, hogy felkel és meglop minket, sem attól, hogy álmomban megöl.

Kezdtem megbízni benne. Egyre többet beszélgettünk és úgy tűnt jól megértjük egymást. Szinte már akkor kimertem volna jelenteni, hogy ő a legjobb barátom.

Szép lassan elérkezett a költözésünk napja.

Megpakoltuk a kocsit és elindultunk. Mondjuk úgy, hogy zökkenőmentes volt az út. Nagyjából... Elütöttünk egy póstást meg még pár másik egyént, de ez mellékes.

Amikor megérkeztünk a kapuk zárva voltak. Számítottunk erre, ezért hoztunk magunkkal szükséges felszerelést. Mikor behajtottunk nem engedtük meg anyuéknak, hogy kiszálljanak. Először mi néztünk körül. A hely tiszta volt. Egyetlen zombit se találtunk.

Sőt embert se. Igazán szerencsésnek mondhattuk magunkat. Az emberek többsége nem maradt a városokban, még az ilyen kívül eső részeken se.

Akkor mi mit kerestünk ott? Hát visszagondolva magam sem értem. De igazság szerint nem is volt olyan vészesen sok zombi. Szerintem a többségük az emberek után ment, illetve alapból kis város voltunk. Ami még előnyös volt az esetünkben, hogy a várost erdő vette kerül. Ez igazából negatívum is volt. Mivel az állatok nem csak nekünk, de a zombiknak is táplálékként szolgálhattak. Ám a zombik lassúak és hacsak valahogy nem szorították sarokba szegény állatot, el tudott menekülni.

Egyébként gyűlöltem vadászni. Nem mondom, hogy vegetáriánus lettem volna, szerettem a húst. De mindig az volt a mottóm, hogy nem eszek aranyos állatot. Szóval még sose ettem az apokalipszis előtt nyulat, őzet, bárányt és semmi ehhez hasonlót. Ám utána kénytelen voltam. Ilyenkor nem válogathat az ember. Még azt is meg kellett tanulnom, hogyan nyúzzam és belezzem ki őket. Természetesen Dante mindenben jártas volt.

Sok mindent ő mutatott meg nekem. Már majdnem egy hónapja laktunk a lakóparkban és én egyre jobban megbíztam a srácban. Tiszteltem és kedveltem, ahogy anyuék is. Ott voltunk mi négyen, a szabályainkkal és bár a világ körülöttünk pusztulóban volt, mi éltünk és csak ez számított.

- Tudom ám, hogy amikor először találkoztunk csak mázlid volt – szólalt meg Dante a hátam mögül. Hajnalban kiosontam és távol mentem a házaktól, hogy lőni tanuljak. Mérgesen néztem rá.

- Nem értem mire gondolsz.

- Nem vagy túl jó a célzásban. Segíthetek, ha szépen megkérsz – vigyorgott önelégülten. Csakhogy én azóta annyit gyakoroltam, hogy már-már profi szintre fejlesztettem a tudásom. Dante felé emeltem az íjamat és ellőttem a feje felett, a nyíl pedig a mögötte lévő fába fúródott.

- Igazad van... A fejedet céloztam, de elvétettem – mosolyogtam olyan gúnyosan, amennyire csak tudtam.

- Majdnem összeszartam magam. Ez kemény volt – nevetett idegesen. Ezek után minden nap együtt gyakoroltunk és be kell vallanom Dante sokat segített.

- Ki kell mennünk egy körútra, beszerezni néhány ellátmányt – mondtam este a vacsoránál. Éppen valami gusztustalan konzervet ettünk. Nem ízlett, de laktató és tápláló volt és ez számított, nem az íz. Anya jól tudta, hogy a ki kell mennünk csak Dantera és rám vonatkozik, rögtön el is húzta a száját.

- Kora reggel indulunk, akkor valahogy nyugisabb, mintha a zombik is kómásak lennének reggel – vigyorgott és Jorden vele mosolygott. Az öcsém oda volt azért, hogy van egy férfi a háznál, akire felnézhet és fiús dolgokról beszélhet. Szóval újabb pont, amiért hálásak lehettünk Dantenak.

Korán lefeküdtünk és korán keltünk.

Ezen a bizonyos portyánkon találkoztunk az első személlyel, aki az új csapatunk tagja lett.

Szépen lassan egyre többen és többen lettünk.

A kis négy fős csapatunk harminc főre duzzadt.

Sokakat a városból mentettünk meg. Míg mások úgy érkezetek ide.

Elbírálás után engedtünk csak be embereket a falaink mögé.

Mivel súlyosan megfizethettük az árát, ha valaki olyat engedünk magunk közé, aki veszélyt hozhat ránk. Ám sajnos nem mindig lehet kiszűrni a bajt...